Ha Párizs, akkor Eiffel-torony – mondják. Ha Párizs, akkor csúcsgasztronómia – mondom én. Ezzel a mondattal indítottam nemrég az egyik bejegyzésemet. Most újra vissza kell kicsit mennem Párizsba, s megosztani veletek néhány csodás élményt, s egy itthon is kipróbált gasztronómiai csodát.
Ha valaki Párizsba akar menni, akkor megijedve a túl sok látnivalótól, a hatalmas várostól elrohan egy utazási irodába, s befizet egy szervezett útra. Ez is egy jó megoldás, ha a képeslapra nyomtatott Párizst akarja megnézni, de ha a versekből áradó Párizs hangulatát, ízeit és illatait is át akarja érezni, akkor szervezzen magának egy saját utazást. Egy Párizsba sokat járó rokonunk azt mondta, ha „Párizst érezni akarod, akkor lakást kell bérelned, lehetőség szerint egy jó kis piac közelében”. Hallgattunk rá, s mivel négyen mentünk, a költsége sem volt több mint, ha hotelben laktunk volna. A felszereltsége azonban elképesztő volt, minden, ami ahhoz kell, hogy az ember otthon érezze magát megvolt, s persze a piac a közelben is. Reggelente friss pékárút, sajtokat, pástétomokat és zöldséget, gyümölcsöt hoztunk fel és csaptunk igazi francia lakomákat. Megtehettük, hogy nem aggódunk a mennyiségen és a kalórián, mert a nagy evés után jött a nagy séta Párizs utcáin, úgy napi 10 km az építészeti csodák között. Ha érezni akarjuk a várost, akkor nem elég 2-3 napra mennünk, legalább egy hetet töltsünk el a francia fővárosban, ha már élvezni is akarjuk a párizsi életet és mindazt, amit a város kulturálisan, gasztronómiailag, történelmileg és építészetileg nyújthat nekünk, akkor vagy menjünk többször vissza, vagy egyből maradjunk ott úgy 2-3 hónapra, bár ezt sajnos kevesen tehetik meg.
Maradjunk az egy hétnél. Hét nap alatt, hét különböző étteremben jártunk, láttunk hat templomot, öt múzeumot, négy metróvonalon utaztunk, megnéztük a három diadalívet, két palotát és két tornyot, s egy obeliszket. Na jó, ez csak egy jópofa számítás (bár igaz), de még ezentúl is számos dologgal gazdagodtunk.
Itt is célszerű kihasználni az internet előnyeit és megrendelni néhány jegyet előre, többek között az Eiffel-toronyba és Versailles-ba. Az Eiffel-torony megér két látogatást, először este érkeztünk. Aki addig csak fotókon látta – mint én is – az először rácsodálkozik a nagyságára, s nem elsősorban a magasság az, ami magával ragad, hanem a négy „láb” által közrefogott tér. Azt hiszem beleférne a Hősök tere. Elképesztő. A feljutás nem egyszerű, bár előre megvásárolt jegyekkel órákkal rövidebb, de így is kellett hozzá legalább másfél óra. Közben csak néztem a vasból készült „ornamentikát” és próbáltam rájönni, hogyan álmodhatta ezt meg valaki ilyen széppé.
Az esti látványt számomra nem múlta felül a nappali látkép az Eiffel-toronyból, más volt, más lett látványosabb és más vonzotta a figyelmet onnan a magasból. Itt vettem észre egy nagyon jópofa poént, a Szajna egyik szigetén állt a new york-i szabadságszobor pontos mása, persze jóval szerényebb méretben. Rendkívül tetszett, hogy Gustave Eiffel legnagyobb munkájából látni lehet egy másik csodás művének a másolatát (az eredeti ugye New Yorkban székel).
Két toronyról írtam a „számvetésnél”, de melyik a másik? A Tour Montparnasse! Innen farkasszemet nézhetünk az Eiffel-toronnyal, ha a szél is megengedi a teraszról, rossz időben az üveg mögül. Aki Párizsban jár, szánjon rá egy estét, hogy elmegy ebbe az 59 emeletes felhőkarcolóba és megnézi Párizst egy másik szemszögből.
Ha már a monumentális épületeknél járunk, akkor jöjjenek a Diadalívek, hiszen számomra már Rómában is a legelragadóbb emlékműveknek számítottak, de itt – Párizsban – tért vissza két különböző korban három Diadalív. Napóleon, aki tisztelte a Római birodalmat kettőt is emeltetett, de csak az egyik készült el császársága idején. A Louvre piramisától érdemes egy 8 km-es sétát tenni Diadalívtől Diadalívig. Az Arc de Triomphe du Carrousel nyitja meg az utat a Tuileriák kertje felé, ahol eljutunk a Concorde térig – s kipipálhatjuk az obeliszket. 
Innen izgalmas a séta, a talán leghíresebb utcán, a Champs-Élysées-n, amelynek a végén ott áll az Arc de Triomphe, az újabb Diadalív. Itt érdemes időzni kicsit és felmenni a tetejére, büszkén visszatekintve a megtett útra és előre tekinteni a ránk váró kilométerekre. Gyönyörűek az Aveneu-k, nem kevesebb élmény, mint az Eiffel-toronyból. Ha nem vállaljuk tovább a gyaloglást, akkor jöhet a metró és irány a La Défense negyed és a legmodernebb Diadalív az Arc de Triomphe Grande Arche. Múltból a jövőbe érkezünk, ahonnan visszatekinthetünk a múltba.
Miután kellően elfáradtunk ebben a sétában jöhet egy gasztronómiai élmény. Szállásunk közelében rengeteg kis étterem volt, ahol a francia konyha csodáit ízlelhettük meg. Egyik este elszántuk magunkat és megkóstoltuk a konfitált kacsát. Olyan omlós és ízletes volt, amilyet még soha életemben kacsával (de más hússal) kapcsolatban sem éreztem. Csodálatosan adta vissza a fűszerek ízét és elolvadt a szánkban, s ezzel maga alá söpörte a nálunk jellegzetes kacsa ízét. Miután hazajöttünk nem hagyott nyugodni a téma, s kicsit utána olvastam, mire kiderült, hogy a konfitálás nem is egy bonyolult konyhai hadművelet, s nagyanyáink így tartósították a húst hűtő hiányában. Nem tudtam ellenállni annak, hogy ne készítsem el, de megvártam a méltó napot és Karácsony este ez lett a fő attrakció, megosztom most veletek, hogyan készült a konfitált kacsa:
A fő hozzávaló a KACSA. Szerencsére nem nehéz hozzájutni a nagyobb bevásárlóközpontokban – bár nekem könnyű dolgom van, mert az apósom és felesége nevel kacsát. Szóval lehetőleg hízott kacsa legyen. A nagyobb séfek a combot ajánlják, de higgyétek el a melle is alkalmas a konfitálásra. A húst az elkészítés előtti este alaposan be kell fűszerezni, s nagyon fontos, hogy mivel: só, bors, rozmaring, kakkukfű, borókabogyó, babérlevél (az utóbbi hármat egészben vegyük, lehetőleg mozsárba törjük össze), fokhagyma (zúzva). Ne sajnáljuk a fűszereket, ezek adják az egyik meghatározó élményt. Másnap kacsazsírt halmozzunk egy vaslábas (!) aljára, majd jöhetnek a húsok (kicsit töröljük le a fűszereket, de maradjon rajta), majd újra kacsazsír következik, kissé megolvasztva, azért, hogy lássuk, ellepi-e a húst. Ugyanis el kell lepnie, teljesen, semmi nem maradhat a zsíron kívül. Az sem gond, ha tele lesz a lábas, mert nem fog forrni, vagy intenzíven sülni, így nem cseppen ki. A sütőt melegítsük el 80 fokra, igen jól látjátok, csak ennyire, s nagyon fontos, hogy csak ennyire. Az egész sütés ezen a hőmérsékleten zajlik majd kb. 5 órán keresztül. Nem kell lefedni, s nem is kell vele nagyon foglalkozni, el van magában a kacsánk a sütőben, s közben olyan puha lesz, hogy majd csak ámulunk. Akkor jó, ha könnyedén belemegy egy villa, s minden erő nélkül tudod mozgatni benne. Ha kész, akár azonnal vagy néhány óra hűlés után, annyi darabot, amire szükség van 200 fokos sütőben kicsit átpirítunk (vigyázat nem szabad sokáig sütni, mert kiszárad és oda az igazi puhaság). Azt is megtehetjük, hogy leszűrjük a zsírt, s visszarakjuk bele úgy a kacsahúst, hogy teljesen ellepje (de tényleg semmi sem maradhat a zsíron kívül ekkor sem), lefedjük és hűtőbe tesszük, s akár hetekig eláll. A légmentes zsírzár megvédi mindentől. Higgyétek el, működik, mi most ettük meg az utolsó darabokat, s csodás volt. Felmerülhet a kérdés, hogy honnan vegyünk ennyi kacsazsírt, szerencsére a Sparban lehet kapni jó minőségűt, s még nem is drága. Egy kettévágott nagy kacsamellnek, két combnak, két szárnytőnek kb. 2 kg kacsazsír szükséges. A teljesség kedvéért ajánlok Nektek köretet is. Nemrég fedeztem fel, hogy mennyire finom a kb. 75 %-osan készre megfőzött burgonya tepsibe téve, olajban megsütve sütőben, némi borssal. Isteni! S jól illik a kacsához a sárgabarack- és a körtebefőtt, hiszen egzotikussá és harmonikussá teszik a gyümölcsök az ízt a szánkban a fűszerekkel.
Próbáljátok ki egy különleges alkalomra a konfitált kacsát, s számoljatok be róla.
Bon appétit!
Au revoir!
