Tromsø a legek városa. A világ legészakibb botanikus kertje, planetáriuma, sörfőzdéje, valamint egyeteme található itt.

Tromsø azonban nem csupán a legek városa, hanem fontos turisztikai központja is Norvégia északi felének. Ide még járnak a nemzetközi repülőjáratok, viszonylag sok a szálláslehetőség, innen már jól megfigyelhető az északi fény télen és sok túra indul a városból a környező fjordokhoz, szigetekre minden évszakban.

A városról és annak környékéről, amely 50 év alatt megduplázta a lakosságát és legalább megszázszorozta az ide látogató turisták számát szinte mindenki látott már fotót az instagramon, de általában azon az északi fény kergetőzik, mint egy farka után szaladó kutya utánozhatatlan színekben a kivilágított Tromsø fölött. Kánikula elől menekülve azonban nyáron is tökéletes célpontnak tűnt a város, hiszen az északi sarkkörtől még kb. 350 km-re található.

Tíz évvel ezelőtt, amikor először utaztunk Norvégiába, már az is különlegesnek számított, hogy Trondheim-ig elmerészkedtünk, holott az még csupán az ország déli egyharmadánál található. Akkor a városok és a közöttük található nemzeti parkok voltak a porondon, 4 éve pedig egy fjord és egy szikla állt az utazásunk középpontjában. Itt volt az ideje megismerni a vad Norvégiát, pontosabban annak legdélebbi részét.

Úgy képzeltem, hogy itt már csak sziklát, vizet és melegen öltözött embereket lehet találni. Az út előkészületei alatt azonban sorra jöttek elő olyan fotók, amelyek az elképzeléseim megdöntésére utaztak. Az időjárás előrejelzés szerint pedig sem esőre, sem fogcsikorgató hidegre nem kellett számítanunk július közepén Tromsø-ben.

Végül mindennek és mindenkinek igaza lett! Találtunk sziklát, vizet, melegen öltözött turistákat, de nem helyieket (ők polóban jártak a tromsø-i nyárban), nem volt eső, sütött a nap és kellemes 18-20 fok volt.

S ennél még sokkal több mindent találtunk Észak-Norvégiában, bele sem fér majd csupán ebbe a bejegyzésbe. Elsőként ismerjétek meg az Észak Párizsának is nevezett várost, Tromsø-t, azután majd barangolunk egy kicsit a vad természetben is.

Tromsø nem az a hely, ahová az ember hirtelen felindulásból repül el. Időben kell jegyet váltani, ha nem szeretnénk egy vagyont kifizetni, általában átszállással érkeznek a turisták és a reptéren az autókölcsönzők előtt áll majd a leghosszabb sor. Itt ugyanis a legjobb autót bérelni (az árakról a lenti táblázatban olvashatsz), mert a városból ki kell mozdulni, ha az igazi észak-norvég tájat is látni akarjuk.

A szállásról is célszerű időben gondoskodni, mert nincs túl sok hotel, azok is inkább a drágább kategóriából kerülnek ki. Apartmant azért találni a városban, hiszen az utóbbi években már egyre inkább népszerű célpont lesz a hely, így a kínálat alkalmazkodik a kereslethez.

A praktikus dolgok előtt lássuk a benyomásokat. Kicsit mosolyogtam, amikor azt olvastam több helyen is, hogy a város önmagát Észak Párizsának nevezi. Párizs, mint fogalom, nekem egy nagyon magasszintű szellemi, kulturális, művészeti, építészeti központot, várost jelent, amelynek múltja és charme-ja van. Tromsø egészen más, persze ettől még se nem kevesebb, se nem több, mint Párizs. Az első perctől kezdve éreztem a természet erejét. Behatol mindenhová, s jelenléte meghatározó. A várost körbeölelő havas hegycsúcsok, a házak között állandóan feltűnő fjord, az utcákon átsuhanó szél, s a 64 napig le nem nyugvó nap a júliusi Tromsø ügyeletes természetőrei. Nem mintha szüksége lenne az itt élőknek őrökre, ők ugyanis tökéletes harmóniára törekszenek a természettel, elfogadják erejét, hasznosítják, de nem igyekeznek megtörni.

A Scandic Hotel (amelyet praktikussági szempontból választottunk), tömeghotel kinézete ellenére meglepett többször is. Rögtön azzal fogadtak, hogy ha esik az eső és fúj a szél, akkor gondoljak arra, hogy ők mindent szél- és vízerőmű segítségével állítanak elő, a csapból pedig a fjordok kiváló vize folyik, a reggelinél norvég termékeket szolgálnak fel, s a szobai apró szemetes is háromfelé osztva, szelektíven gyűjti a szemetet.

A kisvárosi hangulatról a tipikus faburkolatú házakból álló utcák gondoskodtak, a nagyvárosi élményt pedig - bármennyire is furcsán hangzik – a gasztronómia, az éttermek nyújtották. Kevés olyan nagyvárosban (talán Párizsban) jártam, ahol ennyi magasszintű étterem jutott volna pár négyzetkilométerre. Sokat próbált ízlelőbimbóinkat teljesen lenyűgözték a modern köntösbe burkolt norvég ételek, norvég alapanyagokkal.

Építészetileg a híres katedrális, az Arctic Cathedral (Ishavskatedralen), magyarul az Északi-sarkvidék székesegyház vitte a prímet.

A közeli Håja-sziget hegycsúcsáról mintázott (mások szerint inkább egy jéghegyre emlékeztető),

1965-ben épült templom nem csupán alakjával, hanem belső terében a skandináv nyitottságot, elfogadást, s letisztult egyszerűséget hirdető épület. Az üvegmozaikon Isten kezéből fénysugarak áramlanak ki Jézus, a nő és a férfi felé.

A város meghatározó jelensége, amely szinte mindenhonnan látható.

Őszintén szólva nekem a város nem az utcákon barangolva tetszett. Ott – ha nem északon lennénk, akkor azt mondanám, hogy – poros kisváros hangulata volt (a por azonban itt nem igazán értelmezhető). Szeretem pedig a faburkolatú, színes, norvég házakat, csodáltam a neogótikus katedrálist, amely a legészakibb katedrálisok közé tartozik és teljes egészében fából épült.

Mégis hiányzott valami! Az utcák mégsem ejtettek bámulatba.

Fentről, a Fjellheisen-hegyről azonban már egészen mást mutatott a város és a bámulat is elérkezett. Hiába, Norvégia a természeti látnivalókban erős, hangulatos városokért menjünk inkább Franciaországba – súgta fotósom a kábelvasútra várva.

A libegő pár perc alatt felért, s innen már igazán norvég hangulatba csapott át a látvány. Bergen, s Trondheim jutott az eszembe, no meg a számos fjordparti város a púpos hídjaival, a fenséges kékséggel és természetes zöldekkel.

A Golf-áramlatnak köszönhetően sem a virágokat, sem a lombhullató fákat nem kell a tájnak és embernek itt nélkülöznie. A kövek, a sziklák pedig úgy fekszenek szanaszét, mint görögdinnyék a dinnyeföldön.

A Fjellheisen-hegyre kétszer is fel kellett ugranunk, egyszer délutáni fényben, egyszer pedig éjféli napban néztük meg innen a várost és környékét. S igen, a nap tényleg nem ment le. Folyamatosan a horizont fölött maradt, s egyszer csak elindult visszafelé. Közben pedig aranyba festett mindent, vizet, várost, embert, hegyet.

64 nap, ennyi ideig marad fenn ilyenkor Tromsø-ben, ami persze azt jelenti, hogy novembertől januárig éppen ennyi ideig nem jön fel. Számos kérdést vetett fel bennem, a válaszokban pedig mindig ott volt, hogy a természet úgyis erősebb az embernél, mi csupán annyit tehetünk, hogy alkalmazkodunk hozzá. S a norvégok ezt is teszik!

Gigantikus múzeumokra és monumentális látnivalókra nem számíthat a tromsø-i látogató, de egy kis lelassulásra, kevesebb stresszre már itt a városban ráérezni. Szerencsére turisták hada sem akkora, mint mostanság Európa más tájain. Lehet, hogy itt a tél a népszerűbb!?

A város szolgált azért néhány meglepetéssel még. Az egyik az Arctic-Alpin (Sarkvidéki és alpesi) Botanikus kert volt. Nos, én eddig azt hittem, hogy ilyen nem létezik. Mármint olyan, hogy egy északi város egyeteme összeszedi a világ összes sarkvidéki és alpesi növényét és egyetlen kertben összerakva bemutatja. S hogy ez rendkívül színes, változatos világ, azt pedig szintén nem is reméltem. Egy kert, ahol a Himalájától a dél-amerikai hegyeken át a Spitzbergákig mindenhonnan találhatóak növények, de milyen növények?! Olyanok, amelyet még a hegymászók sem mindig láthatnak, hiszen nem biztos, hogy éppen akkor és ott botlanak bele, ahol erőpróbájuk útja vezet. Nem tudom szavakba önteni, nézzétek meg inkább a fotókat!

A fotóra kattintva egy galéria nyílik meg, amelyben lehet lapozni!

A másik – számomra hosszan nagy élményt nyújtó hely – a Polaria Múzeum volt. Elsősorban nem az északi vizek élővilága miatt. Sőt, szegény fókákat sajnáltam is, remélem, hogy nem egész életükben élnek itt! Sokkal jobban tetszett a múzeum két filmje, a Spitzbergákról és az Északi fényről, valamint a klímaváltozásról, a jéghegyek olvadásáról szóló terem. Nem óriási kiállításra kell számítani, de mindenképpen elgondolkodtató transzparensekre. Tromsø-ben egyébként az egyetemen is foglalkoznak a klímaváltozással, jelentős kutatások folynak a témában.  

A város történelme nehezen akart összeállni a fejemben, helyet kapnak benne az őslakos számik és az itt is megforduló vikingek. A 13. században templom is épül. A 19. században ugyan alig van 100 lakosa a városnak, de jelentős részt hasít a tőkehal kereskedelemből, majd sarkvidéki felfedezők (Amundsen és Hanssen) útjainak kiindulópontja lesz.

Ez az időszak az, amikor az Észak Párizsa elnevezést kapja, de valójában nem tudni, hogy miért, csak találgatják, hogy a helyi lakosság sokkal kifinomultabb volt, mint azt az ide érkezők várták. Megjegyzem, ha az éttermekre gondolok, akkor ez ma sincs másképpen!

Ugyanebben a században kerül sor Tromsø oktatási központ szerepének megalapozására is, tanítóképző alakul, de a jelenlegi egyetem csak a 20. század második felében nyitja meg kapuit.

Rövid kis történelem, amely nem köszön vissza minden utcasarkon, s csak csodálkozik az ember, hogy ennyire északon évszázadokkal ezelőtt, amikor még nem voltak hiper-szuper eszközök a hideg és a sötétség ellen, már éltek emberek. Pedig éltek! A kikötő egyik oldalán apró skanzen épületei között barangolva (ott egy másik érdekes múzeum, a Polar Múzeum is található) igyekeztem elképzelni a hónapokon át tartó sötétségét! S akkor arra gondoltam, hogy hiszen ezért kapták cserébe az északi fényt, a szépséget, amely beköszönt és ma is beköszön az ablakokon, ha a nap éppen máshol vendégeskedik.

Tromsø egy szigeten található, hol máshol, mint egy fjord közepén. Arra gondoltam, hogy itt azért egy hajós kirándulást is tenni kell, hiszen más perspektívából láthatjuk a várost. Egy öreg halászhajón futottunk ki, hogy egy kicsit megismerjük a környéket. A kapitány és segítői olyan helyekre is elvittek Tromsø mellett, amely még a térképen sincs rajta. Itt hallottam először olyan barlangról, amely a vízből közelíthető meg, s tengeralattjárók parkoltak benne a háború után. Ma pedig jachtokat kötnek ki ide télire. Ezen az úton láttam először a fehérfejű rétisast (sea eagle) halra vadászni,

itt találkoztam életemben először delfinekkel (bár lefotózni képtelenség volt őket), s itt fogtak ki mellettem először tőkehalat, 

amelyből azután isteni hallevest főztek a hajónkon.

Nem mondom jól jött, mert ez volt az egyetlen nap a hétből, amikor nem sütött a nap és a nyári kellemes 20 fokot, a kellemetlen nyári 12 fok váltotta fel. Hajónk öt órán át bolyongott a Tromsø környéki vizeken, s a végére már annyira lelassított és megnyugtatott a táj, hogy legszívesebben elaludtam volna. Mindig is nagyon vonzott Norvégiában ez a béke, nyugalom, harmónia, amelyet nem a norvégok, hanem a természet teremt meg, az emberek itt csak megőrzik, igyekeznek csak a szükséges mértékben megzavarni.

S ennek még vagy tucatnyi példájára akadtunk az út során, de erről majd egy másik bejegyzésben olvashattok hamarosan.

 A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa és dr. Bagó Tünde az Élet sója blog szerzője készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerző engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu