Az anyag - Genf és a Genfi-tó

2013. október 27. - Tünde Bagó

Gyermekkoromban elérhetetlennek tűnt egy olyan város, mint Genf. Misztikus helynek gondoltam, ahol mindig nagy dolgok történnek. A filmekben mindenki drága autókkal jár, óriási yacht-ok állnak a Genfi-tó partján, rendkívül fontos emberek laknak és dolgoznak ott, s minden, ami pénzzel kapcsolatos ide vezet, vagy innen gyökerezik. S akkor most, néhány hónapja jött a Bárka spanyol sorozat (El Barco), amely Spanyolországban elsősorban a kockahasú Mario Casas miatt döntögette a népszerűségi listát, de voltak még néhányan a filmben, akik miatt fiatal lányok ezrei ragadtak a tévé előtt. Nem mondom, jó volt hétről-hétre szép embereket látni, de igazából a történt miatt néztem. A story ugyan egy hajónyi önjelölt matróz tanulásnak álcázott nyaralásával indul, de a szálak hamarosan Genfbe vezetnek. A CERN munkatársai is a hajón vannak, a hajón, amely a túlélésre lett „kárhoztatva”. Hamarosan kiderül, hogy valamit a CERN-ben nagyon elrontottak, mert az összes szárazföld eltűnt, csak a hajó és utasai, s néhány furcsa jelenés maradt meg. S akkor irány a kalandok, a szerelem, a gyilkosság, a titkok, a fejben gyökvonás és az óceán végtelen világa. Egyik rész után figyeltem fel a CERN hirdetésére, miszerint karbantartás miatt egy hosszabb időre leállnak és így látogatható az Intézet. No, akkor ezt látnunk kell, hiszen alig néhány óra tőlünk, s az oly misztikusnak hitt Genfben van. S talán mi is felkerülhetünk a hajóra.

Helyet kaptunk, no meg egy e-mailt, amelyben felhívták a figyelmet, hogy vigyünk fényképezőt és ne menjünk magas sarkú cipőben (mondjuk a Férjem nem is gondolt erre :-) ).

Na ja, de mi is az a CERN?

European Organization for Nuclear Research, köszi, mondjátok most. Hát igen, egy fizikai kutatóintézet, amelynek kutatásai szerintem igen nehezen foghatók fel, ha az ember nem tudós. De azt bizonyára mindenki hallotta már, hogy fő tevékenységük a részecskegyorsítás. Teszik ezt a föld alatt 100 méterrel egy 27 km kerületű alagútban (nagy hadron ütköztető – LHC) azért, hogy az ún. Higgs-bozon létezését bizonyítsák, azaz a többi részecskének tömeget adó részecske végre előkerüljön. S 2012-ben sikerül is a tömegét megmérni, amiért 2013-ban a CERN két tudósa Peter Higgs és Francois Engler megkapta a fizikai Nobel-díjat.

Nos mivel kaptunk látogatási időpontot, s mivel a CERN a francia Svájcban van, ez egy kihagyhatatlan kirándulásnak ígérkezett.

Az első ütközésünk, a hotel előtt volt. Szerencsére csak elméletileg, amikor rá kellett jönnünk, hogy ez itt nem német nyelvterület, s valahonnan nagyon mélyről elő kellett venni az angol nyelvtudást. Elővehettük volna a franciát is, ha lenne, de a jelenleg életünket kitöltő német nyelvet semmiképpen nem használhattuk itt. Az igazi ütközésre azonban másnap reggel került sor, amikor kiértünk a Genf és a Jura-hegység közötti területre, a CERN-be. Sajnos nem azt kaptuk, amit vártunk. Jött egy nagyon aranyos fiatal informatikus, aki közölte, hogy ő a vezetőnk, s átmegyünk a legnagyobb részecskeütközéseket vizsgáló ATLAS központba.

Hurrá, tört ki mindenkiből, de sajnos mondta, hogy a Földön maradunk, azaz nem láthatjuk magát az ATLAS-t.

Megnéztünk két videót és egy kontrollszobát, ahol 40 db fekete monitor volt,

a vezető beszélt egy órát, s ennyi. ENNYI? Tört ki mindenkiből! Ehhez miért kellett a fényképező? S miért kellett otthon hagyni a tűsarkút? Érthetetlen! Vagy esetleg még sincs karbantartás? Folynak titkos kísérletek a CERN-ben? S akkor van alapja a Bárkának? Ezt mi nem tudjuk meg, de egy biztos, hogy gyönyörű napsütésre és 20 fok melegre léptünk ki és örültünk, hogy Genfben vagyunk CERN-el vagy anélkül.

Genf belvárosába a Le Rhone folyón át vezető Pont du Mont-Blanc biztosította az utat, egészen az Angol Kert virágórájáig.

Még sehol nem éreztem Svájcban (pedig sok helyen jártunk már) ennyire az órák iránti kultuszt. Kezdődött ezzel a virág órával, majd a Szent Péter katedrális felé vezető utcákon folytatódott. Óraüzlet óraüzlet mellett, s mondhatom ezek nem Kínában készültek, már csak az áruk miatt sem. Az óráktól eltekintve Genf utcáin sétálni olyan olaszos és franciás érzés.

A házak, az erkélyeikkel, kihúzható napernyőikkel, a tereken kávézó emberekkel, kis rendetlenséggel itt-ott már annyira mediterrán.

Annak idején Párizsban imádtuk, hogy tele volt az utca apró, időnként 3-4 asztallal rendelkező éttermekkel, ahol zsúfoltan, szinte heringként egy fémdobozban ültünk, de istenieket ettünk. Itt is tele volt az utca ilyen csábító helyekkel, s mivel a Szent Péter katedrális már kívülről is egy monumentális darab, gondoltuk előbb együnk. A Café-Crêperie St. Pierre a templom bal oldalában egy sarkon hívogatott, mondhatom, isteni palacsintát sütöttek. Azért, ha ilyen helyre mentek ne feledjétek, hogy sem a franciák, sem a svájciak nem viszik túlzásba a tölteléket, itt a palacsinta a fénypont, a töltelék másodrangú, nem úgy, mint a jó öreg magyar túrós palacsinta esetében.

A katedrális, amelynek különlegessége, hogy katolikus templomként funkcionált 1536-ig, amikor is protestáns lett, számomra nagyon megkapó volt.

Szeretem a templomokat, de leginkább a román és gótika jegyeit magukon, illetve magukban hordozókat. Ezek azonban mindig, illetve az esetek nagy részében katolikus templomok, a St. Pierre, itt Genfben egy kivétel. Csodás a végtelen égbolt, az univerzum felé törekvő oszlopok, ugyanakkor a hálós boltozatban mégis egymásra találó vonalak sokasága, a színes ablakok játéka a falakon.

S protestáns mivolta miatt mindennél jobban előtörhetnek az építészet szépségei. A recsegő lépcsőkön felfelé a toronyba sokszor fog el az érzés, hogy miért is vágyik fölfelé mindig az ember, még tovább és tovább, a választ a torony karzata adta meg, feltárva végül a kilátást a Genfi-tóra és a Mont-Blanc-ra. Mindenki vágyik a körülötte lévő világ megismerésére, de ehhez nem elég egy helyben állnia, lépnie kell.

A katedrális árasztotta nyugalom után elöntött bennünket a szombat délutáni zsibongás Genf utcáin. Ezer százalékon élt a város. Sétáltunk a Promenade des Bastions-on, a Tour de l’Íle felé,

hidakon át és vissza majd végig a Rue du Mont-Blanc-on, újra az órák és a csokoládé világán át. Apropó csokoládé, azt hiszem most isteni ízre találtam az egyik genfi gyár citromos csokijában. Már a látvány is lenyűgözött, ahogyan a sötét barna táblában a napsárga színek szinte művészien belemosódtak, de az étcsokoládé és a citrom összhangja fenséges volt. Nem citromhéj, hanem citromlé volt belekeverve, ettől volt más, szerintem.

Az esténk első felét angol stílusú szállodánk kifejezetten francia (némi svájci beütéssel) éttermében töltöttük. Én, aki szívesen próbálom ki a legkülönlegesebb konyhákat is azt mondom, hogy számomra mindig a francia marad az első. S itt a Le Duo Côté Bistro-ban egy pillanatra megint Párizsban voltam. Igaz a várakozáskor svájci különlegességek kerültek az asztalra a közelből: sonkák, sajtok és olajbogyó, de a főétel, a kacsasteak polentával és fehérrépával csak is a francia konyha remeke lehet (Magret de canard), hogy a desszert ínyenceknek szóló válogatását már ne is említsem. Egy ilyen vacsora sétát kívánt, s mivel napközben csalódtunk, hogy nem láttuk Genf jelképét a víznyomót, a Jet d’Eau-t, reméltük, hogy este sikerül. A tó partján azonban csak a genfi fények fogadtak.

Másnap reggel néhány croissant és egy életet adó kávé után nekivágtunk a Genfi-tó északi partjának. A hegyek közzé ékelődő tó körül gyorsan kavarogtak a felhők, időnként párafoltok csak sejtetni engedték a tavat körülvevő világot. Montreux felé tartottunk, amely a tó keleti kapuja észak és dél között csaknem 900 éve. A „kapu” valójában – az én fogalmaim szerint vár, a francia és német útikalauzok szerint kastély, ezért maradjunk a várkastélynál – a Château de Chillon. Sziklás szigeten ül és figyeli a tavat, de jól láthatóak innen a környező hegyek hágói, s a tóparti – már-már a francia Riviéra hangulatát idéző – üdülővárosok. A várkastélyról, később szólok majd, az itt induló „Várak, kastélyok Németországban és Svájcban sorozatomban”.

Montreux utcáin csak autóval gurultunk végig, de így is nyilvánvaló volt, hogy itt a turizmusé a főszerep.

A várostól északra fekvő hegyoldalon szőlőtőkék ezrei bámulták az Elő-Alpok tóhoz futó lábait, amint erejükkel megringatják a tó vizét. Van itt a közelben bormúzeum kastélyban, fényképezőgépek múzeuma, s Freddie Mercury szobor. Azt hiszem, ide még el kell jönni néhányszor. A befogadás élménye a Chillon-ban és Montreux-ban kivette energiánkat, s mivel az eső is erősködött, elindultunk Gruyéres faluba, ahol a már jól ismert Le Gruyéres sajt készül és persze ott is van egy várkastély. A faluhoz közeledve a táj egyre inkább támasztotta alá ismereteinket, miszerint a Le Gruyéres sajthoz a teheneknek nyáron füvet, s nem akármilyet kell legelniük. No legelő az volt, a tehenek is még helyenként kint voltak, akárcsak 1155-ben lehettek, amikor is egy svájci okirat már engedélyezi az egyszerű hegyi parasztoknak a legelőgazdálkodást és a sajtkészítést. El tudtok képzelni egy olyan fiút Gruyéres faluban, akinek az apja, a nagyapja, a dédapja, az ükapja, a szépapja és számos ősapja is már teheneket tartott és sajtot készített, csak úgy, mint ő? Hát elég nehéz, pedig bizonyára van ilyen fiú, illetve család Gruyéres faluban.

Sajnos a sajttárolóba nem lehetett bemenni, hiszen semmi sem befolyásolhatja a 90%-os páratartalmat és a 12-18 fok közötti tárolási hőmérsékletet, de egy üvegfalon át elénk tárult az egyenként akár 35-40 kg-ot is elérő sajtkarikák erdeje.

Van itt múzeum, bolt és étterem, s persze mindenütt tömény sajtszag. Amerikai családdal ültünk egy asztalnál, s csemegéztük a Gruyéres sajtot az isteni, szintén svájci röszti burgonyán. S persze ki tudna ellenállni, hogy hazavigyen egy kis sajtot és sonkát, no meg az éppen a kemencéből kivett ropogós kenyeret. Azt szeretem nagyon, hogy a svájciak – ellentétben a németekkel – a fehér kenyeret szeretik és jól is csinálják. Este, amikor már a svájci határtól úgy 2,4 km-re fekvő lakásunkban voltunk, elővettük a sajtokat és megállapítottuk egy jó pohár bor mellett, hogy sajtok nélkül lehet, de nem érdemes élni. Mint, ahogy ez az utazásra is igaz.