Már Észak-Norvégiában van a béke határvonala. Nem a politikai értelemben vett békéé, hanem a lelki békénk határvonala. Talán egybe esik az északi sarkkörrel ez a határvonal. Európa és így Norvégia más részein is egyre nehezebb olyan helyet találni, ahol az ember órákig csak a természettel lesz kettesben. Tudom, ez részben nekünk, bloggereknek, vagy ahogyan mostanában emlegetnek bennünket, influencereknek is köszönhető! Számottevően hozzájárulunk az eldugott helyek iránt növekvő érdeklődéshez. Érdekes ellentmondás van bennem emiatt!
Emlékszem, tíz évvel ezelőtt és négy éve is végigmentünk ugyanazon a nemzeti parkon, a Hardangervidda Nemzeti Parkon Norvégiában. Döbbenetes volt a különbség! Nem a táj, sőt nem is a tereptárgyak (arra ügyelnek a norvégok, hogy vagy ne legyen, vagy nagyon természetes legyen), hanem az emberek, a turisták, az autók száma volt döbbenetes. Tíz éve még jó sok időbe telt, amíg valaki arra jött. Láttunk már akkor is az út mellett autókat parkolni, tulajdonosaik túrázni voltak. Négy éve azonban már szinte percenként találkoztunk valakivel, autókkal, kerékpárosokkal. Kíváncsi voltam, mi a helyzet most 2019-ben az északi sarkkörtől 350 km-re, Tromsø környékén, a "vadonban".
A város felfedezése után – amelyről itt írtam egy részletes élménybeszámolót – nekivágtunk a környéknek, amelyhez magyar beszámolót, vagy útikönyvet egyáltalán nem találtam. Külföldi blogger kollégák segítségével sikerült megtalálnom pár olyan helyszínt, ahol kettesben (pontosabban hármasban: én, a férjem és a természet) lehetünk.
Tromsø-ből nyugatra autózva gyorsan Kvaløya-szigetére (a Bálnák-szigetére) jutottunk, ahol délnek fordultunk a 862-es úton. S indult a szokásos norvég autózás kilométerenkénti megállással és fotózással, még szerencse, hogy az autó egy hibrid autó volt.
Kvaløya-sziget a tromsø-iek kedvenc szabadidős programjainak helyszíne. Túrázás, hegymászás, horgászat, csak ők és a természet. A sziget több, mint 700 km2-én alig találni települést, ha van is, akkor csupán néhány ház, egy bolt és egy templom. Annál több a hegy, persze nem a több ezer méteres fajtából, inkább csak a Kékestető nagyságból.
Hétköznap lévén alig járt valaki az úton. Volt, hogy annyira vonzott magához a fjord, vagy épp az óceán (itt van ez is, az is), hogy autót hátrahagyva lerohantunk a partra, amely csöndes, homokos, a víz pedig hihetetlenül kék volt.
A szikrázó napsütésben már-már alig tudtam elhinni, hogy az északi sarkkörtől még jóval északabbra vagyunk. Miután néhány norvég gyerek fürdött a homokos strand mellett a vízben, mi is cipőt ledobva beleszaladtunk. Kellemesen langyos víz, s simogató homok fogadott. Mondom Norvégia, északon, nem a Seychelle-szigetek délen!
Kvaløya klímája a Golf-áramlatnak köszönhetően nagyon kellemes, talán ezért sem meglepő a homokos strand.
Brensholmen előtt, ahol az út mellé kellett állítani az autónkat, könnyen parkoltunk, s szembe vele neki is vágtunk az Ornfloya-hegynek, amely azért tűnt ígéretesnek, mert innen remélhettünk csodás panorámát a környékre, hegyekre és szigetekre.
A talaj sziklás, emelkedik, de még olyan nagyon amatőr túrázóknak, akik a hozzájuk nőtt hátizsákjaikat cipelik a bőrük alatt, is könnyen teljesíthető. Pihenőt úgyis mindenki tart, mert nem tud ellenállni a kilátásnak.
Az út végén pedig (kb. 1 óra után) a jutalom kékben úszó zöldek formájában érkezik. Azt hiszem, hogy itt elültem volna, amíg le nem megy a nap. Hoppá, az még legalább két hét errefelé! Nem baj, akkor is!
Hasznos információ
Brensholmen felé autózva a 862-es úton a benyúló fjord után nem sokkal lesz egy tábla Sandvika felirattal, lemegy egy mellékút egy parkolóhoz, onnan 2 perc gyalog a homokos strand.
Ornfloya hegyhez az útelágazásnál, ahol mehetünk Brensholmen vagy Sommarøya felé, ott a Brensholment válasszuk és 1-2 km után a bal oldalon lesz egy parkoló, a jobb oldalon pedig egy fakapu féle építmény jelöli, hogy itt vágjunk neki az Ornfloya-hegy meghódításának.
Sommarøya és Hillesøya szigetét, no meg még vagy egy tucatnyit nézegettem innen fentről. Igen, ez az a Sommarøya, amely félrevezette pár hete a világot, amikor egy marketing kampányban azt találták ki a turisztikai népszerűsítésére, hogy eltörlik az időt. Állítólag nem akarták, ezt csak marketingesek találták ki és a legnagyobb sajtóorgánumok (a BBC-től a CNN-ig, s naná a magyar lapok is) megették. Olyan jól sikerült a dolog, hogy Sommarøya 300 lakosa most elgondolkodik azon, abban a 69 nyári napban, amikor nem megy le a nap, tényleg eltörlik az időt a szigeten. Jártam ott és szerintem nincs szükség eltörölni, mert az idő itt, ahogyan általában északon teljesen átértékelődik.
Pár nap alatt is észrevettem magamon, hogy nem vergődöm az idő szorításában. Nem akarok sietni, mert úgysem lesz este, lényegtelen, hogy meddig ülök a sziklán, vagy hányszor állunk meg útközben fotózni, ahogy az is lényegtelen, hogy mikor jön a komp, amely út vagy híd hiányában átvisz a következő partra. Bármikor elkezdhetem a napot, s bármikor befejezhetem. Este csak akkor van, ha behúzom a függönyt és lefekszem, mert elfáradtam. Megjegyzem sokkal később fáradtunk el, a nappal együtt mi is aktívak maradtunk.
Szóval a két sziget a halászatáról híres, no meg arról, hogy egyre több itt a nyaralóház. Elvonulásra, túrázásra kiváló a hely. A természet látványa kitörli a stresszt! Leállítottuk autónkat és csak úgy sétáltunk, fújt a szél, s mi szívtuk magunkba az idő nélküli levegőt! Nem tévesztettek meg senkit, itt tényleg nincs szükség az órákra, nyugodtan be lehet dobni a fjordba, vagy az óceánba.
Hillesøya-n is sétáltunk kicsit! Az a jó errefelé, hogy nem kell túlszervezned a programot, egyszerűen csak fogod a túracipődet és sétálgatsz. A természetet megtalálod, s előbb-utóbb a természet is téged.
A szigetek után Kvaløya másik oldalán, a hegyeken túl autóztunk vissza Tromsø felé, s útközben egy skanzenre bukkantunk, amely egykori parasztgazdaságot mutat be. Ilyen helyen mindig megfordul a fejemben, hogy csodás a táj, klasszul mutatnak ezek a házak a fotókon a fűvel fedve, színes fával burkolva, de mennyire nehéz lehetett az élet 100 évvel ezelőtt ezen a környéken?
Hibrid lovainkon tovább vágtázva egyszer egy család tűnt fel az út mellett, akik tanulmányoztak egy sziklát. Kézifék, 180 fokos fordulás, ezt nekünk is látnunk kell! S igen, a híres tromsø-i sziklafaragványok egyike állt ott az út melletti sziklán (Skavberget, a hely neve). Rénszarvas vadászok, vagy vadászok találkozója, már amennyire a norvég nyelvű tábláról ki lehetett bogozni a szöveget. 2600 éves!
Az első sikeres túrán fellelkesedve másnap nekivágtunk a Kék-tó – Blåvatnet felfedezésének.
Kora délután érkeztünk meg Breivikeidet településre, hogy innen komppal keljünk át Svensbybe, ahonnan észak felé található a Blåvatnet, azaz Kék-tó. Lyngen-Alpok nyúlik itt el két fjord között, s számos gleccserének egyike lábánál ott rejtőzik sziklák fogságában a Kék-tó.
Először rossz helyen parkoltunk – pontosabban nem megfelelő helyen, a rossz hely itt nem értelmezhető, hiszen minden része csodás a környéknek -, de az égiek vigyáztak ránk és elénk küldtek egy norvég házaspárt, akik rövid beszélgetés után elkalauzoltak bennünket a helyes parkolóba. Innen már csak a pirosra festett köveket kellett követnünk úgy jó 4 km-en keresztül.
Eleinte csupán köveken, s átfolyásokon kellett átkelni, majd jöttek a nagyobb sziklák.
A Lyngen-Alpok csúcsai folyamatosan integettek, s sejtetni engedték, hogy valahol a lábaiknál ott a csoda. Újra átéltük azt a szabadságérzést, amit Kvaløya-szigetén, hogy nem számít az idő, nincs határ, csak mi és a természet. Nem zavarja meg semmi, de semmi az előző nap már lelkünkbe költözött békét és nyugalmat.
A fizikai kihívást elnyomja a kíváncsiság, a szellemet pedig csöndre inti a végtelenül nyugodt táj.
Ember alig járt a vidéken, amelytől úgy általában elfogna egy szorongás, de Norvégiában sohasem érzem azt, hogy félnem kellene valamitől. Szabadok voltunk, annyira szabadok, hogy a fizikai határainkat is áttörtük és az út utolsó negyedében olyan helyen küzdöttük magunkat át, amelynek látványától először majdnem visszafordultunk.
A jutalom a köveken túl várt, a Blåvatnet, a Kék-tó formájában, mögötte a gleccserrel és a Lyngen-Alpokkal.
Azt hiszem, hogy minden évben kellene pár olyan nap mindenkinek, amikor olyan messze megy a civilizációtól, hogy annak zajai már nem érik el. Nincs távolból beszüremkedő városi zaj, autópálya zaj, helikopter, turisták zaja, sőt még mi magunk sem beszéltünk, csöndben, szótlanul ültünk percekig a sziklán.
A visszaúton új perspektívák nyíltak meg, azt érzékeltetve, hogy most egy egészen más helyen túrázunk.
Szeretem Norvégiában azt, ahogyan rávesz bennünket az ilyen túrákra. Ahogy a németek mondanák, itt a túrázás egy Muss, szükségszerű, kötelező.
Szeretem Norvégiában azt is, hogy nincs szüksége épített látnivalókra, csupán megőrizni a természetet.
Szeretem Norvégiában továbbá azt is, mindent megtesz azért, hogy sikerélményed legyen önmagaddal szemben. Akár csupán egy félelem leküzdésében, akár egy határod túllépésében.
Hasznos információ
A Kék-tóhoz (Blåvatnet) Tromsø-ből Breivikeidet településre kell eljutni, majd innen komppal Svensbybe (a komp menetrendjét itt találjátok). A kompról legurulva balra, egy kis autóúton induljunk észak felé, kb. 15 km-t (elhaladunk majd a Jægervatnet-tó mellett), mindig az Fv312-es úton haladva, amíg a Sørlenangsboten parkolóig nem érünk (a Sørlenangsboten egy tó, de azt még itt nem látjuk, majd az út során lesz rálátásunk). Viszonylag nagy parkoló, amelyet az útról lekanyarodva találunk meg. Itt már tábla jelzi Blåvatnet 4,2 km felirattal, hogy jó helyen járunk. Ezután csak a piros köveket kell figyelni. A környék hivatalos turisztikai oldalát itt találni.
Van egy sziget Tromsø-tól úgy egy óra autóútra és még vagy 40 percnyi kompozásra, amelynek alakja leginkább a kakas tarajára hasonlít. Senja az a hely, ahol azonnal ottmaradtam volna életem végéig.
A legnagyobb hiba, amit elkövettem az utazásunk szervezésekor, hogy erre a szigetre csupán néhány órányi látogatást terveztem. Időnk (hiába dobtuk már többször a fjordba az óránkat) csupán annyira volt így elég, hogy a senjai turista autóúton végigmenjünk. Az autóút is maga volt a csoda, egy helyen jártam eddig, amely nagyon hasonló módon megbabonázott, a Genova és Nizza közötti autópálya, de ott sajnos a forgalom miatt kevésbé élvezhető a fenséges kilátás. Itt azonban sokkal lazábban autózhatsz, s számos helyen leállhatsz, gyönyörködhetsz a panorámában.
A meredeken tengerbe omló sziklák így nyáron a zöld ruhájukban elragadóak voltak a kék fjord mellett.
Senja turisztikai felelősei előtt le a kalappal. Úgy gondoskodnak a szigeten a legszebb helyek akadálymentes megnézéséről, hogy azzal a lehető legkisebb mértékben avatkozzanak be a természetbe. Mind építészetileg, mind kilátásban a csúcs Bergsboten kilátója és Tungeneset sziklákon futó (kiépített) sétánya volt.
A 86-os és a 862-es út mentén kilátókkal, s sziklákra rakott sétányokkal találkozni. Van itt még panorámás wc, amelynek falán a sziklák tükröződnek, s van homokos partszakasz is. Közben pedig a zöldbe burkolt hegyek látványát a tenger kékje fokozza.
Kár lenne szavakat keresni, inkább mutatom fotót, hogy miért is tudnám egy kis sárga házban leélni itt az életem.
Hasznos információ
Senja-szigetére Tromsø felől Kvaløya-szigetén át juthatunk el a legkönnyebben. Brensholmen és Botnhamn között komp közlekedik, amelynek menetrendjét itt találjátok. Botnhamnból ha csupán csak a 862-es utat követjük addig, amíg bele nem csatlakozik a 86-os főútba és el nem érjük a Gryllefjordot, akkor is feledhetetlen élményben lesz részünk. Ahol kilátót, homokos partot, sziklák melletti parkolót látunk, azonnal fújjunk megállót és hagyjuk magunkat elvarázsolni. Az utat a National Tourist Route Senja néven találjuk meg a turisztikai oldalakon, hossza 102 km.
Annak, aki hosszabb időt tud Senja-szigetén tölteni, annak érdemes elmerülni a túrákban, a trollok világában, vagy a hideg fjordok vizében. S mindenképpen érdekes lehet a sziget az északi fény szempontjából télen is.
Azt mondom, hogy Tromsø-ből érdemes kimozdulni, megéri az autóbérlés (amelynek árairól már itt írtam), mert felejthetetlen élményben lesz részetek, s Észak-Norvégia igazi esszenciája csak itt érezhető át, ízlelhető meg.
Van még egy mindent elsöprő élményünk, a Lofoten-szigetek, amelyről a beszámolót fotóinkkal hamarosan itt a blogon olvashatjátok.
A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa és dr. Bagó Tünde az Élet sója blog szerzője készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerzők engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu