Milyen lehet egy város, amelynek életét évszázadokon keresztül a kereskedelem határozta meg? Úgy képzeltem, hogy színes, nyitott, gazdag! Lübeck még ennél is több, észak királynője, legalábbis Észak-Németországé.

A Holstentor előtt állva először az az érzésem támadt, hogy a város színesnek csak annyira színes, mint a torony vörös téglái, nyitottnak csak manapság mondható, korábban ilyen hatalmas tornyokkal és erőteljes várfallal védte (vagy zárta be) magát, lakóit és gazdagságát.

Majd utcáról utcára járva a várost, kibontakozott előttem egy ideális királynő képe. Magára öltötte a világ legszebb anyagaiból készült ruháit, gazdagságát a nyakán viselt rózsa ékszerek jelképezik, népe életét kórházakkal, szociális lakásokkal segíti, vámokkal és falakkal védelmezi, kezei állandóan a marcipántól illatoznak, erős és összetartó szövetségeket köt, flottája páratlan, kapitányai bátrak, szalonjában fehérek közt európaikat üdvözöl, s arra tanítja fiait, hogy összenő, ami összetartozik.

Lübeck fejlődését a Hanza-szövetség bizonyára a legnagyobb mértékben befolyásolta, de természeti adottságai, a Trave-folyó és a nyugodt Ostsee (Keleti-tenger) nélkül sohasem kapcsolódhatott volna ily módon a világhoz. A mai napig e két víztömeg határozza meg a város életét.

Miután a Holstentor beenged a városba, a St. Petri templom tornyából vetünk egy pillantást a környező utcákra.

Pontosabban én csak vetnék, mert a figyelmemet néhány titokzatos, de mégis megnyugtató épület köti le. Ahogyan az égetett tégla találkozik a zöld fűvel és a folyóban saját tükörképével, az elragadja a középkori Lübeckbe az embert. Csak úgy repítenek a régi sóházak vissza, a Hanza fénykorába. Abba az időbe, amikor ezekben az épületekben tárolt só nélkül Lübecktől északra sokan haltak volna éhen.

Éhségről azonban szó sincs, mert a lübecki kereskedők igyekeznek minden igényt kielégíteni. Cserébe pedig hálájukat templomok, kórházak, városfalak, s lakóépületek építésével fejezik ki.

Már innen fentről is látszik, hogy a vörös, égetett tégla a város meghatározó építészeti alapanyaga, de nem maradnak el a színes épületek és a különböző stílusok sem, sőt helyenként össze is gabalyodnak, mint például a Városháza épületén.

Igyekszem kibogozni, hogy melyik része mikor is épült, de egészen az előtte álló térig, a piac teréig elérek gyalogosan, s még akkor is tart az elemzésem.

Nem tudok elmenni a téren két dolog mellett: az egyik, hogy a lübecki piacon már 1290-ben 322 piaci stand állt, a másik pedig a sokáig raktárban őrzött, de szintén a középkorból származó pellengér, a Kaak mellett. A hely, ahol az elégedetlen vásárlók akár a kereskedő fejéhez is vághatták az árut, amellyel elégedetlenek voltak. Ott tartózkodásunkkor éppen egy mosdókagyló volt alatta, remélem azért egyetlen lübecki kereskedő fejéhez sem vágták hozzá.

Vajon mit árultak a 322 standon a 13. században? Marcipánt még biztosan nem!

A Városháza mellett lehetetlen nem megérezni a marcipán illatát. Eredetileg úgy képzeltem, hogy egész Lübeckben érzem majd, de a városnak friss illata volt, helyenként rózsaillattal fűszerezve. Itt azonban, a híres erkély előtt bekúszott az orromba a marcipán és nem hagyott el, amíg meg nem kóstoltam a marcipános cappuccino-t egy jókora nugátos-marcipános torta kíséretében. A Niederegger-házban, a marcipán palotájában aztán számos meglepetésben volt részem még, de erről majd később mesélek.

Lübeck tornyainak zömét a templomok adják, amelyek között is a legmagasabb a Szent Mária templom két tornya 160 méteres magasságával. A 13. században a lübecki kereskedők a város gazdagságát szerették volna kifejezni ezzel az épülettel. Azt hiszem, ma is érezzük, nemcsak az egekig törő tornyokból, hanem a belső tér gótikus oszlopaiból is a gazdagságot.

A templom mellett sétálva megcsapja az orromat a Trave illata, amelyet az északi szél hozott a házak közé. Már majdnem elcsábulok a folyó felé, amikor megpillantom Thomas Mann szülőházát, amelyet az egyik legnagyobb műve után már nem a Mann kereskedő család hajlékának, hanem a Buddenbrook háznak neveznek. Irodalmi múzeum működik most benne, megidézve Thomas Mann kitalált (vagy inkább a „mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve”) családjának lakóhelyét. Csalódás nekem a nagy mű helyszíne, mert korántsem érzem, hogy a regénybeli házban járok, de még Mann szellemét sem vélem felfedezni sehol.

Buddenbrookék örökségén – „önmaguk börtönén, az ajtón, amely nyitva van, de nem léphetnek ki rajta” üzeneten és a lübecki kereskedőcsaládok életén – gondolkodva lépek fel egy városnéző hajóra. Amíg a Travén hajózunk ezen az ellentmondáson gondolkodom. A világra nyitott, állandóan az újjal szembe találkozó kereskedők és családjaik börtöne ez a sziget, amelyet most körbehajózok. A zöldebbnél zöldebb városrészek lendítenek ki a „Thomas Mann-i” gondolatokból. Filmként suhan előttem Lübeck, színes házaival, parkjaival, tornyaival, szigeteivel és félszigeteivel.

Visszatérve a szárazföldre úgy döntök, hogy ideje van a céltalan csatangolásnak Lübeck utcáin. Amerre bevonz egy épület, vagy applikációm egy látnivalót kínál, arra fordulok.

A színes, vidám Lübeckben gyönyörködöm, megállót fújok az egykori vár kolostoránál, amely mellett az Európai Hanzamúzeum kapott helyett. Rácsodálkozom Európa egyik legrégebbi kórházára, amelyet szintén a 13. század lübecki kereskedői finanszíroztak, s még ma is ugyanazt a célt – a betegek és idősek ellátását – szolgálja.

Tiszteletemet teszem Willy Brandt és Günter Grass előtt a munkásságukat bemutató épületeknél, majd betévedek egy különös épületbe.

A Füchting-udvar (Füchtings Hof), az egyik szép példája annak, hogy a középkori kereskedők nemcsak a saját maguk további gyarapodására használták fel a vagyonukat, hanem szociális célokra is. Johann Füchting a 17. századi Lübeck köztiszteletben álló kereskedője és városi tanácsnoka volt. 1639-ben felépíttette ezt a lakóépületet a hajósok és kereskedők elszegényedett özvegyei számára. Azaz szociális lakásokat épített, amelyek ma is lakóépületként szolgálnak. Füchting úr nagyon bőkezű volt, s így az akkori korhoz képest is óriási vagyonnal hozta létre az alapítványát, 266ezer lübecki márkával, amely ma is többmillió eurónak felel meg.

Az udvar napközben megtekinthető, de pár utcával arrébb még van pár hasonló belső udvar, amely hangulatában versenyre kell a Füchtings Hof-fal. Egy idő után már vadászom a szebbnél-szebb épületeket és az illatosabbnál illatosabb rózsákat.

Észrevétlenül szalad el a délután a lübecki óváros mellékutcáin. Turistákkal alig, helyi lakosokkal is csak a Trave partján találkozom, annyira nyugodt és kiegyensúlyozott a város. Elégedett királynő, Észak-Németország királynője.

Rónám még az utcákat, de el kell jutnom a tengerhez, látnom kell azt, amelyről Thomas Mann ezt írja: „Végigmentek a strandon, egészen lent a víz mentén, ott, ahol a hullámverés feláztatta, kisimította, kikeményítette a homokot, úgy, hogy könnyű volt rajta a járás, ahol közönséges kis fehér kagylók hevertek szanaszét, meg másfélék, nagyok, hosszúkásak, opálszínben játszók ... Ahogy mendegéltek, ritmikusan morajlottak a szélesen elsimuló hullámok, arcukat csapdosta a sós szél, amely itt szabadon és akadálytalanul száguld, körüllengi a fület, és kellemes bódulatot okoz ... Ballagtak ebben a végtelen, halkan zsongó tengerparti csöndben, amely minden kis zajt, közelit, távolit, titokzatos jelentőségre emel...”

Travemünde, a strandkosarak világa esti fényekben úszva zárta le a lübecki villámlátogatást.

Sajnálom, hogy az átutazó kereskedőkre hasonlítva, csak egy napot tölthettem el Lübeckben, de bármelyik pillanatban újra kereskednék egy utazásért a Hanza városába.

A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa és dr. Bagó Tünde az Élet sója blog szerzője készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerző engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu