Mi történik, ha egy svájci nemes és egy svéd vállalkozó lánya egybekell? Megszületik Stockholm legszerethetőbb múzeuma, a Hallwylska Palota.
Egyre többen fedezik fel a svéd fővárost, mint sokszínű úticélt. S bátorkodnak már úgy gondolni Svédországra, mint arra a helyre, ahol bizony nem fognak unatkozni, egyaránt kapnak kulturális, gasztronómiai és természeti csemegéket is. Jómagam is biztatom ismerőseimet, hogy ki ne hagyják Stockholmot, mert én ha tehetném, akkor biztosan eltöltenék pár hónapot észak Velencéjében.
Alig egy hétig élveztük a város vendégszeretetét, de egyetlen nap is elég lett volna, hogy beleszeressünk. Hogyan sikerült ezt elérnie a svéd fővárosnak? Nos, erről már itt és itt olvashattatok, de a legnagyobb nyílvesszőt szívünkbe Wilhelmina és Walter egykori otthona döfte, kiváltva ezzel az örök szerelmet a város iránt.
A tulajdonosok története is megérne már egy novellát, de az épület kétezer évnyi történelmet átfogó gyűjteménye több kötetes albumokat is alkothatna. A palotát, a XIX. század leggazdagabb iparmágnásának lánya, s férje, egy svájci gróf (aki családjának gyökereit egészen a XII. századig vezette vissza) építette. Akkoriban, 1897-ben, Stockholm legmodernebb épületei közzé tartozott.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
A család itt élt egy ideig az épületben, beköttették az elektromos áramot, volt telefon, hideg-meleg víz, s angol WC is, mindez a XX. század első éveiben. Az építésznek és a művészeti tanácsadónak nem volt nehéz dolga, szárnyalhatott a fantáziája, hiszen gyakorlatilag korlátlan anyagi források álltak rendelkezésre.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Ezt tükrözi a nagy szalonban jelenlévő huszonnégy karátos aranydíszítés, az intarziás bútorok és parketta lenyűgöző összhangja, a csaknem 900 kg-os Steinway zongora 1896-ból, s a márvány burkolatok.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
S a tömény művészet mellett jutott hely itt a konditeremnek és tekepályának is.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Az időutazás a történelemben ezen a helyen igen részletesen valósul meg. Nincs sem kor, sem egyetlen területe a művészetnek, az emberi életnek, amelyből ne találnánk tárgyakat, emlékeket. Wilhelmina azt tartotta, hogy pár évtized múlva az embereket, nemcsak az egykori műalkotások, hanem a hétköznapi tárgyak is érdeklik majd, így mindent gyűjtött. Micsoda kortalan gondolkodás!
Fotó: dr. Szalai Krisztián
S mégis, nem elsősorban ezeknek az értékes, öreg tárgyaknak a léte, ami igazán gondolkodóba ejti a látogatót, hanem az, hogyan tudott egyetlen ember (pardon, ketten a férjével) ennyi tárgyat összegyűjteni a világ valamennyi szegletéből abban a korban, amikor még nem volt internet, amikor még hetekig hajóztak a legközelebbi célpontig, s a repülés csak keveseknek adatott meg. Wilhelmina Hallwylnak sikerült, s ezzel olyan örökséget hagyott hátra, ahol úgy érzi a látogató, mintha a világ valamennyi szegletét bejárná. Mintha valamennyi földrész egyetlen épületbe lenne zsúfolva.
Nem hiszem, hogy az összes porcelánra, könyvre, festményre, vagy használati tárgyra emlékszem, de az épület, s szalonjai, szobái ezekkel a tárgyakkal együtt számomra a legkülönlegesebb múzeumi élményt nyújtották.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
A történelem során egymás ellen harcoló népek porcelánjai, fegyverei, a letűnt, majd újra feltűnt kultúrák tárgyai, a méltatlanul elhanyagolt, vagy éppen középkori „sztárként” kezelt művészek alkotásai között ott voltak a ház lakói.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
A szivarszobában még érezni lehetett a füstöt, a háztartási helyiségekben a szappan illatát, Hallwyl gróf íróasztalán ott feküdt az ott hagyott ceruza, s a széke mellett a papírkosárban pedig még ott hevert az utolsó kidobott boríték.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Ember és alkotásai egy aprócska ékszerdobozba zárva, ez volt a Hallwylska múzeum Stockholmban.
