Homokos tengerpartok, fehér, faragott erkélyes és tornyos tengerparti villák, örökzöld és lombhullató erdők, egészséges ételek, s határtalan vendégszeretet – Rügen szigete egyetlen mondatban. Szerencsére hosszabban is kifejthetem, hogy miért ragadott magával a Keleti-tenger (Ostsee) eme apró kis földdarabja az elmúlt héten. Németország lépten-nyomon meglepetéseket okoz utazási célpontok terén, de ha nincs a koronavírus, akkor bizonyára sokkal később látogatjuk meg a kelet-németek legnépszerűbb tengerpartjait.

Rügen szigete régóta ott van a bakancslistánkon, de bevallom, hogy nem igazán elöl állt. A felkerülésének oka északi fekvése és az oly sok fotón visszaköszönő fürdővárosi építészeti stílusa, no meg a tengerparton álldogáló strandkosarak végtelen sora volt (amelyek történetéről már itt írtam a blogon).

Azt azonban álmomban sem gondoltam, hogy a sziget természeti adottságai gyakorolnak majd nagyobb hatást rám.

Mielőtt ellátnálak benneteket hasznos információkkal Rügen felkeresése esetére, engedjetek meg néhány általános benyomást.

Az első meglepetés az időjárás volt. Bizonyára szerencsések voltunk, mert egész héten sütött a nap és 20 fok körül állt a hőmérő, de a hőérzetünk ennél sokkal melegebbet mutatott. Egy kora reggeli órán autóval indultunk el a délkeleti strandok egyikére. Thiessow mellett parkoltunk le, ahol a partot egy fenyőerdő választotta el az úttól. Az autóból kiszállva nemcsak a hőmérő által mutatott 14 fok látványa, hanem a hidegérzet is kellemetlen volt. Átballagtunk az erdőn, amelynek különlegessége máig nem hagy nyugodni. Ott álltak az örökzöld fák, fenyőfélék a homokos talajban, olyan igazi tengerparti homokban, alattuk a tobozaik hevertek. Keveredett az örök nyár jelképe az ősz és a tél, az elmúlás jelképével.

Pár méter után átértünk az erdei sétányon a tengerpartra, ahol mintha elrepült volna a 14 fok és helyébe 22-23 fok költözött. A nap melengette a testünket, már nem akartuk a pulóvert, sőt még a cipőt és a zoknit sem, csak a meleg homokot és a strandkosarak nyújtotta kényelmet.

S ezt az élményt minden nap megismételhettük, bármerre mentünk a szigeten, mindig akadt egy tucat erdővel határolt tengerpart, ahol a fák a víz mellé szorították a kellemes meleget.

Aki egyszer betér a szigetre autóval, az nem felejti el az utakat sem. No nem azért, amiért a keleti autópályákat (az ütemes dübögés miatt), hanem mert itt a szigeten az utak mellett százéves fák állnak, lombkoronájukkal az út fölé hajolnak, zöld alagutat képezve teszik az utazó számára feledhetetlenné az autózást.

Számos kerékpárút vezet az erdőségeken is át, ahol tovább mélyült az az érzés bennem, hogy a sziget az egyik legzöldebb sziget, amit valaha láttam. Ezt támasztotta alá a lombkoronasétány végén álló kilátóból elénk táruló látvány is.

Zöldek és kékek hatása után jöhetnek a fehérek. Rügen építészete kétarcú. Az egyik oldalról érezhető még az egykori NDK hatása, a házak előtt kerítések, a Balaton déli partját idéző, ötven évvel korábbi építészet stílusjegyeit magukon viselő épületek jellemzik. A másik arca azonban egy gazdag, tengerparti fürdőváros hangulatát varázsolja a szemünk elé. A faragott, fehér erkélyekkel díszített épületek az ívelt formáikkal, a nyitott, de széltől védő kilépőkkel, tornyokkal bájos egységet alkotnak.

Elképzeltem felülről a környéket. A zöldtől a fehéren át a kék tengerig, csupa tiszta és megnyugtató szín, amely bizonyára ránk is éppen így hatott. Koronavírus ide vagy oda, egész héten éreztük ahogy az ereinkből a szívünkön át az agyunkig terjed a nyugalom.

Azokat a helyeket, ahol várhatóan sok lett volna az ember, igyekeztünk elkerülni, így kimaradtak a múzeumok, a tengerbe merülő gondola, a hajózások, de helyette ott voltak a végtelen homokos partok, az erdők, a kisvárosok utcái. A Rügen keleti oldalán több, mint tíz kilométer hosszan gyalogolhattunk a tengerparton, s ha közben kedvünk támadt betérni egy-egy városba, akkor azt két-három kilométerenként megtehettük. Megpihenhettünk útközben egy tengerparti étterem teraszán, vagy kifújhattuk magunkat egy öreg, kidőlt farönkön, esetleg egy strandkosár védelmében. 

A leghíresebb helyeket azonban nem voltunk hajlandóak kihagyni még a koronavírus kedvéért sem. Kár lett volna, hiszen mindenhol igyekeztek betartani a higiéniás szabályokat, a maszkviselést, s a távolságtartást. Nem beszélve arról, hogy ezek a helyek egytől egyig a természetben találhatóak.

A király széke, a Königssthul volt az első, ahová elmentünk. Már csak a név körüli mondák sokasága is vonzott volna a helyre, de a különös színű mészkőszikla látványa sem volt utolsó. Három legenda kering a hely körül. A legrégebbi, az ókori szerint, csak az lehetett a király, aki felmászott a szikla tetejére, ott leült és körbe tekintett a Balti-tengerre. A középkorban, a XVI. században már királyszék néven említik egy útleírásban, szintén az itt uralkodó királyok megfigyelőpontjaihoz kötve. A harmadik legenda szerint csak később, 1715-ben nevezték el így a sziklát, amikor XII. Karl svéd király innen, székben ülve irányított egy tengeri csatát a dánok ellen. Akár mindhárom együtt is gondoskodhatott a névről, de az biztos, hogy a sziget legszebb természeti képződménye a Königsstuhl. 

A másik elragadó hely a Kap Arkona és környéke volt. Elindultunk, hogy lássuk a sziget északi pontjának híres világítótornyát, de ott kaptunk még két különleges tornyot, egy hely szellemét, titkos bunkereket, jurta alakú kápolnát, egy halászfalut és misztikus köveket.

A Kap Arkona egy fennsík, amelyet 43 méter magas sziklafal határol a tenger felöl. Amikor elgurultunk a parkolóig, s onnan bicajjal tovább a világítótornyokhoz, nem érzékeltük annyira ezt a fennsík jelleget. Úgy tűnt, hogy csupán sík, mezőgazdasági területek mellett haladunk. Majd idővel feltűnt a tenger, s érzékeltük, hogy bizony az út végén ott a világ vége, vagy ha az nem is, de a Rügen északi széle mindenképpen.

A világítótoronyból klassz kilátás nyílt, de engem sokkal jobban lenyűgözött a fennsík szláv törzsekhez kapcsolódó története. A szikla szélén egykor a IX-XII. században a szláv ránok építettek egy templomot, amelyet erőddel vettek körbe. Három oldalról a meredek szikla és a tenger biztosította a védelmet, míg a szárazföld felől sánccal védték az imahelyet. Sajnos ezt később teljesen lerombolták a dánok, de ott a helyszínen tökéletesen megértem a szláv ránokat, a tenger látványa a világ egyik legszebb vallási helyévé tehette a Kap Arkonát.

Később még sokan érzik a hely szellemét, királyok, császárok látogatnak ide, indulnak innen és érkeznek ide gőzhajók, turistákkal és ellenséggel is. Nem véletlen, hogy három világítótorony is helyet kap ma már a parton. Az egymás mellett álló kettő közül a kisebbik a régebbi már a XIX. században szolgálatot teljesített, ma pedig egy izgalmas feladata van, anyakönyvi hivatal. Sokan kötnek itt házasságot, amelyet a kis torony előtti téren elhelyezett emlékkövek tömege is jelez.

A nagyobb toronyba felmászhatunk és onnan bizonyára mindenki kiszúrja, hogy a torony körül különös csövek állnak ki a földből. Bunkerek vannak alatta, amelyeket már a nácik is, majd az NDK flottája és az oroszok is használtak. A harmadik, a rádiótorony is látogatható, kissé távolabb áll, így egy másik látképet nyújt a területre és a tengerre.

Amikor továbbálltunk a bicajainkkal, a tornyok látványa még sokáig elkísért bennünket.

Hosszan ereszkedtünk lefelé a part mentén, amíg végül el nem értük Vitt falut, az élő skanzent, ahogy én neveztem el. A halászfalu 13 nádfedeles (a szigeten sokfelé jellemző a nádfedél) háza még lakott, bár jobbára nyaralási szándékkal érkeznek ide a lakói.

A parton azonban ott tanyáznak a halászhajók, sütöde is működik, igazán autentikus tengerparti hangulat uralkodik. A falu közelében áll egy kápolna, amelynél nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy jurtára hasonlít az alakja.

Milyen sokszor tapasztaljuk azt, hogy kellő távolságban is találhatóak hasonló építészeti megoldások, hiedelmek, szokások és hangulatok. A „jurtakápolna” után a néhány száz kilométerrel és egy csatornával odébb található Anglia és Skócia misztikus kövei köszöntek vissza a Rügenen.

Itt azonban a régészeti ásatások alapján egyértelműbbnek tűnik a kövek szerepe. Temetkezési helyként szolgált, a korai kőkortól kezdődik a története a kövek alapján, majd az 1970-ben végzett feltárások során megállapították, hogy temetkeztek ide a vaskorban, a római korban és a szláv időkben is (előkerültek koponyák, arab pénz, urna, temetési kellékek különböző korokból). A trapéz alakú, 34 méter hosszú és 8-11 méter széles kőtömbökkel övezett terület egykor itt élt emberek temetkezési helye volt. Ma már egy erdősáv választja el a tengerparttól, de úgy hiszem, hogy éppen azért választották ezt a helyet az őseink a végső nyughelynek, mert a tenger megnyugtató illata, szele és kékje rájuk is úgy hatott, ahogyan ránk itt a kövek között.

A természet mellett a városoknak is volt egy elragadó bája a szigeten. A legtöbb útikönyv azt ajánlja, hogy a sziget közepén található Bergen auf Rügen településen szálljunk meg, mert az található a középpontban. Szerintem sokkal jobban járunk, ha egy kistelepülést, olyat, mint Baabe választunk, valahol a keleti partokon. Baabe mellett Sellin, a híres Seebrücke-re épített éttermével szintén egy elragadó város,

de személy szerint én Sassnitzban, Thiessowban és Göhrenben is szívesen laktam volna.

Mi az ez egy dolog, amit mindenképpen ajánlanál a szigeten? – kérdezték a barátaink, amikor visszatértünk Rügenről.

Egy nagy sétát a homokos parton, lehetőleg időkorlát nélkül. Az utolsó napunkat azzal töltöttük, hogy Baabe település partjáról elindultunk (a sziget délkeleti részén húzódnak a legszebb homokos partok, 8-10 km hosszan, több települést érintve) a parton Sellin és Binz irányába. Csak gyalogoltunk, mezítláb a homokban, időnként a tenger simogatta a lábunkat, helyenként sirályok szórakoztattak, kidőlt fákon megpihentünk, vagy felmásztunk a magasabban fekvő sétányon álló étterembe egy italra.

Ha várost érintettünk, akkor eldönthettük szabadon, hogy bekukkantunk-e a fehér házak közé,

vagy továbbállunk a parton, csak a tenger és a sirályok hangját hallgatva. Az erdei túrák mellett ez a tengerparti séta tette feledhetetlenné Rügent, s az a hangulat, amit már Kiel környékén egyszer úgy definiáltam, hogy Kielge lykke.

A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa és dr. Bagó Tünde az Élet sója blog szerzője készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerzők engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu