Kedves Olvasóim!
Időnként szeretnék vendéget hívni a blogomra. S, ha már valaki vendégségbe megy, annak ajándékot is kell hoznia, egy írást, egyet a blogom témái közül. Elsőként Férjemet kértem, hogy írjon az ő vallásáról, a ZENÉRŐL. Mindenkinek szeretettel ajánlom:
Elöljáróban azonnal le kell szögeznem: semmiféle zenei képzettséggel nem rendelkezem, csupán szeretem a Zenét, s szívesen böngészem az ismeret számos forrásait zenével kapcsolatban (is). Ebből következően, az alábbiak semmiképpen sem tekinthetők zenekritikának.
Ismeretségi körömben sok ember van, aki ex cathedra kijelenti, hogy ő márpedig nem hallgat „komolyzenét”, s ez a karakteres elhatárolódás mindig meglep. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az emberek általánosságban szeretik a szépet és vágynak szép dolgokra. Természetesen a „szép” kritériuma nagyon szubjektív, ám mivel ez a bejegyzés – mint minden blog – személyes élmények, vélemények közzétételének ad helyet, vélhetem úgy, hogy a klasszikus zene: szép.
A kérdés már sokkal izgalmasabb, ha úgy tesszük fel: mit adnak a 21. század emberének a 17-19. században keletkezett művek, azaz mi az a pozitív hozam, amit a puszta gyönyörködtetésen túl várhatunk, ha zenét hallgatunk?
Mindenekelőtt: elmélyült nyugalmat és felfrissülést, a mindennapi taposómalomból történő átmeneti kimaradást, mert ezek a zenék befogadása időigényes. Sajnos manapság az idő drága kincs, bár sok van belőle, mégis koldus-szegényként vágyakozunk némi nyugalomra. Azonban, a helyzet reménykeltő: sok-sok olyan mű van, amelyek rövidek, mégis sokat adnak, ha figyelmesen barátkozunk velük, így akár rövidebb időtartamokat is kitölthetünk velük, s lelassulva, felfrissülve folytathatjuk a napi rohanást. De, hogy némi kipróbálandókat is mondjak, néhány rövid(ebb) mű, mellyel felfrissíthetjük rohanva rohanó világunkban megfáradt lelkünket:
J. S. Bach: II. Brandenburgi verseny III. tétele: életvidám, igazi „endorfin-bomba”, ahogyan a manapság oly’ divatos ezo-szerű kiadványokban írják.
G. F. Händel: F-dúr organaverseny („A kakukk és a csalogány”) (HWV 295) II. tétel: beszédes cím, minden természetkedvelő ember számára ajánlott.
G. F. Händel: Tűzijáték-szvit 4. tétel (La Réjouissance): ismét endorfinokban tobzódunk, jelentsen ez bármit is… Meghallgatom
Beethoven: Hegedűverseny III. tétel: magával ragadó dallamvilág; akármikor bevethető fáradság ellen. Meghallgatom
Természetesen, ennél azért többet is remélhetünk, ha beleássuk magunkat ebbe a világba. Nagyon sok olyan mű született, mely kimondatlan célja az ember, mint érző/gondolkodó/jó/rossz lény bemutatása, noha ezek a művek elsődlegesen más célt szolgálnak, megrendelésre készültek. Ezek között a művek között nagyszámú, egyházi célra rendelt művet is találunk. Mit tudnak ezek a művek adni olyan embereknek, akik nem fogadják el az adott eszmerendszert, vagy legalábbis nem a konvencionális, konzervatív módon hívők? Sokat.
Hadd idézzek két „fülcsiklandó” részletet Händel Messiás c. grandiózus művéből ennek az alátámasztására:
„And He shell feed his flock” kezdetű ária, mely dallama szavak nélkül is tökéletesen reprezentálja a krisztusi vallások közös lényegét: a szeretetet. Meghallgatom
„Hallelujah” kórus, ez a mű legismertebb része, kétségtelenül az egyik legerőteljesebb örömhimnusz, mely egyetemesen, az Ember számára jelent jó híreket: minden negativitása ellenére jó a világ. Meghallgatom
A másik nagy géniusz, Bach komponálta Máté-passió tömören bemutatja az összes emberi érzelmet, amit a lélekbúvárok ismernek. Milyen érzelmekre gondolok?
A nyitótétel ambivalens érzései: szomorúság az Ember genuin bűnössége („Kommt mir Töchter, hilft mir Klagen” és öröm, mert megszületett a „megoldás” – (Jézust «vőlegénynek (Bräutigam)» nevezik és bárányhoz hasonlítják). Meghallgatom
A zárókórus halálon túlmutató nyugodt optimizmusa, mely nem hagy kétséget az arra nyitott embereknek, hogy a halál csak egy kapu. Meghallgatom
S a mai korhoz kissé közelebb élt mesterek műveit is érdemes hallgatni. Beethoven III. szimfóniája végigkalauzol bennünket az emberi lét küzdelmein, s elvezet egy emberen túlmutató világba (Meghallgatom), a IV. tétel első harmadának végén felzengő néhány másodpercnyi zenéért önmagában megéri embernek születni. A VI. szimfónia már nem az emberrel foglalkozik, a természet minden szépségét és ijesztő erejét bemutatja, második tételének erdőzúgása, a negyedik tétel viharának rettentő ereje (ugyan mi ehhez képest egy „hevimetál” koncert ereje? Az csak hangosabb. Meghallgatom) olyan ember számára is pontos képet ad a körülvevő természetről, aki még soha sem tette ki a lábát a szobájából.
A VII. szimfónia életvidám, buja, vad öröme (második tételében mintha titánok lejtenének univerzumot mozgató, nemes táncot) és a VIII. szimfónia apró kis örömei elűznek minden fájdalmat és csüggedtséget, ami pedig könnyen maga alá temetheti a mai kor emberét. A VII. szimfónia második tételét előszeretettel alkalmazzák filmek fontos jelenetek kísérőzenéjéhez. Két példát említenék erre: az egyik a „Képlet” c. film azon jelenete, mikor a főhős már megértette, hogy a világ jelen formájának vége, megtörten autózik a pánikban menekülő emberek között, azonban a zene emberen túli öröme tudatja a nézővel: csak a jelenleg ismert világ ér véget, de a kiválasztottak új lehetőséget kaptak. A másik film sokkal prózaibb, de könnyebben beleélhető a néző számára: a Király beszéde c. mű azon jelenetében halljuk örömzeneként, mikor „Berti” legyőzi önmagát és hiba nélkül elmondja beszédét – maga a beszéd ténye az ünneplendő, nem az egyébként jelentős tartalma! Meghallgatom
A IX. szimfónia pedig összefoglalja – mint a Máté-passió – mindazt, amit az emberről tudni lehet és érdemes.
Természetesen még nagyon-nagyon sok példát lehet hozni, mit is ad nekünk a zene, de a legfontosabb tanács: mindenki legyen kíváncsi és higgyen a saját fülének, mert nincs „komoly” és „könnyű” zene, csak „jó” és „nem jó” zene van!
