Divatos dolog manapság az északi népek életérzéséért rajongani. A lagom, a hygge, a lykke, a sisu számos könyv és cikk témáját adta az elmúlt években. Sokan indultak azért északra, hogy egy kicsit részük lehessen ebből az érzésből, amit majd hazavisznek, „elültetnek”, „kikel” és boldogok lesznek. A valóság azonban korántsem ennyire egyszerű, de hajlítható!
Sokat jártam északon, kivétel nélkül mindig elfogott egy jó érzés, nyugalom, a dolgok iránti pozitív életszemlélet. Átéreztem a svédek szemléletét, a lagom-t, a „sem túl kevés, sem túl sok” filozófiáját – amely megjegyzem szerintem a norvégokra is igaz. Ahogy a hygge is létezik norvég módra. Finnországban még nem jártam, de a pozitív életszemléletet, a sisut – magyarságomból adódó negatívitásom miatt – igyekszem elsajátítani.
Törekszem saját életérzést kialakítani az otthonomban, a napjaimban, a programjaimban. Olyat, amely oda, ahhoz a földrajzi területhez, gazdasági régióhoz alkalmazható. Biztosan van benne az északi életérzés filozófiákból, de talán kicsit a keletiekből is, s persze van benne saját „találmány” is. A lényege az „Otthon érzem magam” érzés – ez az Élet sója hygge.
Mert bizony szerintem a skandináv életérzést úgy egy az egyben nem lehet adaptálni. Szorosan kötődik az éghajlathoz, a természethez, s a legtöbbször ahhoz, ahogyan ezek az emberek a zord időkben csak egymásra számíthattak. Csak egymásban bízhattak!
Az utazások során sokszor előfordul velem (velünk), hogy átéljük az Élet sója hygge-t, azaz otthon érezzük magunkat az adott helyen, s legszívesebben rögtön ott maradnánk egy hosszabb időre. Nemrég egy olyan helyen fordult ez elő, ahol távolról sem számítottam rá.
A Balti-tenger német kikötőjébe, Kielbe kaptunk meghívást! Nem is akármilyen meghívást! Egy német professzor - akivel a férjem együtt dolgozott éveken keresztül, miután nyugdíjba ment, vett egy házat a Nordsee-t az Ostsee-vel összekötő csatorna partján – mutatta meg nekünk, hogy milyen a kielge lykke, azaz a kieli életérzés a boldogság jegyében (a kielge lykke nem létező fogalom, én alkottam – szerző).
Kiel az a város, amelyről úgy kb. az 1918-as kieli matrózlázadáson kívül semmit nem tudtam. Nyilván van kikötője, s bizonyára jó sok hajó is szeli a vizet errefelé, de nem turistacsalogató helynek tűnik messziről – gondoltam addig a napig, s valójában a mai napig is ezt gondolom.
Vendéglátónk a Holtenau városrészben lakik, itt várt bennünket egy, az Onedin család című film díszleteként is használható hajó mellett, olyan szélben, amely már inkább nevezhető frizuragyilkosnak, mint kellemesen simogatónak.
Mégis volt a szélben valami különös. Olyan érzésem támadt, hogy enélkül az össze-vissza szaladgáló időjárási jelenség nélkül a helynek nem lenne olyan hangulata, mint amilyen az autóból kiszállva fogadott.
A tenger morajlása és a sirályok rikácsolása hullámzott, ahogy a szél a hangot ide-oda dobálta. A vitorlák sóhaja, a fák nyöszörgése és az üres lyukakba bebújó légmozgás hangja tartott felénk, hogy 24 órán át aztán el se engedjen bennünket. Ezek a hangok egészen másként fogadják a látogatót, mint egy átlagos városban. Eltűnnek az olyan városi zajok, mint az autók, az emberek, a szirénák és reklámok zajai. Elindultunk a kielge lykke útján!
A 18. századi dán vámház ajtaján – amely ma vendéglátónk otthona – egy delfin fogadott.
Mosolyra fakasztott és magával rántott a dán stílusú épületbe, amelynél otthonosabbat még nem láttam.
A ház egyszerre volt tisztelgés a saját múltja és vendéglátónk jelene előtt. Az ablakon a tenger és a vitorlás folyamatosan lesett befelé, a konyhából az Aga tűzhely melege szivárgott a nappali felé. A kertben pedig rózsák ontották magukból a csábítóbbnál csábítóbb illatokat. Rögtön volt kedvenc székem, kedvenc ablakom, kedvenc bútorom, még kedvenc szivarom és ásványom is.
A nagy találkozás után végigsétáltunk a kikötőben a parton, régi ismerősünkkel, a széllel kézen fogva.
Tengerészkocsmák mellett haladtunk el a világítótoronyig, ahol feltárult a Balti-tenger messzesége, a hullámok erősebben csapkodták a partot és a vitorlások között feltűnt egy-egy hadihajó is. Még most is csupán a tenger, a szél, s a sirályok hangja tisztogatta a fülünket, félresöpörve minden más zavaró zajt.
Megbabonázottságunkat látva vendéglátónk autóba ültetett, s elvitt a közeli homokdűnék szegélyezte partra, hogy megmutassa titkos foglalatosságát. A Bülk világítótorony mellett leparkoltunk és hosszas gyaloglásba kezdtünk a homokos parton.
Alig járt arra ember, így nyugodtan bekapcsolódhattunk egy professzor kedvenc elfoglaltságába, a kavicsok gyűjtésébe. Azt vettem észre, hogy egy idővel úgy leszek velük, mint a csillagokkal az égen, minél tovább nézem őket, annál több jön elő. A tenger és a szél közben tette a dolgát, csatlakoztak hozzánk, majd elvágtáztak újabb meghódításra váró területek felé. Zsebeink már tömve voltak, s jóval többet tudtunk a kavicsok elő- és magánéletéről, mint korábban.
Gyűjtöttetek már órákon át kavicsokat? Rendkívüli módon kikapcsol, stresszoldó, s megnyugtató! Az idő mellékessé válik, kitisztul az agy, ez a kielge lykke meditáció.
Visszatérve Holtenauba arra vágytunk, hogy megismerjük a kielge lykke gasztronómiai oldalát is. Hol máshol, mint egy tengerészkocsmában (na jó, ma étterem), egy asztalnál a tengerrel és a széllel, jöhetett a hal, s a rote grütze. Ez a határozottan piros édesség annyira illik ehhez a széllel bélelt tájhoz.
A nap utolsó sugarai már a kényelmes dán vámházban értek bennünket egy pohár whisky és egy szivar társaságában. Vártuk az estét, vártuk, hogy a kavicsok után a csillagokat is begyűjthessük. Beszélgetés könyvekről, utazásokról, történelemről és politikáról. ... mert a kielge lykke baráti összejövetelek és szellemi „menü” nélkül éppen annyira nem létezhet, mint a többi északi életérzés.
Mitől volt különleges ez a nap? Az otthon érzésétől, a széltől, a tengertől, a rote grützetől, attól, hogy belekóstolhattunk a kieli levegőbe, s attól, hogy érezzük, mi itt is el tudnánk képzelni az életünket, mert az Élet sója hygge bárhol megvalósulhat, ahol mi ott vagyunk, egyszerűen csak adaptálnunk kell a helyi viszonyokhoz.
Ui.: S attól volt még különleges, hogy nem kellettek nagy látványosságok, óriási múzeumi gyűjtemények (bár azokat is szeretjük), végeláthatatlan városi séták. Elég volt annyi, hogy most először meghívott egy német ember az otthonába (úgy, hogy szállást adott, s reggel mire felkeltünk már terülj-terülj asztalkám várt bennünket), s megmutatta, hogy a kavicsok miért is az ő legjobb barátai Németország egyik legszelesebb partvidékén.
Ha Kielt is megnéznéd, akkor ezeket ajánljuk (a helyek nevére kattintva elérhetőek a weboldalak):
Hajó- és tengerészeti múzeum, Régi Botanikus kert, Akvárium Geomar, Marine-Ehrenmal Laboe emlékmű és kilátópont, Kastélykert, Városháza és a tornya (kilátóponttal), Múzeum kikötő régi hajókkal, Holstenstrasse – az óváros sétálóutcája, Szabadtéri Múzeum – Molfsee.
S ha ennél egy jót Holtenauban (Kiel egyik városrészében), akkor ezt a két éttermet szívből ajánljuk:
A parton közvetlenül találni a Kombüse éttermet, s kicsit beljebb mögötte a Hafenwirtschaft éttermet.
Ne hidd azt, hogy itt nem tudod majd kihasználni a tenger homokos partjait, a híres strandkosár mindig vár!
Kieltől nincs messze egy másik Hansa város (valamikor Kiel is tagja volt a Hansa-szövetségnek), Lübeck. Olvastad már a lübecki élményeinket és a marcipán történetét. Akkor kattints az előző mondatban arra, amelyekről olvasni szeretnél!
A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa és dr. Bagó Tünde az Élet sója blog szerzője készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerzők engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu
