Az előző napi eső képezte tócsák még párologtak a reggeli napsütésben, amikor csillagász barátunkat és feleségét a Rajna partján, Kölnben felvettük és elindultunk Effelsbergbe. Az út, dombok és aprócska német városok között vezetett, leparkoltunk egy erdő szélén és nem hittünk a szemünknek. Lali büfékocsija, az Üvegtigris pontos mása állt a rádióteleszkóphoz vezető utat mutató tábla mellett. Miután magunkhoz tértünk, elindultunk a völgybe, ahol egyszer csak egy óriási, parabola antennára emlékeztető rádióteleszkóp rajzolódott ki.

András bácsi a barokk kastély előtt, a rózsák hadában magyarázta nekünk, hogy a kastélyban lakik Lennart Bernadotte gróf. „Gróf?” Kérdeztünk vissza többen is. Egy csapat tizenhárom-tizennégy éves gyereknek mondta ezt, akik 1988-ban a szocialista Magyarországról érkeztek Mainau szigetére (akkor a Német Szövetségi Köztársaság, az NSZK szigete a Bódeni-tavon). Igen, a sziget a gróf tulajdonában van és ő az, aki ápolja a sziget növényvilágát. A grófi cím akkor számunkra csak a történelemkönyvekből és a mesékből volt ismert, így valami misztikus, megközelíthetetlen személynek képzeltük a Grófot.

Alig hallani a vonat kerekeinek jellegzetes kopogását, néha egy-egy nagyobb füstfelhő kavarodik az ablak elé. Két férfi ül egymással szemben a bársonnyal borított vasúti kupéban, arcuk felét eltakarja a vatermörder, cilinderüket kezükben tartva beszélgetnek. Indulásra készek, hiszen pár perc alatt érnek a céljukhoz. Mellettük két ifjú hölgy cseverészik, darázsderekú ruhájuk hatalmas, buggyos ujjai a férfiak szalonkabátjával incselkedik. A vonat fékjei csikorgásba kezdenek, a kalauz mindenkivel közli, hogy megérkeztünk, Nürnbergben vagyunk.

A hölgyek és urak nem hisznek a fülüknek, s sebtében a folyosó vége felé sietnek. Néhány hónapja, a hintóik zötykölődése alatt a haladóbb szellemű kisasszonyok még Goethe Faustját is megbeszélhették volna, most pedig arra sem maradt idő, hogy perelinjüket levegyék. Adler, a gőzmozdony forradalmat csinált a Fürth és Nürnberg közötti közlekedésben 1835-ben.

Ennyi gondolatra volt időm, amikor Adler egykori vonalán az S-Bahn elszáguldott velem Nürnbergbe Fürthből. A XIX. századot azonban nem kellett gondolatban elhagynom, hiszen az épületek, amelyek a belvárosban fogadtak nem túl fiatalok. Láttak már itt császárt, királyt, herceget, Führert és amerikai katonát. Lőhettek az ágyuk 30 évig, megszállhatta Napóleon, hullhatott a bombaszőnyeg, de az épületek mit sem törődve a külső hatásokkal, kitartottak. Ahogyan Nürnberg templomai is, köztük a híres Lorenzer Platz-on a középkori St. Lorenz.

Hogyan kezdtük az életünket Németországban? S mit jelentett egy tál penne az asztalon? Így csináltuk, s így éreztük!

Kedves Olvasóim! Hosszas hallgatás után jelentkezik újra a blogom. A hallgatás oka pedig nem más, mint, hogy lakhelyemet egy másik országba helyeztem át. Szeretném első német élményeimet most megosztani veletek.
Éveken át tartó „menjünk-ne menjünk” huza-vona után döntöttünk úgy, hogy külföldön élünk tovább férjemmel. A kiválasztott ország Németország lett,

A Vatikáni múzeum után azt hittem nem lehet nagyobb múzeumi gyűjteményt látogatóknak bemutatni, de tévedtem. Párizs ebben is a csúcson jár. Utazásunk tervezésekor sokat gondolkodtam azon, hogy tervezzünk-e látogatást a Louvre-ba. Óva intettek attól, hogy egy ilyen rövid párizsi túrába (8 nap) belezsúfoljuk a Louvre gyűjteményeit. Nem hallgattam a tapasztalt párizsi turistákra és beterveztem az utazásba EGY napot a Louvre-ba. 

