Alig hallani a vonat kerekeinek jellegzetes kopogását, néha egy-egy nagyobb füstfelhő kavarodik az ablak elé. Két férfi ül egymással szemben a bársonnyal borított vasúti kupéban, arcuk felét eltakarja a vatermörder, cilinderüket kezükben tartva beszélgetnek. Indulásra készek, hiszen pár perc alatt érnek a céljukhoz. Mellettük két ifjú hölgy cseverészik, darázsderekú ruhájuk hatalmas, buggyos ujjai a férfiak szalonkabátjával incselkedik. A vonat fékjei csikorgásba kezdenek, a kalauz mindenkivel közli, hogy megérkeztünk, Nürnbergben vagyunk.

A hölgyek és urak nem hisznek a fülüknek, s sebtében a folyosó vége felé sietnek. Néhány hónapja, a hintóik zötykölődése alatt a haladóbb szellemű kisasszonyok még Goethe Faustját is megbeszélhették volna, most pedig arra sem maradt idő, hogy perelinjüket levegyék. Adler, a gőzmozdony forradalmat csinált a Fürth és Nürnberg közötti közlekedésben 1835-ben.

Ennyi gondolatra volt időm, amikor Adler egykori vonalán az S-Bahn elszáguldott velem Nürnbergbe Fürthből. A XIX. századot azonban nem kellett gondolatban elhagynom, hiszen az épületek, amelyek a belvárosban fogadtak nem túl fiatalok. Láttak már itt császárt, királyt, herceget, Führert és amerikai katonát. Lőhettek az ágyuk 30 évig, megszállhatta Napóleon, hullhatott a bombaszőnyeg, de az épületek mit sem törődve a külső hatásokkal, kitartottak. Ahogyan Nürnberg templomai is, köztük a híres Lorenzer Platz-on a középkori St. Lorenz.

Égbe törő tornyai uralják a folyótól délre eső belvárost. A középkori templomok valamennyi jellegzetes vonását magán viseli, s harangjátéka a környék utcáiba is bekúszik. Alig pár lépésnyire a Pegnitz folyó veszi át a hatalmat és ad hangulatot a partján nyílt éttermeknek, kávézóknak.

A folyó szigetén áll a Heilig-Geist-Spital, azaz Szentlélek Ispotály, amelyet a szegények és idősek befogadására hoztak létre a 14. században. Belső tereit is érdemes megcsodálnunk, leginkább az udvarban található Hansel-kút hívja fel magára a figyelmet.

A folyót átlépve érkeztem a Hauptmarkt-ra, Nürnberg főpiacterére, ahol képtelen voltam a templomról szememet levenni, igazi építészeti csoda. A Frauenkirche (Miasszonyunk temploma) úgy áll a téren, mintha magához szeretne ölelni minden arra járó embert. A tornyot két oldalról közrefogó „karok” szemlélődő felé hajlása váltja ki ezt az érzést. S ahogyan a védelmezőjére is felnéz az ember, úgy viszik a tekintetet az egyre magasodó tornyocskák a fő torony felé. Nem közelíti meg a St. Lorenz tornyainak magasságát, de számomra mégis jobban kifejezte az isteni gondoskodást. Az érett gótika jellegzetes vonásait magán hordozó bejárat szinte húzott magához. A belső tovább fokozta az oltalmazó, befogadó üzenetet.

A templom előtti kút faragványain az épület apró tornyai köszöntek vissza. A kút oldaláról visszatekintve a Miasszonyunk templomra felcsillant a híres zenélő óra, amely minden délben a hét választófejedelem tisztelgését mutatja be IV. Károly császár előtt.

 A fel-fel bukkanó nap fényében a térről sugárszerűen nyíló utcákban előtűnt a vár. A nürnbergi vár. A sziklán, amelyről a város nevét is eredeztetik. Bármerre kanyarodtam mindenütt kikacsintott a várfal, vagy egy torony.

A középkori századok, amelyek sorra hozzátettek építészetileg, monumentálissá varázsolták, bejárására egy egész nap kell, így magam is egy későbbi látogatás mellett döntöttem. Ekkor inkább a környék utcáira összpontosítottam. Az egész nap folyamán figyelmeztettem magamat arra, hogy nézzek fel az épületek oromzatára. S ez a figyelem mutatta meg, Nürnbergben hogyan törekedtek, s törekszenek ma is az "utcával együtt élni" harmóniájára.

Zárt erkélyek lépnek ki a házakból, függnek a járda felett. Lakóik kilépve ide az utca forgataga felett találják magukat. Eggyé válnak a város vérkeringésével és felveszik annak ritmusát, de ugyanakkor mégis nyugalomban figyelhetik a vonatról leszállt cilinderes urakat és a biedermeier kalapot viselő hölgyeiket.

Erkélyek a 13. századból, a 15. századból, a 18. századból, s még a 21. századból is. Zárt erkély mindenütt, amelyek fotóiból nem állhattam meg, hogy ne készítsek egy montázst férjemmel, aki hűségesen fotózta számomra valamennyit. 

Az erkélyek mellett azonban feltűnt egy újabb templom, a protestáns St. Sebaldus-kirche. Itt a késő román kor oszlopai már nem a befogadást fejezik ki, hanem a nagyságot, a monumentális erőt. A korai gótika már be-be tör és finomabbra hangolja a részleteket.

Miközben Bach János passióját hallgattam, nem tudtam szabadulni a két cilinderes úr és a buggyos ruhájú hölgyeiktől. Elképzeltem, hogy előttem ők ültek itt, szintén Bach-ot hallgatták, majd kilépve a templomból betértek a közeli cukrászdába és elfogyasztották délutáni kávéjukat és süteményüket.

Mi is előhalásztuk hátizsákunk mélyéről a süteményes dobozunkat, amelyben ott lapultak a windbeutel-ek, az előző nap általam sütött képviselőfánkok. A koncert után a St. Sebaldus tornyai előtti padon, az innen nem is olyan messze fekvő Ausztriából és Svájcból származó képviselőfánkokat csemegéztük.

Amikor érettebb korban lévő barátném előállt az ötlettel, hogy megtanít képviselőfánkot sütni, mert nem költözhetek arra a vidékre, ahol annyira szeretik (tényleg sok helyen kapni itt Bajorországban), akkor kicsit megijedtem, hogy nekem biztosan nem lesz jó a szelem a zsákban (windbeutel = szélzsákocska). Próba teszi a mestert, nekiláttunk, sikerült és azóta magam is megsütöttem. Átadom most nektek a képviselőfánk receptjét – barátnőm engedélyével -, s amikor csemegéztek gondoljatok Adler-re az első német gőzmozdonyra, aki Fürth és Nürnberg között közlekedett a 19. században.

A képviselőfánknál van néhány dolog, amelyre kényes a tészta. Az egyik az alapanyag, a zsír. Jó házi zsírt kell keresni, szép ún. ikrás legyen (néhány húsboltban jót árulnak, de a nagy bevásárló központokban vigyázzatok, azok sűrűek és kemények). A másik az idő, ha nincs egy jó fél napod arra, hogy a képviselőfánkkal foglalkozz, akkor ne fogj hozzá. 

A szél csak akkor bújik bele, ha kellő ideig pihen.

A tésztához szükséges egy negyed liter víz, amelyhez hozzá kell adni 10 dkg zsírt és fel kell forralni így együtt. Majd vedd le a tűzről és önts bele 20 dkg lisztet, keverd simára, s várd meg, hogy kihűljön. Ha megtörtént, akkor a péphez egyenként adj hozzá 5 db tojást. Nagyon fontos, hogy minden egyes tojással jól keverd el a pépet. Eleinte úgy érzed majd, hogy ezt nem lehet elkeverni, de légy kitartó. Amikor mind az 5 tojás benne van, akkor jöhet a tepsi, amelyet ki kell zsírozni (ne túl sok zsírral), s kanállal (evőkanál) gombócozd ki a tésztát. Nekem a jó nagy szilva nagyságú gombócokból lettek aranyos kis fánkocskák. Nem kell elrendezni és szabályosnak lennie, hiszen a kis csücskök adják majd a fánk igazi arcát.

A tepsiben a tészta álljon legalább 4 órát (!). Közepesen meleg sütőben (villanynál 120-130 fok) lassan kell sütni, az első 10 percben nem szabad kinyitni a sütőt, de később sem nagyon célszerű. Úgy 45-50 percig sül. Ha kihűlt, akkor én levágtam a tetejét és beletöltöttem a krémet, majd egy kalapként visszaraktam a levágott tetőt.

Krémnek egy nagyon finom vaníliás krémet készítettem. Három tojás sárgáját, nyolc dkg liszttel és nyolc dkg cukorral, vaníliás cukorral és 1 dl tejjel simára kell, hogy keverj. Közben 4 dl tejet forralj fel, ha forr, akkor folytonos keverés közben a sárgájából kevert krémet bele kell főzni. Ahogyan felforrt azonnal vedd le a tűzről és még melegen add hozzá a 7 dkg cukorral felvert 3 tojás fehérjét.

Ezután már csak meg kell tölteni a zsákokat és fogyasztható a windbeutel.

Jó étvágyat és hamarosan visszatérünk Nürnbergbe, hogy földim, Dürer nyomába eredjünk, s megnézzük belülről is a várfalat.