Kedves Olvasóim!

A kölni dóm egy novellára ihletet engem, amelyet most itt adok közre. Állandó fotósom, Férjem mellett egy Kölnben élő barátunk képeit is láthatjátok beillesztve. Mielőtt elkezditek az olvasást, kérlek Benneteket indítsátok el az alábbi zenei darabot, szorosan kapcsolódik az íráshoz.

A történet teljes egészében a fantázia szüleménye, bármely hasonlóság a valósággal csak véletlen.

A kölni angyal

Anyám olyan szorosan fogta a kezemet, amikor a kölni házhoz értünk, hogy már nem éreztem az ujjaimat. A május végi nap sokkal korábban burkolta magát sötétbe, mint máskor. Már alig lehetett látni az utcákon, pedig még csak vacsora körül járt az idő.

Katonák futottak végig a Glockengassén, anyám behúzott a 4711-es számú ház árkádjai alá.

A kölni illata most, a bombázások közepén is áramlott az épületből. Orrom vágyakozva szívta magába a citrus, a levendula, a rozmaring és a többi titkos illóolaj illatát. Egy nyugodt vasárnapi séta emlékét idézte fel bennem, amikor nagyanyámmal, Omával erre jártunk. Oma grófi családban született, s mindig is szerette az olyan finom dolgokat, mint a selyem, a porcelán, a kölni, s mindenekfelett a zene. A legenda szerint – mondta, miközben hozzám hasonlóan ő is élvezte akkor az épületből kiáramló kölni illatát – az utcák bűzét szerették volna elnyomni a nemes hölgyek és urak, s zsebkendőjükre kértek néhány cseppet a kölniből, majd orrukhoz emelve mentek végig a szennytől bűzös utcákon. Elmesélte a név történetét is, a kalamajkát, amelyet a Mülhens család élt át szinte egy évszázadon keresztül, mire végül a saját házuk száma lett az azóta is híres márkanév. Ekkor anyám megrántotta a kezem, hogy induljunk, mert már szólnak a szirénák, s még el kell érnünk a dómig. Apám előző este üzent egy sérült bajtársával, hogy ha bombázásra kerül a sor, menjünk a dómba, azt kevésbé fogják támadni az angolok. Anyám ismerte az épület egyik gondnokát, Müller urat, aki már a dóm építésének befejezésekor, 1880-ban rendezett ünnepségeken is részt vett, s azóta el sem hagyta az épületet.

Az oldalbejáratok el voltak torlaszolva, ezért a főbejárathoz kellett eljutnunk. A dóm előtti tér üres volt, felléptem néhány lépcsőfokot, és ott állt előttem az esti szürkületben az épület. A dóm, amely egy riadt, fűben megbúvó, füleit hegyező nyúlra emlékeztetett, aki körül dörögnek a fegyverek és bármennyire is szeretne elbújni, nagysága kiemeli környezetéből.

Védtelen, s csak az iránta érzett tiszteletre számíthat. A bejárathoz közeledve vettük észre, hogy mások is állnak ott, bebocsátást várva. Nyílt az ajtó, anyám integetett Müller úrnak, aki végül beengedett mindenkit. Az ajtóban szemem rátévedt a kilincsen nyugvó angyalra, aki rám kacsintott.

Abban a pillanatban, amikor beértünk, már robbant is a közelben egy bomba, amely megvilágította a hatalmas, színes üvegablakokat.

A padok között követtük Müller urat, úgy huszadmagunkkal, végig a főhajón. Omával rendszeresen jártunk a dómba, szerettem az épületet. Sokszor megkérdeztem, hogy ő is kicsinek érzi-e magát itt a közel ötven méter magas oszlopok között, de mindig azt mondta, hogy ő itt védett és nyugodt. Engem inkább mindig a csodálkozás fogott el. Tudtam, hogy ezt a légies stílust gótikának hívják, de azt nem értettem, hogyan lehet egy ilyen épületet megtervezni és felépíteni.

A misék ideje alatt sokszor csak bámultam a nagy boltívek feletti kis boltíves ablakokat, amelyeket mindig egy mesebeli herceg kastélyába képzeltem. Ilyen ablakokon tekintettek ki a hercegkisasszonyok, s integettek a csatába induló lovagoknak. Most, 1942 májusában azonban csak a robbanó bombák fénycsóvája nézett be ránk, fenyegető hang kíséretében. Elértünk a kereszthajóhoz, ahol Müller úr azt mondta, hogy a legjobb, ha mindannyian lemegyünk a kincseskamrába. Szomorú lettem, mert ott csak a hűvös kövek vannak, s nem érezhetem az épület védelmét. Ekkor süvítő hanggal becsapódott egy gyújtóbomba, éppen a kincseskamra ajtajához. Müller úr odarohant oltani, mi pedig elsiettünk az oltárhoz. Én a lépcsőn ültem, anyám erősen magához szorított, s ekkor eszembe jutott az a csodálatos zene, amit Omával hallgattunk itt még a háború előtt. Az egyik mise előtti várakozás alatt eljátszotta valaki Beethoven hegedűrománcát, amely számomra finomabb volt bármely addig hallott zenénél. A hangjegyek apró vízcseppekként csillogtak a szemem előtt, amelyeket időnként megpróbál hatalmába keríteni a szél, de ők tovább küzdenek a szabadságukért. Végül együtt, egyetlen hullámként összefognak a széllel, és elringatják a képzeletemben már oly sok utazást megjárt büszke, felfedező matrózokat. Oma nem értette, hogyan juthat ilyen az eszembe, de azután mégis azt mondta, hogy minden zene az enyém lehet, mert mindenki mást él át a hallgatása során.

Később sokszor hallgattam Oma gramofonján ezt a darabot, így most is ott volt a dallam a fülemben. Hallgattam Beethovent fejben, s éreztem, ahogyan anyám egyre nagyobbakat lélegzik. Fél, gondoltam. Elhatároztam, hogy elterelem a figyelmét a bombákról.

–  Mi a kedvenc zenedarabod? – kérdeztem.

–  Zenedarabom? Hogy jut ez most eszedbe?

–  Én Beethovent hallgatom most, és nem a bombákat – közöltem.

Anyám meglepődött, de belement a játékba.

–  Vivaldi, Négy évszak, Tavasz.

–  S miért?

Hosszasan gondolkodott, míg végül azt válaszolta:

– A természetnek legalább akkora küzdelem újjászületnie, mint egy embernek megszületni és felnőni, de a természetnek sokkal szebb az élete, mint az embernek, s ezért irigylem.

– Hiszen a fák, a virágok soha nem hagyhatják el a helyüket, ez borzasztó lehet! – kiáltottam.

– Nem hagyják el a helyüket, de minden, ami fontos a számukra, ellátogat időnként hozzájuk; a napfény, az eső, a bogarak, s még az ember is.

–  Anya, hallgasd Vivaldit, én pedig hallgatom Beethovent.

Elmosolyodott, s azt mondta: rendben, hallgassunk zenét.

Sokáig ültünk így, s mire mindkettőnk koncertje véget ért, anya elszenderedett, vagy csak nálam is jobban magával ragadta a zene. A bombázás nem tartott szünetet. Újra és újra megvilágította a dóm üvegablakait. Felnéztem az egyikre, ahol Jézus mellett egy kis bárány állt, s abban a pillanatban becsapódott egy gyújtóbomba, amely darabokra tépte a bárány testét.

Mellettünk hullottak le a darabjai. Mindenki megriadt, de én valahogy végig a nyugalom cseppjeinek áramlását éreztem az ereimben. Fülemmel továbbra is Beethovent hallgattam, de szememmel a dóm égbe nyúló oszlopait vizsgáltam. Oma sokszor mondta, hogy az épület nagyságát a gótika adja. Nem értettem ezt egészen, de az imák alatt mindig inkább az oszlopokat néztem. S most itt, fejemben a koncerttel, megértettem. Az egész épület keskeny, miközben az oszlopok a magasba törnek, míg végül a mennyezet harmóniájába érkeznek, s ettől lesz olyan fenséges és védelmező.

Az oltár oszlopain álló Mária, Jézus és az apostolok szobrai pedig átveszik a mennyezetről ezt a harmóniát, s ahogyan rám, kuporgó gyermekre tekintenek, újra áramlani kezdenek a nyugalom cseppjei ereimben.

Anyám még mindig a képzelete vagy álmai világában járt, s én úgy éreztem, közelebb kell kerülnöm az épület közepéhez. Elsétáltam a kereszthajóig, ahol az oszlopok erdejének közepén állhattam. A kereszthajó végében lévő színes ablakok fele már nem volt meg, a sötétség akadálytalanul áramlott be.

–  Az előző bomba fényében láttam, hogy az Ótestamentum alakjai megmaradtak – szólalt meg egy lányhang mellettem. Arrafelé fordultam, s láttam, hogy az egyik padban egy rövid hajú, inkább fiúnak kinéző lány ül.

–  Az ablakot nézted, nem? – kérdezte.

–  Igen, sokat szoktam ezt az épületet vizsgálgatni – válaszoltam.

–  Vizsgálni? Miért?

–  Nagyon különleges épület, s sokat járok ide Omával. Ne áruld el senkinek, de az imáknál jobban érdekel maga az épület.

Elmosolyodott, odajött hozzám, s a fülembe súgta:

–  Nem árulom el, ha te sem mondod el senkinek, hogy engem is. Egyébként Anna vagyok; te?

–  Thomas – s üdvözlésként felé nyújtottam a kezem.

Ebben a pillanatban óriási robaj keletkezett a dómban, találat érte a főhajó egyik boltívét.

–  Thomas! Thomas! – hallottam messziről anyám kiáltását.

– Thomas! Telefon – szólt Anna. Lehalkítottam Beethoven hegedűrománcát, felálltam tervezőasztalom mellől és átmentem Anna irodájába.

Anna és én harminc éve dolgozunk együtt. Több száz éves épületek több száz éves anyagait próbáljuk újjávarázsolni, felkészíteni az új környezeti hatások kihívásaira. Építészek vagyunk.

Anna kezembe adta a telefont, s szeme csillogásából láttam, hogy fontos személy van a vonal másik végén.

Végighallgattam a hívót, s szinte megbénultam a hírtől:

–  Részt vehetünk a dóm díszítéseinek cseréjében – mondtam, miután letettem a kagylót.

Anna a nyakamba ugrott, s miközben átölelt, újra visszatértem 1942 májusába.

Amikor anyám megtalált bennünket, olyan szorosan öleltem Annát, hogy szinte félő volt, összetöröm a csontjait.

–  Thomas, miért hagytál ott? Megsérülhettél volna! – mondta anyám.

–  Tudom, de az épület megvédett – válaszoltam.

Mindhárman visszamentünk az oltárhoz, s reggelig Annával újabb s újabb zenedarabok kíséretében néztük végig szemünkkel a dóm minden egyes szegletét.

Már a hajnal első sugarai vetettek színes buborékokat a mozaikpadlóra, amikor Müller úr odajött és azt mondta:

–  Mára valószínűleg ennyi volt, menjenek nyugodtan haza, ha még maradt ugyan valami az otthonukból.

Elbúcsúztam Annától, s elindultunk anyámmal az ajtó felé, ahol a kilincsen az angyal most már mosolygott, s azt suttogta: megvédtelek!

Építész lettem, s nemcsak egyetlen angyalt, hanem több ezer épületet védhettem meg Beethoven muzsikájával a fülemben, cserébe azért az éjszakáért.

(A novella teljes egészében szerzői jog alatt áll, más oldalakon történő felhasználása csak a szerző engedélyével történhet!)