Huszonnégy évvel később a hajó kikötése után az szolgál meglepetéssel számomra, hogy nemcsak az uniós, a német, az osztrák, a svájci és a Baden-Württemberg-i zászló van felhúzva, hanem a svéd is.

A sziget történetét olvasva világossá vált, hogy az egykor emlegetett Lennart Bernadotte gróf származását tekintve svéd. Pontosabban a svéd királyi család tagja, herceg. Herceg, aki lemondott a trónról és Németországba jött fiatalon fotózni és filmet forgatni. Majd örökség gyanánt, nagybátyjától, Lajos bádeni nagyhercegtől megkapta Mainau szigetét és vele a grófi címet.

Ma is misztikusnak és felfoghatatlannak érzem, hogy még napjainkban is grófok laknak a barokk kastélyban. De a szigeten végigsétálva érzem, hogy ezt közönséges földi halandó nem is alkothatta volna meg. Itt szükség van a jó földre, a grófi címre, a történelemre, a tóra, a szeretetre, s sok-sok ember munkájára. Ha minden együtt van, akkor létrejön egy csoda, Mainau.

A virágból kirakott Bódeni-tó előtt

bajlódtam a Ricoh fényképezőmmel, s édesapám szavai jártak a fejemben: „Tekerd mindig vissza a filmet, mert megsérül, ha kinyitod.” Visszatekertem? Cserélhetem a tárat? Ohh, csak nehogy elvesszen mindaz, amit eddig fotóztam. Ehhez képest férjem, csak nyomogatja a gombot két évtizeddel később és tízszeresét lövi el a serdülő, ijedt gyerek fotóinak, anélkül, hogy tárat cserélne. A szigeten nincs ember, aki nem másodpercenként kapkod a fényképezője után. Kivéve engem, de hiszen nekem saját fotósom van.

Így felhőtlenül élvezhetem a virágokat.

A sétány mellett egyszer csak felbukkan a kastély,

teljesen szimmetrikus barokk alkotás. Falainak színe olyan lágy, mintha vanília krémből készültek volna. Spalettái mediterrán hangulatot adnak az épületnek. A belsőt csak kis részben nézhetjük meg, ezért csak elképzelni tudom a festett mennyezeteket, a hatalmas összenyitható termeket és a bálokat, amelyet a gróf itt adhat. A kastély belsőért kárpótol az üvegház, ahol több, mint ezerféle orchidea kapaszkodik a pálmák közötti függőhídon. Orchideák, ezek a számomra legerotikusabb virágok. Egyes fajtái a nőt, míg mások a férfit formázzák meg. A legelterjedtebbre elég csak ránézni és közepe olyan, mint, ahogyan a női medencecsontok körülölelik a méhet, s a szeméremajak mindezt védelmezi.

Egy másik már inkább a férfi nemi szervét mintázza, ahogyan a has alól előáll a herék

között. 

Egy harmadik pedig a befogadást mintázza a legnagyobb festők által is megirigyelhető módon.

Ezt láttam én amellett, hogy azt mondják, az orchidea a kifinomultságot is jelképezi. Műveltség és tudás nagyrabecsülésének jelképe, leginkább itt az üvegházban, annak a sok évtizedes munkának, amellyel a gróf létrehozta a szigetet. Ennél szebb emléket nem is állíthatnának a sziget pár éve eltávozott urának.

A szökőkút felé sétálva pillanatra Versailles jutott eszembe, amikor a kastély előtti medencéktől a mesterséges tavakig tekintettünk végig. Mainauban a látóhatáron a tó és a túlpart ékeskedik. A kőkorlátra támaszkodva úgy érzem, hogy itt vége a kertnek, de akkor lábam elé nézek, s virágok ölelte vízfolyam lépdel a vízlépcsőkön lefelé, hogy végül a tóban kössön ki. Nárciszok, tulipánok és tuják állnak sorfalat, miközben a sárga mozaikokat a delelő nap aranyfényben csillogtatja.

A sétaútról le kell térnem, mert ellenállhatatlan vágyat érzek a fűszőnyeg közvetlen érzékelésére. Csábít, jobban, mint egy hűs ital a tavaszi nyárban. Cipőmtől megszabadulva, talpamat simogatja a pázsit, amely oly tökéletes, mint Monet bármelyik festménye. Puha, hűvös, s sugározza az életet. Nem messze tőlem páva tűnik fel, 

amint színes tollait a földre fektetve pillant körbe. Hoppá, ez egy óriási páva, hiszen virágból készült. Nem messze tőle kiskacsák bontogatják tollaikat, szintén virágból. Úgy érzem, itt már a művészet fogja karon a kertészetet.

Pillanat alatt egy tenger közepében találom magam. Tulipánok tengere.

Oly sok színben pompáznak, hogy nem lennék képes kifejezni számukat. Csak úgy nőnek a fű között egymás kedvére. A gyalogutat platánok szegélyezik, s azt hiszem, aki itt végigsétál, az úgy érzi, hogy a tavasz és a színek harmóniáját nem lehet jobban kifejezni. A fák között torony bukkan elő, amely önkéntelenül is a királykisasszonyok megmentéséről szóló meséket juttatja eszembe. 

Szinte látom is magam előtt, amint a torony ablakából keszkenőjét lobogtatva jelez a tavon érkező megmentőjének, aki a toronyhoz érve letép egy szál virágot a millióból és egy kulccsal kinyitja a torony ajtaját. Mesém végére odaért egy kertész, aki a toronyban kereste szerszámait.

A mese véget ért, de a sétám nem. A tulipánok tengeréről partra szállva öreg, erőteljes fenyők között barangolok az arborétumba. Ezek a fák talán még emlékeznek a keresztes lovagokra, akik a hadjáratból hazatérve virágmagvakat hoztak a szigetre mintegy 800-900 évvel ezelőtt. Visszatérve a kastélyhoz jólesik hűsölni a barokk templomban, ahol a grófi család ünnepekkor összegyűlik. A hosszú sétában egészen megéheztem, ezért ráveszem Férjemet, aki már amúgy is fotózás mérgezésben szenved, hogy üljünk le egy hűs fa alá az étterem teraszán és ebédeljünk meg. A svéd éttermet választjuk, amely a régi vendégházban kapott helyett. Ez a sziget legrégebbi étterme, s a svéd hagyományok mellett követi a német, a bádeni és a nemzetközi konyha irányvonalait is. Jóllakottan már lassabban megy a séta, de azért vetünk egy pillantást a bambuszligetre, majd a partra sétálunk a fák árnyékában megbúvó sétányon. A tó színe káprázatos, hullámok csapkodják a sziget szikláit, nyugágyakban pihenve szinte a riviérán érzi magát az ember. Próbálom az élményeket raktározni, amíg Férjem még utolsó leheletével is fotóz. Sajnálom a grófi családot, mert a sok turista miatt, szinte soha nem élvezheti a saját szigetét. De ők arra tették fel az életüket Lennart Bernadotte óta, hogy olyat adjanak a világnak, amely egy látogatás alatt meggyőzi az embert, hogy a természetben mindig megtalálja a szépet, a harmóniát, s a nyugalmat.

A szigeten található még lepkeház, de rovarfóbiánk miatt mi kihagytuk. Akinek kedve van hozzá az Németország második legnagyobb lepkeházát nézheti meg. Az év egyéb időszakaiban élvezhetjük még a fűszerkertet, a rózsákat és ezernyi más virágot. S, hogy a legkisebb látogatók se unatkozzanak, játszópark örvendezteti meg őket. Pillanatra mi is elcsábultunk a sziklakertben mozgó modellvasút láttán.

Amikor az utazás előtt Mainau szigetéről olvasgattam, megtaláltam Bálint Gazda egyik írását. Találkozott a gróffal, mármint Lennart Bernadotte gróffal, még a hatvanas években, s ezt a történetet írja le nagyszerű formában. Ajánlom mindenkinek a cikket, amellett, hogy aki Németországban jár, feltétlenül látogasson el Mainau szigetére.