Az új-zélandi Auckland városának maori neve Tamaki Makaurau. A város keletkezésének történetét nehéz megérteni, s leginkább azért is, mert Új-Zélandon a helyeket is megszemélyesítik. A maori legendák olyan bonyolultak, hogy időnként az embernek kedve támadna csak úgy bánni velük, mint Nagy Sándornak a gordiuszi csomóval, szétvágni (feltéve, ha a szétvágós verziót hisszük el Gordiusz kapcsán). 

Az elmúlt hetekben már kaptunk pár érdekes történetet Rajczi Adrienntől e távoli országból, Új-Zélandról. Ma pedig a maori legendák csomójának kibontásával kezdjük, majd elsétálunk Új-Zéland legnagyobb városába, Aucklandbe, ahol romantikus hangulatba kerülünk. 

Vajon Wairere (az Aucklandtól délre eső Hunua Range megszemélyesített terület lánya) minden játszótársával eljátszotta, hogy üres kézzel engedte haza Waitakere törzséhez és végül Hui nyerte el a kezét (Waitakere egy megszemelyésített terület Aucklandtol észak-nyugatra, az ő fia Hui) és ő lett a századik és ezért hajadon száz szeretővel? Próbálom megfejteni a maori mondát, de csak a színes fantáziám ad némi magyarázatot Auckland maori nevére.…. Pedig lerajzolom a törzseket, halmazokba csoportosítom, és hozzájuk kapcsolom a megfelelő személyeket. Nem csak a neveket nehéz megjegyezni, fene kacifántos az egész maori mondavilág. Ha történik valami, azonnal sok isten és fia és leánya ott terem és mindenki intézkedik. Ráadásul itt a természet egyes szereplőit is megszemélyesítik, néven nevezik, felruházzák hatalommal, misztikummal és számunkra kimondhatatlan névvel, s szerepet kap a történetben.

Auckland egyedülállósága azon kívül, hogy óriási területet tud magáénak mint az ország legnagyobb városa - de nem fővárosa (a főváros Wellington) -, több felmérés alapján a világ legélhetőbb városa kategóriában az első tíz között elfoglalt helye. Legkarcsúbb része Új-Zélandnak, ahol a természet különböző arca 1-1,5 órás autóútra megtalálható. A várost körülölelik az esőerdők. Dél-keletre fekszik a Hunua Ranges, ahol 4 tó található. Az aucklandiak innen nyerik az ivóvizük egyik felét, a másik felét pedig a nyugatra található Waitakere Ranges esőerdő négy tavából.

Felébredek, iszom egy kávét, írok, és hallgatom a madarak csiripelését. Alkotói szabadságomban inspirálnak ezek a magas hangon éneklő élőlények. Van egy nagyon dallamos valahol az ablakom alatt. Mivel az itteni madaraknak nincs félelemérzetük mert ragadozók híján sose voltak rákényszerülve hogy kifejlesszék a menekülési képességeiket, így öt hetes utam során megfigyelhetem őket testközelből is. A tui madár fehér gyöngy nyakékét, a kiwi hosszú csőrét, a papagájok élénkzöld színét, a pukekot, a kíváncsi kea madarat, a piros csőrű és lábú hófehér sirályt, a szintén piros csőrű és lábú de a sirállyal ellentétben fekete tollú kagylótörő madarat a csigaforgatót, a szulákat, a wekát és rengeteg beazonosíthatatlant….., mint a mondákban.

Miután kiszitálta magát az eső, bemegyek a városba. Átmegyek egy kis gyalogoshídon, ami később meglepetéssel szolgál. Káprázatos kilátás a déli félteke legnagyobb vitorlás kikötőjére, ahonnan jövőre indul a világ legnagyobb vitorlásversenye, az Amerikai Kupa.

Csattogtatom a fényképezőgépemet, mint egy igazi turista, mint aki a fényképezésben éli ki kreativitását, vagy mint aki végre felfedezte önmagában, hogy mit is akar valójában csinálni. Keresem a múltat és a jelent. A sok szép 1800-as évek közepén épült ház mellett a modern üvegfalakat. Keresem az „ékszerdobozokat” a nagy konténerek mellett. És megtalálom.

A Queen Streeten még állnak a parányi kis eklektikus, szürke házak, amelyek homlokzatán ott díszeleg a nevük, bevésve az utókornak.

Találok vékony, hosszúkás palotákat és kecses, kis, egyszintes, meleg otthonokat beékelődve két üvegpalota közé.

A történelem és a modern jelen itt olyan, mint két testvér. A komor, díszmentes, többemeletes toronyházak sziklaszilárdan állnak kecses, feldíszített nővérkéjük mellett. Közrefogják büszkén, magabiztosan a törékeny lánytestvért. A belváros utcái olyanok nekem, mint egy nagy család. Itt először érzem az építészet remekeit és a város szellemét, ahol bejárja az utcákat az élet. Bizonyára közrejátszik, hogy a zöld, a fák, a meghagyott természet odavonzza a madarakat és néhol a hangos csivitelés úgy hangzik, mint egy hangszóróból teljes hangerőre tekert felvétel.

Majdnem a Queen Street közepén balra kezdődik egy park, kőből rakott kapuval, ez az Albert Park, ahol jó sétálni, vagy csak napfürdőzni a sokszínű emberforgatagban. Viktória királynő büszke szobrát megsüti a nap és én még ennyi jótevőnek, újságírónak állított szobrot, formába öntött emlékezést kevés helyen láttam felállítva, mint Új-Zélandon.

A park folytatása az Art Gallery, ahol egy külön napot szentelek a múzeumnak, nem messze tőle pedig Auckland jelképe, a Sky Tower kilátótorony.

Ahogy bolyongok az utcákon, észreveszem, hogy a Hotel Crowne Plazánál járok, megismerem a parkolót, s jééééééé, eddig észre sem vettem, hogy a járda mellett csak úgy úton-útfélen, útközben, egy beülős kilövő, mint amibe Németországban ültettek jó pár évvel ezelőtt. Az a mágneses kipattintós, ami fellő, majd amikor a magasból visszapattan még párszor rugózik, akkor az adrenalin a gyomornál tetőzik. Én élveztem. Most nem ülök bele, inkább tovább sétálok egy osztott utcába, ahova gyalogosok és autósok is bemehetnek, s lefilmezem ahogy srácok etetik a kedvenc madaramat, a piros csőrű, lábú, szemű „helyi galambomat”. Ez a madár a tökéletes nőt jelképezi szememben, a piros csőr, piros láb és szem a piros cipőhöz piros táska és kalap illik örök elvének bizonyítéka. S, hogy az ártatlan fehérhez milyen jól áll a Ferrari piros!

A Sky Tower toronyról mondták, hogy lentről sokkal érdekesebb a perspektíva, többször is körbemegyek mire elszédülök és leküzdöm híd alatti fóbiámat.

Az a lényege, hogy nem tudok nagy oszlopok, hidak, épületek alatt tartózkodni, mert félek, hogy rámborul és betemet. Ezért inkább bemegyek a toronnyal összekötött szállodába és meglátogatom a helyi mosdót. Nem tudom hogyan csinálják az új-zélandiak, de itt minden mosdó csillog-villog. Szól a dzsessz, friss virágillat van, na de nem részletezem, sokkal több látnivaló várat magára még a nap folyamán.

A Sky Tower 328 méter magas és a legfelső kilátó rész 220 méter magasan várat magára. Célszerű tiszta időben felmenni, amikor akár 82 km-re is ellátni. Van itt kaszinó, két étterem, kávézó, bizonyos részei a nyilvánosság előtt nyitva vannak és vannak olyan részei is amelyek elzárva.

Visszafelé az úton majdnem eltévedek. Hidak és felüljárok alatt megyek és ott nagyon kell mantráznom, hogy nem félek, s hogy ez nem Magyarország. Egy srác majdnem félrelép a járdán annyira ki akar kerülni amikor elmegy mellettem. Itt már nem tudok az alkonyatban fotózni, aztán találok egy hidat a kikötőnél, pontosabban egy gyalogos felüljárót és felmászom rá. Kicsit para állni rajta mert nagyon fúj a szél. Alattam az autók fényszóróikkal hangulatossá teszik a sugárutat, előttem a kikötő vitorlái olyan hangot adnak, mint a sirályok, én pedig hallgatózni kényszerülök, hogy megkülönböztessem ki nyikorog és ki rikácsol.

A meglepetéshidam viszont le van zárva. Először megijedek, hogy nem tudok hazamenni, aztán megnyugszom, mert csak egy kis árbócos vitorlázott át a csatornán, neki nyitották fel, szabaddá téve a hosszú rúd előtt az utat.

S ez a kis zsebkendőnyi terület az, amit szívembe zárok. A város felé eső részen, a belső öböl kikötőjében ezer árbóc meredezik az ég felé, sok kis hajó egyensúlyát nyújtva az egekbe. A kikötő körül sörözők, éttermek, teraszok, megvilágított stég, színesre festett járda és irányított közlekedés. Vagyis mindenki tudja kinek hol a helye. Az autós, a gyalogos, a biciklis, a hajós. Miközben várom, hogy a híd összecsukódjon és ismét járhatóvá tegye magát, rám sötétedik. Mire átérek, gyönyörű látvány fogad a parkosított térről, háttérben az ezer színben pompázó toronnyal. A torony színeit mindig az aktuális ünnep vagy megemlékezés vagy egy jótékonyságú cél határozza meg. Minden tisztelgésnek megvan a meghatározó színe, amit a jeles napon kivetítenek a toronyra. Nincs szebb látvány egy éjszakai kikötőnél.

A gyalogos kedvenc hidam túloldala pedig egy parkosított sétány, valaha konténerekkel, kikötőkkel, teherhajók zajától tele, most egy kifinomult városrendezési projekt része, ami folyamatosan bővül és szűnnek meg a hajógyári és óriási monstrumok maradványai, hogy átvegyék helyüket az ottani emberek kényelmét szolgáló éttermek, parkok, sétányok, rendezvényközpontok, szállodák vagy lakóparkok és színházak. Minden a megújulás reményében, a természettel összhangban. Vigyáznom kell, hogy a személyiségi jogokat figyelembe véve a padokon turbékoló szerelmespárokat ne kapjam lencsevégre, aztán engem is hatalmába kerít a romantika, a nyugalom és a biztonság. Újra királylánynak érzem magam itt Új-Zélandon.

 Rajczi Adrienn további írásait megtaláljátok blogoldalán itt: www.tuzmadarak.blogspot.hu

A bejegyzésben szereplő fotók Rajczi Adrienn tulajdonát képezik, másolásuk és megosztásuk csak a szerzők engedélyével lehetséges!