Bizonyára mindenkinek volt már olyan napja, amikor érezte, hogy egy felsőbb erő, isten, vagy bárki egy irányba tereli. Egy olyan irányba, amelyre addig nem is gondolt, soha még csak nem is játszott a gondolatával, de azon napon minden abba az irányba mutat.
Átlagos napnak indult augusztus utolsó szombatja, nem túl korai ébredés, reggeli a teraszon, isteni Latte Macchiato a férjemtől, s egy szokatlan ötlet. Fejezzük be az előző este, baráti beszélgetés miatt félbehagyott filmünket. Öltések közt az idő, amely María Duenas regényéből készült spanyol sorozat, Siráról, a kalandos életbe bonyolódó varrónőről. Éppen akkor indítjuk útjára a filmet, amikor Sira megérkezik Tangerbe. Marokkó nagy kikötője a harmincas években. Csupán a főszereplő szeme sarkából tűnnik fel Marokkó színes világa,
de ez is elég ahhoz, hogy érezzük a fűszerek illatát, a bazárok hangulatát, a kézzel készült szőnyegek simogató puhaságát, az épületek színes mozaikjainak hűvösét, a minaretből felhangzó müezzin hangját.
A fellebbenő fátylak titkos és vonzó világgal kecsegtetik a nézőt, olyannal, amely valamennyi érzékszervünkre hat, s amelytől a film végével sem tudok szabadulni.
Gondolataimba beférkőző Marokkóval kezdem el böngészni receptes könyveimet, amelyektől hétvégi főztömhöz várok ötleteket. Kezemet a felső erő Jamie belevág könyvének Marokkói oldalaira irányítja. Marrakesch ... micsoda város! Kezdi az angol séf könyvének fejezetét. Szinte látom magam előtt a nyílt tűzhelyeket, ahová az emberek munkába menet elviszik agyagedényeikben, a tangiában az előkészített ételüket, majd hazafelé érte mennek a kész ételért.
Olcsó eljárás és nagyságrendekkel lépi túl a házhozszállított ételek világát. Hétvégére a kefta (húsgombócok) mellett döntök, de sokkal jobban vonzana egy csirketagine, azaz a vastag, tűzálló agyagedény parázsba helyezésével készített ragu, de ehhez végképp Marokkóba kell mennem, megvenni az edényt.
A kefta már a készítésekor Marokkót varázsol a konyhámba, a római kömény, a koriander, a gyömbér, a fűszerpaprika illata kúszik a levegőben, akárcsak egy marokkói bazár kifőzdéi mellett.
Miközben főzök, elolvasom mit tartanak a marokkói asszonyok a főzésről: A főzés tudománya erő, hatalom és lehetőség arra, hogy kifejezzük a család iránti szeretetünket. Csak egy percre hagyjátok abba most az olvasást Hölgyeim és gondolkodjatok el ezen a mondaton! :-)
Elfogyasztjuk marokkói ebédünket és délutáni ismerkedős (kapcsolatépítés) kávéra sietünk férjem kolléganőjéhez. Kedves pár, sokat utaznak és fotóznak, rögtön itt a közös téma. Franciaország és Svájc a nagy kedvencük, újabb örömteli hasonlóság, bár nálunk az északi nyugalom az első. Galériájukban azonban marokkói fotók is felugranak, amelytől én megmagyarázhatatlan eufóriába kerülök.
Ma már hányadszor is üzente az erő, hogy Marokkót látnod, mit látnod, érezned kell!? Számát sem tudom, de a fotók láttán az úti célként eddig soha fel sem merült Marokkó még vonzóbb lesz.
Beszélgetés után gyorsan tovább indulunk, mert a tó partján baráti körünk vár. Augusztusi hőségben búcsúztatjuk a lemenő napot és köszöntjük a teliholdat. Gondolataimban a marokkói meleg jár, amely hasonlóan rekkenő lehet.
Háttal ülök a tónak, így csak hallom, s nem látom, ahogyan a hullámok időnként nekicsapódnak a partnak, azt képzelem, hogy Agadirban az Atlanti-óceán partján ülök. Hátamat egy hűvös fuvallat simogatja, amikor egyik barátunk mesélni kezdi, hogy novemberben Marokkóba utaznak.
Ilyen nap az, amikor tudod, hogy egy felsőbb erő szerelmet kínál neked, s csak rajtad múlik, mit kezdesz vele. Azt hiszem, hamarosan utazunk Marokkóba!
