Szabadként a szabadságról tanulni talán nem elég ahhoz, hogy minden áron ragaszkodjunk is hozzá. A mai, berlini harmincas-negyvenes korosztály pedig már egyáltalán nem emlékezhet arra, milyen is volt, amikor a nagymamája nem, vagy csak engedéllyel mehetett el a temetőbe az édesanyja sírjához, mert ő Nyugat-Berlinben élt, a temető pedig Kelet-Berlinben volt. A kettő között fal, szöges drót, aknák, őrök álltak. S talán, ha csupán ennyi választja el a szabadság érzésétől, akkor ennyit még fel is áldozott volna. Az emlékezést úgysem veheti el senki tőle. De nemcsak ennyi hiányzott. Lebontották a templomját, nem mehetett többé végig az utcáján, új fodrászt kellett keresnie, s le kellett mondania a szombati bridzspartijairól a barátnőivel, mert azok mindannyian a város keleti felében laktak, s nemhogy nem járhattak át, még csak nem is bridzselhettek.

S még mindig ő volt a szabadabb, mert ő a fal jobbik felére esett.

Nem kérdezték meg, csupán eldöntötték, hogy ő mostantól nyugat-berlini, a barátnői pedig kelet-berliniek. Nekik nem csupán a megszokott helyekről és a bridzspartiról kellett lemondaniuk, hanem egy egész kultúráról, hogy egy másik lépjen a helyébe. Lemondani a szabad gondolkodásról, a szabad mozgásról, a szabad választásról (nemcsak politikai értelemben), s egyáltalán mindenről, amely a szabadság ismérve.

Mindegyiküket fal vette körül, de míg nyugaton szabadon értelmezhették a szabadságot, addig keleten csak életük kockáztatása árán lehetett övék.

1961 augusztusában az addig is már két országhoz, de egy néphez tartozó várost fallal választják el egymástól. Az NDK felépíti a hidegháború leglátványosabb jelképét, a berlini falat. Családtagokat, barátokat, munkatársakat, németeket választ szét, jövőt és jelent lehetetlenít el, múltat tipor sárba. A fasizmus terjedését akadályozza meg – nyilatkozza az akkori keleti, politikai vezetés, holott a fasizmust akkor már 16 éve legyőzték, éppen azok tevékeny részvételével, akik jóváhagyják a fal építését, sőt még segítenek is benne.

 Az első perctől, amelyet Berlinben töltök, izgat, hogy ahol éppen állok, Kelet- vagy Nyugat-Berlin volt egykor. Nyoma sincs sehol a valamikori határnak, esetleg a járdán egy tábla felvillan, hogy itt futott a fal. Eltelt már csaknem 30 év amióta leomlott. Ahhoz, hogy a nyomai eltűnjenek már épp elég, de ahhoz, hogy még ne felejtsük el, kevés. Szabad-e egyáltalán elfelejteni? Örülök, hogy Berlin és a német állam sem hagyja homályba veszni. Emlékhelyek, egykori átkelők és őrtornyok, látogatóközpontok, múzeumok, interaktív produkciók és szabadtéri galériák szövik át Berlint és mutatják be, hogy miért kell emlékeznünk örökké.

Első utam a DDR-Múzeumba (NDK-Múzeum) vezet. Úgy gondoltam, hogy itt biztosan csomó olyan dolgot találok, amelyre az én gyermekkoromból is emlékszem. Volt ilyen is, de mégis az döbbent meg jobban, hogy mennyire más így kívülről, egy másik ország egykori életén keresztül szemlélni a szocializmust, mint saját gyermekkorom emlékei és tanulmányaim alapján.

Filmek, újságok, berendezési tárgyak, egész lakás, fotók, egyéb tárgyak mutatták be, milyen is volt az élet az NDK-ban. Mit árultak a boltokban, mennyire nyomták le az értelmiséget, hogyan rondították el az olyan városokat, mint Rostock a panelerdőkkel, mitől volt kevésbé „romlott” a lipsi tánc, mint a Rock’n’Roll, hogyan írta ugyanazt mind a 39 kelet-német sajtótermék, melyik másik szocialista országba jártak nyaralni a legtöbben, s hogy miért engedték meg az FKK-strandok létezését. Órákig nem engedett el az egykori NDK, s közben arra gondoltam, hogy mennyire érdekes lenne nyitni itt a múzeum mellett egy másikat, amelyben az egykori NSZK-t mutatnák be! Mert szinte minden más volt, még a múlttal való le- és elszámolás is: Nyugaton diktatúra nélkül is megbánták háborús bűneiket, Keleten a fal kellett hozzá, hogy ne terjedjen tovább az, ami már akkor börtönben volt.

Mindenesetre Berlinben ne hagyjátok ki a DDR-Múzeumot, a Museuminsel közelében, a Spree-folyó partján van. Persze jó, ha tudunk angolul vagy németül, ez a két nyelv az, amin az infók elérhetőek. A múzeum shopja is kötelező, már csak az elképesztő szocialista design néhány terméke miatt is.

DDR-Museum from Élet sója blog on Vimeo.

Zsebemben egy térképpel távoztam a múzeumból, amely egyértelműen megmondta, hogy hol is húzódott a fal, így bárhol jártam, tudtam, hogy az a hely kelet, vagy nyugat. Igaz sokszor az épületek is elárulták.

Felpattantam egy, a fal emlékhelyeit körbejáró buszra, sajnos éppen rossz irányba, mert így kicsit visszafelé utaztam az időben, de talán jobb is volt ez így.

Elsőként az East Side Gallery-nél ugrottam le, s rögtön belecsöppentem egy eufórikus hangulatba. A fal egykori darabjaira 118 művész által festett alkotások mindegyikéből sugárzott a szabadság eufóriája. Míg az egyik köszöntötte, a másik rémísztő hiányát és annak hatásait konzerválta, hogy aki erre jár, az soha ne felejtse el, mit jelent a szabadság.

Kétszer is végigmentem a világ legnagyobb open air galériájában, megértettem, hogy mennyire szabad is vagyok én, s mennyire fontos, hogy mindenkinek kijárjon ez a szabadság.

Sok graffiti mintha a mai világnak is üzenne, mintha egyes országokban mára már elfelejtenék ezeket a fontos mondatokat. Nemcsak a politikusok, hanem mi emberek is.

„Sok kisember kis helyeken kis dolgokat tesz, amellyel megváltoztathatja a világ arcát!” Hogy is van az, hogy sokan azért nem élnek a szabad választás jogával, mert „rajtam úgyse múlik” – mondják?

„Megtanultad, hogy mi a szabadság, soha ne felejtsd el!” Akkor miért is hagyja sok millió ember, hogy hosszú évtizedek után kivívott szabadságát újra béklyóba kössék?

„Olyan erős és mégis milyen sebezhető – a nép, az ember, az erdő és a fa.” – Mért is követünk el újra és újra merényleteket ellenük?

Mert nem tudjuk, hogy a legnagyobb értékünk nem a házunk, vagy az autónk, hanem a szabadságunk, s mások szabadsága.

Időutazásom következő állomása az Ackerstrasse (Acker utca) és a Bernauer Strasse (Bernauer utca) kereszteződése. Itt találkozom a barátnőinek integető hölggyel! Csak áll az épülő fal mellett és a keleten maradt bridzspartnereinek integet.

Hiába ő kerül a szabad világba, érzi a szabadsága határait. A szabadtéri emlékmű és a fal egy megmaradt része felé veszem az irányt. Döbbenetes a hely hatása ezen a januári napon. Nézem a határsávba falazott templom történetét.

Ott állt egészen 1985-ig elzárva a híveitől, majd egyszer csak a városrendezésre hivatkozva lerombolták. Ott álltak a lakóépületek, amelyeknek ablakai Nyugatra néztek, ezért befalazták azokat. Sok lakás így ablaktalanná vált.

Tovább barangolok az egykori, szigorúan ellenőrzött határsávban. Pillanatra átfut az agyamon, hogy 40 éve itt lelőttek volna. Felnézek az őrtoronyra és a fal áldozatai – akikről már itt, az utca túloldalán a kis kiállításon olvastam – jutnak eszembe.

A falnál legalább 136 ember halt meg, akik többsége menekülni próbált az NDK-ból, köztük gyerekek is. S éppen itt, ezen szakaszon volt két alagút is, amelyen emberek próbáltak menekülni. Mindegyiket leleplezték, csak keveseknek volt sikeres menekülése ezen az úton. Nézem az elhunytak portréit, s arra gondolok, hogy csupán szabadon szerettek volna gondolkodni, élni, választani.

Már megint az a „fránya” szabadság, ami az ember lételeme. Megfordulok és látom, hogy nemcsak az élők, a halottak is fogságba estek. A Sophiengemeinde temetőjét a fal elválasztotta azoktól, akiknek rokonaik, barátaik itt nyugodtak. A metró befalazása, a házak lebontása, a műemlékek fallal körbevétele, a templomok lebontása, a temetők elválasztása az emlékezőktől egyetlen célt szolgált, bent tartani az embereket az NDK-ban, a szocialista blokkban.

Milyen az a rendszer, amelynek falakra van szüksége? Hogy is mondta Kennedy 1963-ban Berlinben?

„A szabadság sok bajjal jár, és a demokrácia nem tökéletes. De nekünk sosem kellett falat emelnünk a saját népünk otthon tartásáért, hogy ne szökjenek meg előlünk.”

Bizony, a szabadság sok bajjal jár, de ha nincs, akkor van igazán nagy baj.

Keleten azonban olyan jól és olyan hosszúra sikerült a szeparáció, hogy 1989-ben már sokan nem is örültek annyira a fal lebontásának. A Good bye, Lenin című film jut eszembe, miközben felmászok az utca túloldalán álló kilátóra.

Innen nézhetek be az egykori ellenőrzési zónába, s innen nézek át Keletre, amely így talán 30 év után kezdi megemészteni a múltját.

Újra a bridzselő barátnők jutnak eszembe. Mire újra leülhettek volna az asztal mellé, már nem értették meg egymást, pedig egy nyelvet beszéltek. A szabadság hiánya más emberré tette őket.

Leugorhatnék a buszról még a Mauerpark-nál, hogy Berlin legnagyobb találkozási pontján barangoljak újra a fal árnyékában, de inkább emésztgetem az élő történelemórát, amíg a leghíresebb fallal kapcsolatos helyhez érek.

A Checkpoint Charlie a leghíresebb határellenőrző pont volt a felosztott Berlinben. Szerepelt filmekben, kiemelten emlegetik az útikönyvek és egyetlen városi túrából sem maradhat ki. A Friedrichstrasse-n közeledve a lebontás után újra visszaállított „emlékhelyhez” kisebb csoportosulást látok körülötte. Turisták fotózkodnak amerikai katonának öltözött emberekkel. Még katonai sapkát is kaphat egyik-másik, hogy minél élethűbb fotót vihessen haza, amelyen a háttérbe egy McDonalds is beugrik.

Csak állok és emésztgetem a képet. Nem tudom eldönteni, hogy a szabadság jelképének fogjam-e fel a Checkpoint Charlie-t vagy egy kicsavart citromra emlékeztető turistalátványosságnak. Az mindenesetre nagyon szíven üt, hogy az egykori nyugat-berlini átjáróban rögtön két streetfood étterem fogad, mint a szabadság jelképe. Na, de ahogyan a Coca-Cola és a Jeans is jelképpé vált, úgy a McDonalds és a KFC is betudható annak.

Őszintén szólva ezek után elmegy a kedvem a Checkpoint Charlie melletti Mauermuseum- ba menni, nem beszélve a rengeteg turistáknak szánt üvegbe zárt faldarabról, amely rögtön az ajtóban fogad. Visszafordulok és elhagyom az amerikai ellenőrző pontot, mert én nem találom méltónak az emlékezésre.

Emberek szenvedtek ettől az egész felosztástól, majd az újraegyesítéstől. Eltelt egy élet - egy 20 éves ember majdnem nyugdíjba ment -, mire újra szabadon járhatott Berlin valamennyi utcáján. Vigyázni is akar már erre a szabadságra, nem cseréli el holmi politikai irányzatok szeszélyes fellángolásaira – legalábbis remélem!

Sok dolgot tanított Berlin, élő történelemóra volt ez a pár nap, s megerősített abban, hogy miden erőnkkel meg kell védenünk a szabadságunkat. Köszönöm Berlin!

 A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa és dr. Bagó Tünde az Élet sója blog szerzője készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerző engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu