Két nap alatt beleszeretsz Barcelonába, négy nap alatt szerelmi mámorban úszol, hat nap alatt pedig azon fogsz gondolkodni, hogyan bútorozhatnál vele össze. Ha nem akarod magad egy ilyen veszélyes kalandnak kitenni, akkor ne is olvass tovább!

Az előző posztban itt leírtam nektek, hogy milyen benyomásaim voltak a Földközi-tenger harmadik legnagyobb kikötőjében, ma pedig a látnivalókat veszem sorba, olyan formában, hogy az hasznos is legyen nektek, ha elcsábultok és elrohantok repülőjegyet venni Barcelonába, akár kettő, akár négy vagy akár hatnapos utazás miatt.

Vigyázat, a hangulat és érzelmi állapot befolyásolására alkalmas írás és fotók következnek!

Vasárnap, hajnali egy óra – húsz évvel ezelőtt a szombat esti buliban még eszembe sem jutott ekkor, hogy hazainduljak, most pedig már – mászok ki az ágyból az este 9 órás lefekvés után és indulok a repülőtérre. Felváltva tartjuk egymásban a lelket férjemmel, s mondogatjuk, hogy fapadossal hajnalban többet soha. Majd, amikor a nap első sugarai reggel már Barcelonában simogatják az arcunkat, megváltozik a véleményünk. A szállodában meglepődnek, amikor reggel fél 9-kor belépünk az ajtón bőröndjeinkkel, de hamar lehűtjük őket, hogy kár az ijedtségért, mert csak a bőröndöket hagynánk itt, s már itt sem vagyunk.

Alig jár ember az utcán, s mi már Gaudí lámpáit csodáljuk a Passeig de Grácia-n. Érzésből indulunk a Placa de Catalunya felé, onnan pedig a Gótikus negyedbe (Barri Gótic), amelynek római kori falmaradványai szerencsére utunkat állják. A BARCIO betűi mellől csodálni kezdjük a Barcelona Katedrálist, amely a város legnagyobb, a katalán gótika jegyében épült építészeti alkotása.

A mise miatt nem lehet részünk a fények táncában a belső terekben, s udvarára kényszerülünk, ahol libák társaságában bolyongunk a kerengőn. Azt hiszem a legenda, miszerint a libák lennének az őrök, esetükben már nem igaz, mert teljesen immunisnak látom a sok emberre őket. Alig gágognak, s így hagyják, hogy az ember lánya elmerüljön a belső udvar növényzetén, a zöld vízzel telt kőmedencén, s Szent Llúcia kápolnáján.

A libák és Llúcia áldásával járjuk be a Gótikus negyed ódon színeket magára öltött utcáit. A barcelonaiak úgy tartják, a múltnak van jövője. Így korántsem csodálkozunk azon, hogy a sárgás-barnás régi falak között modern üzletek, kávézók, s éttermek bújnak meg. Helyenként Gaudí kedvenc terén (Placa de Sant Felip Neri) járunk, majd a Picasso Avignoni kisasszonyok festményét ihlető utcán, a Carrer d’Avinyó-n. Fogalmam sincs, hogy éppen merre van észak, vagy dél, a szűk utcákon elveszíti az ember a tájékozódási képességét. Megyek arra, ahol megragadnak az épületek építészetileg. Templomokból nincs hiány, s helyenként még a római kori falmaradványok is fel-felbukkannak.

A sok kis tér egyikén termelői piacra, míg a másikon egy aprócska Montmartre-ra találunk. A negyed múzeumjaira a korai kelés miatt nem vagyok nyitott, az épületekre és a tavaszi szélre sokkal inkább.

Egyetlen tájékozódási pontom lesz a szűk, homályos, középkori utcák között, ez pedig a tenger illata és szele. Egy ideig ellenállunk, de aztán valahogy mindig közeledünk a Passeig de Colom felé, amelynek túloldalán már a kikötő nyújtózik. Egyetlen dolog tudja utunkat állni, az pedig egy pékség, amely kávézó is egyben a Carrer d’Avinyó és a Carrer Ample sarkán.

Jóllakottan még intenzívebben érezzük a tengert, vetünk rá néhány pillantást az utca végéről, feltöltjük napfény raktárjainkat és a Via Laietana utcán visszasétálunk a középkorba.

Ekkorra már Barcelona is felébred, a szűk utcák még szűkebbek, a szélesebbek pedig zajosak lesznek. A terek megtelnek, s hirtelen a gótika ámulatából a katalán néptánc, a sardana lépéseibe botlunk mire visszaérünk a katedrális elé. Kabátjaikat halomra dobált emberek tucatjai tanulják a táncot, zenekari kísérettel.

A katedrális ismét nem fogad bennünket, ezért sértődöttségünkben gyalog indulunk vissza a hotelhez a Passeig de Grácia-n.

Itt tetszik meg igazán a barcelonai vendégszeretet. Nem az éttermekben, nem a szállodában, hanem itt, az utcán. Az utcán, ahol minden 10 méterre jut egy pad, hellyel kínál a város. Végigüljük a híres utcát. Padról padra szállunk, s mindegyikről szemügyre vesszük az épületeket. Egyértelműen a Casa Batlló előtt időzünk a legtöbbet. Csaponganak a fejemben a „Mi ihlette Gaudít, amikor a Batllót tervezte?” kérdésre adott találgatások. Talán a barcelonai karneválok? Esetleg a híres katalán védőszent, Szent György és a sárkány legendája? Vagy Monet Vízililiomok festményének színvilága? Szerintem valamennyi együtt.

Már itt, a padon ülve elindul bennem valami Gaudí művészetével kapcsolatban, amely egész héten végigkísér az építész alkotásainak csodálata közben, de erről majd később.

Most egy kis pihenés a szállodánkban, mert a nap még korántsem ér véget.

Ha találsz egy helyit, aki a városban él, s még hajlandó meg is osztani veled az ötleteit, akkor nem kell a turistákra specializálódott helyek áldozataivá válnod. Hálás vagyok Annának, aki katalán férjével Barcelonában él, s ellátott bennünket pár jó tanáccsal. Neki köszönhetjük az első barcelonai kulináris élményünket, ahogyan a másodikat és a harmadikat is.

Újult erővel ismét a legolcsóbb közlekedési eszközzel, a lábbusszal vágtunk neki a barcelonai estének. A Katalán Zene Palotájának utcájában vettük magunkhoz az első barcelonai tapas vacsoránkat. Ekkor kötöttük meg a nagy barátságot a vermuttal, s elevenítettünk fel egy régi ismeretséget az ibériai sonkákkal. Itt tudtuk meg, hogy mi a különbség a katalán krém és a francia créme brulée között, s hogy a sangria akkor az igazi, ha egy kis cava (habzó bor) is kerül bele.

Ennyi barátság és élvezet után pedig beültünk egy olyan épületbe, ahol előadás nélkül is órákig ültünk volna építészetét csodálni. A Katalán Zene Palotájában már tudtam, hogy számomra hangulatában Párizst, ókori emlékekben Rómát, barátságosságában Stockholmot, tiszteletreméltóságában Londont nem múlhatja felül Barcelona, de építészetében igen.

Jobban örültem volna, ha itt inkább valami katalánt látok és hallok, de élvezettel repültem el a flamenco táncosok által kicsit délre, Andalúziába is. Miközben a táncosok felfoghatatlan erővel és sebességgel csapták lábaikat a színpadhoz az jutott eszembe, hogy csupán egy napja vagyok a városban, de azt már látom, hogy Barcelona nem spanyol, Barcelona nem andalúz, Barcelona lágyabb, mint a flamenco mögött álló érzelmek, nem csípős annyira, mint az eddig ismert patatas bravas. Sós, de csak a szükséges mértékben, édes, de nem túlzottan. Tengeri, ami a kikötőt, szárazföldi, ami a városi építészetet illeti.

S éppen annyira pezseg, mint a cava, ami ugye inkább habzó bor Katalóniában, mint pezsgő!

Hiába a hajnali ébredés és utazás, éjfélkor még én is pezsegtem. Azt hiszem maximálisan kihasználtuk az első napunkat Barcelonában.

Szeretek hétfőn felébredni a nyaralás alatt, mert ezek az év legkülönlegesebb hétfői. A cortado illatával az orromban keltem fel, s addig mentünk, amíg bele nem botlottunk az első pékségbe, ahol reggelit is kaptunk a kávé mellé. Előre váltott jegyünk volt a Sagrada Família – A Szent Család templomába, amelyről az a hír járja, hogy még mindig építik és ez Gaudí legnagyobb alkotása.

Miközben gyalogszerrel baktattunk a nagy mű irányába, azon gondolkodtam, hogy melyik az a nagyváros, ahol ilyen régen építenének egy ekkora látványosságot? Kizárt, hogy normális dolog több, mint 100 évig építeni a mai világban valamit. Ez csak marketingfogás lehet, gondoltam. Sokkal több turistát lehet így bevonzani. Na jó, ez most kicsit szélsőséges gondolat volt, de érzékeltetni szeretném, hogy én bizony addig, amíg nem láttam élőben a Sagrada Famíliát, nem értettem egészen, hogy miért is tart ilyen sokáig az építése.

Ahogy a Carrer de Mallorca-án közeledtünk, kezdtem hallani a fúrást, faragást, kirajzolódtak a daruk is. Ez még mindig nem bizonyít semmit, gondoltam. Egészen addig, amíg a lábai előtt nem álltam. Már kívülről is érzékelhető volt, hogy bizony itt még halála után is feladta a leckét Gaudí az építőknek. Szerintem építész és építőipari körökben nem szeretik őt. Az elsők azért, mert mellette csak eltörpülnek, akármit is alkotnak, az utóbbiak pedig azért, mert műveit bizony nem könnyű kivitelezni.

Láttatok már termeszvárat? Fotón biztosan. Gaudí alkotásához közeledve – bármennyire is elítélnek most sokan – én egy termeszvárat véltem felfedezni. Gaudí természethez kötődő építészeti stílusát figyelembe véve ez nem is annyira elvetendő gondolat. Az igazi csoda akkor éri az embert, amikor már egy karnyújtásnyira van a templomtól. Kiderül, hogy bizony itt minden kőnek, minden részletnek megvan a maga jelentősége.

S hirtelen a termeszvárból a természet kastélya lesz!

A növények, az állatok és az ember olyan mértékű szimbiózisa kel életre, amelyet csak egyetlen építész tudott felülmúlni, maga a teremtő, amikor a Gaudínak mintául szolgáló eredetit (a világot) megalkotta. Elképzelni sem tudom, hogy mire számíthatok bent, a templomban, ezek után!?

 A termeszvárakban sötét van? Talán, bár a levegőztetésnek köszönhetően bizonyára fény is jut be.

Gaudí „várában” világosság van!

Nem csak úgy egyszerűen, hanem úgy, ahogyan az ember a paradicsomot elképzeli. Minden erőteljesebben színesebb, mint a valóságban.

A paradicsomi létet nemcsak a fények, hanem a formák is megidézik. Egy ideig be sem kapcsolom az audioguide-ot, csak próbálom magam értelmezni Gaudí alkotását. Én, a nagy gótikus templomi építészet rajongója, akinél a gótikus oszlopok légiessége a csúcs építészeti alkotás, rájövök, hogy egyetlen hely van a világon még, ahol ez a mennyekbe emelő érzés megvan, az pedig a természet, az erdők fái, az a hely, amelyet Gaudí a Sagrada Famíliában próbált leképezni. Nem tudom eldönteni, hogy isten teremtő erejében vagy az evolúció nagyságában higgyek-e, de a Szent Család-templomában nem kell választanom. Miért is kellene? Bármelyik is igaz, az eredmény egyaránt csodálatos. Gaudí pedig a legnagyobb csodát vette alapul. Beszéljenek most helyettem a fotók, mert nehéz megtalálni a megfelelő szavakat.

Csak óvatosan azzal a programszervezéssel, amely a Sagrada Família után következik! Semmiképpen se menjetek egy másik Gaudí alkotásba, s hagyjátok a múzeumokat is. Sőt felejtsük el egy délutánra az építészetet is. Miért? Mert a Szent Család-templomát meg kell emészteni. Mi éppen ezért ezen a napon délután elmetróztunk a Sagrada teréről a sötét múltba. A helyre, amelyet a katalánok legszívesebben elfelejtenének, a Castell de Montjuic-hoz.

Mi viszont nem felejtjük el, mert innen még kicsit vissza-visszapillanthattunk a Sagrada Famíliára, de ugyanakkor a tenger utánozhatatlan kéksége, a kikötő rondaságában rejlő szépsége és a Mallorca felől fújó tengeri szél segített örökre elraktározni a délelőtt látottakat.

Az erődnek olyan a hangulata, mint egy skarlátbetűt viselő nőnek. Szép, mert innen 360 fokos látkép nyílik a városra, a kikötőre és a környékre (bár szerintem lesz majd még egy szebb kilátópont, de arról majd később), ugyanakkor alig meri valaki megközelíteni, leginkább a katalánok közül, szégyene miatt. 1940-ben ugyanis itt végezték ki Franco katonái az akkori katalán elnököt Lluis Companys-t.

Mi élveztük a kilátást és a tenger látványát olyannyira, hogy hamarjában el is indultunk a partra. Útba ejtettünk egy kis kávézót, ahol kolostorok titkos receptjeivel és a világnak a katalán süteményekre tett hatásaival találkoztunk.

A Platja de Sant Miquel-en, a plázson még csak néhányan merészkedtek a hullámzó tenger közelébe, inkább csak a szelet, a napot és a hullámok hangját élvezték velünk együtt.

Még mindig Gaudí és katedrálisának belső terei, a fák, mint tartóoszlopok, a Születés és a Szenvedés kapuja, az oltáron lógó szőlőfürtök, a kórus karzata, a sci-fibe illő figurák a külső homlokzaton jártak-keltek a fejemben.

Ha holnap haza kellene mennem Barcelonából, akkor olyan lennék, mint a pár órája szerelembe esett ember, aki csak azon gondolkodik, hogyan találkozhatna újra szerelmével.

Szerencsére a partról egy újabb Tapas(ztalat)-ra szert téve, még csak a szállodai szobánkba repültünk, hogy másnap további csodáit tárja fel Barcelona előttünk.

Tartsatok velem a következő négy napban is, további élmények itt és itt a blogon, addig is további fotókat találtok a blog fotósának galériájában itt: http://wirchow.jalbum.net/Barcelona%202018/!

A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerző engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu