Nem szeretem a január hónapot, pontosabban nem szerettem. Most ugyanis elhatároztam, hogy szeretni fogom. Ezért teletűzdeltem olyan programokkal, amelyek az évnek ebben, a hosszú és hideg hónapjában is felüdítenek. Egy ilyen napról írok most Nektek, hátha kedvet kaptok és utánam csináljátok. A szombat mindig a legnyugodtabb nap a héten. Nincs koránkelés, nincs rohanás, s este sokáig fent lehet lenni. Még az ágyban elővettem Kulka János könyvét – amit az adventi időszakban Nektek is ajánlottam - , az Önételrajzot. Gyorsan olvasható könyv, s szinte mindegyik ételre azt mondtam, hogy ezt meg fogom főzni. A művész úr villányi élménye tetszett meg ezen a szombati napon. Käsespätzle, egy osztrák sajtos nokedli étel, amely a Hütték kedvelt fogása.
Hozzávalók 4 személyre: 50 dkg liszt (ezzel elég kemény lesz, talán a 40 dkg is elég), 1 dl víz (ha 50 dkg liszt, akkor inkább 2 dl legyen), 4 tojás, 30 dkg ementáli sajt reszelve, 20 dkg juhsajt villával összetörve, snidling, kakukkfű, kacsazsír, só, bors
Elkészítés: A liszthez egyenként hozzáadjuk a tojásokat, majd a vizet, s alaposan kikeverjük. Nem baj, ha nem lesz csomómentes a tészta. Lobogó sós vízben, nedves deszkáról egy kés tompa felével galuskákat szaggatunk és 4-5 percig főzzük.
Egy serpenyőben a kacsazsírt felmelegítjük és ebben megpirítjuk a galuskákat. Szép aranybarna legyen és jó ropogós. Közben összeforgatjuk a juhsajtot és az ementálit, teszünk bele egy kis kakukkfüvet és borsot, némi sót (de vigyázva, mert a sajtok sósak). Majd összekeverjük még a tűzön a galuskával. Érdemes az egészet így együtt pirítani, mert ráolvadnak a sajtok. Végül megszórjuk a snidlinggel és tálaljuk. Melegen az igazi.
Nos, egy jó pohár fehér borral, vagy proseccoval isteni szombati ebéd.
Ebéd után persze jár a pihenés, de azután irány a mozi. Az Anna Karenina és a Django elszabadul versengett egymással. Az Anna Kareninára szavaztam, mert Quentin Tarantio nekem néha túl elvont és véres. A mozi azonban úgy döntött, hogy mégis inkább a Django-t nézzük. S így utólag ez nem is baj. A téma, engem, mint egykori történelem tanárt nagyon vonzott. A polgárháború előtti Amerikáról azonban már nemcsak tanulmányaimból, hanem például az Elfújta a szél óta is beható ismereteim vannak (Na jó, tudom az Elfújta a szél kicsit nyálas, de higgyétek el társadalom ábrázoló részei nagyon jók). Tarantino azonban a western oldaláról indítja el a storyt. Végtelen tájak, széllel száguldó fűcsomók, lovagló férfiak, magányos ember lovas kocsin és szenzációs zenei aláfestés. Dr. Shulzot (Christoph Waltz) az öltönyös fejvadász cowboyt egyetlen cél vezérli, minél több pénzt keresni bűnözők elfogásával. Ennek a célnak az érdekébe veszi meg Djangot (Jamie Foxx) is. S immár a magányos cowboy és társa együtt járja a vidéket. Ez a film első harmada. Aztán Django, az öntudatra ébredt fekete cowboy előáll saját céljával, felesége megkeresésével. Közben számos Tarantino-féle villanás van a filmben, amelyből számomra az egyik legmulatságosabb a Verdi Requiem-jének egyik részletére érkező, a Ku-Klux-Klán-t parodizáló csoport vitája a kapucnijukról egy bevetés előtt. A film utolsó harmadát távol a város zajától, a ránézésre is szadista kinézetű Calvin Candy (Leonardo DiCaprio – nehéz elhinni, de még az arckifejezése is brutális, a magyar szinkron nem tudom mit tesz ehhez hozzá, de a német szinkron éppen hogy tovább hangsúlyozza) birtokán töltjük vendégségben. Itt aztán feszülnek az arcizmok, ujjak a pisztolyon, remegő lelkek és érzéketlen szívek ülnek az asztalnál. A házigazda anatómia órája a desszert előtt, már-már az Anthony Hopkins alakította Hannibál vacsoráit idézi. S számomra itt a csúcspont, amikor a dr. Schultz, aki csupán saját célja érdekében vette meg Djangot, ráébred arra, hogy mennyire igazságtalan és lelketlen dolog állatnak tekinteni egy embert. S ennek a felébredő tudatnak hangot is ad igen nyomatékosan. Közben persze ott remeg Django felesége a konyhában, s reménytelennek látja férje és a doktor próbálkozását a békés megvásárlására. Mire véget ér a vacsora, kiderül, hogy éppen saját fajtája, a házigazda házvezető rabszolgája árulja el Djangot és ezzel az egész népét. S innen jön Tarantino másik stílusjegye, a vér. Mintha rajta maradt volna pár tartálykocsinyi piros festék, már-már sportot űzve fröcsköli szét a gyönyörű XIX. századi palota fehér falán, padlóján pedig halomra hányják a hullákat. S koránt sincs még minden szenvedésnek vége. Itt lesz Django-ból magányos hős. Hogy milyen véget is szán Tarantino filmjének, azt nála sohasem lehet tudni. Nézzétek meg, de készüljetek fel a nehéz részekre is.
[tube]https://www.youtube.com/watch?v=hQb4kKlwzUM[/tube]
Jó szórakozást a szombati ebédhez Kulka Jánossal és a szombat délutáni mozihoz Tarantino-val.