Ha Párizs, akkor Eiffel-torony – mondják. Ha Párizs, akkor csúcsgasztronómia – mondom én. Ezzel a mondattal indítottam nemrég az egyik bejegyzésemet. Most újra vissza kell kicsit mennem Párizsba, s megosztani veletek néhány csodás élményt, s egy itthon is kipróbált gasztronómiai csodát.
Ha valaki Párizsba akar menni, akkor megijedve a túl sok látnivalótól, a hatalmas várostól elrohan egy utazási irodába, s befizet egy szervezett útra. Ez is egy jó megoldás, ha a képeslapra nyomtatott Párizst akarja megnézni, de ha a versekből áradó Párizs hangulatát, ízeit és illatait is át akarja érezni, akkor szervezzen magának egy saját utazást. Egy Párizsba sokat járó rokonunk azt mondta, ha „Párizst érezni akarod, akkor lakást kell bérelned, lehetőség szerint egy jó kis piac közelében”. Hallgattunk rá, s mivel négyen mentünk, a költsége sem volt több mint, ha hotelben laktunk volna. A felszereltsége azonban elképesztő volt, minden, ami ahhoz kell, hogy az ember otthon érezze magát megvolt, s persze a piac a közelben is. Reggelente friss pékárút, sajtokat, pástétomokat és zöldséget, gyümölcsöt hoztunk fel és csaptunk igazi francia lakomákat. Megtehettük, hogy nem aggódunk a mennyiségen és a kalórián, mert a nagy evés után jött a nagy séta Párizs utcáin, úgy napi 10 km az építészeti csodák között. Ha érezni akarjuk a várost, akkor nem elég 2-3 napra mennünk, legalább egy hetet töltsünk el a francia fővárosban, ha már élvezni is akarjuk a párizsi életet és mindazt, amit a város kulturálisan, gasztronómiailag, történelmileg és építészetileg nyújthat nekünk, akkor vagy menjünk többször vissza, vagy egyből maradjunk ott úgy 2-3 hónapra, bár ezt sajnos kevesen tehetik meg.
Maradjunk az egy hétnél. Hét nap alatt, hét különböző étteremben jártunk, láttunk hat templomot, öt múzeumot, négy metróvonalon utaztunk, megnéztük a három diadalívet, két palotát és két tornyot, s egy obeliszket. Na jó, ez csak egy jópofa számítás (bár igaz), de még ezentúl is számos dologgal gazdagodtunk.
Itt is célszerű kihasználni az internet előnyeit és megrendelni néhány jegyet előre, többek között az Eiffel-toronyba és Versailles-ba. Az Eiffel-torony megér két látogatást, először este érkeztünk. Aki addig csak fotókon látta – mint én is – az először rácsodálkozik a nagyságára, s nem elsősorban a magasság az, ami magával ragad, hanem a négy „láb” által közrefogott tér. Azt hiszem beleférne a Hősök tere. Elképesztő. A feljutás nem egyszerű, bár előre megvásárolt jegyekkel órákkal rövidebb, de így is kellett hozzá legalább másfél óra. Közben csak néztem a vasból készült „ornamentikát” és próbáltam rájönni, hogyan álmodhatta ezt meg valaki ilyen széppé.

Felejtsétek el most a hétköznapokat, csak a jóra és a szépre gondoljatok. Van pár nap, ami a nyugalomé és a békéé, a szívekben és a hangulatokban egyaránt. Forduljatok mindenki felé nyitott szívvel és füllel, most kérdezzétek meg azt is a "hogylétéről", akit nem szoktatok, beszéljetek olyan dolgokról, emlékekről, érzésekről, amelyekről máskor nem. Küldjetek egy gondolatot a fa alól azoknak, akik nem lehetnek ott, s raktározzatok el apró képeket a karácsonyról, az emberekről.

Minden évben teszek valami újat a fára, a sok régi kis dísz mellé, ezzel jelzem, hogy az emlékek legalább olyan fontosak, mint a jelen és a jövő, s fordítva. Szeretem csak úgy nézni a fát, s arra gondolni, hogy most millió, s millió ember ugyanezt teszi, így kicsit egynek érezhetem magammal azokat, akik hasonló kultúra szülöttei.

Karácsony reggel számba veszem a sok szép ajándékot, azokat is, amelyeket az egész év adott Nekem. Ez a blog is ennek az évnek az ajándéka. Ajándékba adom hát Nektek jövőre is az írásaimat, hogy ajándékot kapjak az írás öröme és az olvasók visszajelzései által.

Békés, boldog Karácsonyt kívánok, minden kedves Olvasómnak!

Ha Párizs, akkor Eiffel-torony – mondják. Ha Párizs, akkor csúcsgasztronómia – mondom én.
Elbűvölt, szerelembe ejtett, magával ragadott és fogva tart, valóban felülmúlhatatlan város: az Eiffel-torony, mint a vasból készült ornamentika csodája, a Montmartre, mint a művészet bölcsője, a Notre-Dame, mint az isteni nagyság legkifejezőbb temploma, s sorolhatnám. Most mégis inkább egy aprócska csodáról írnék, amelyet eddig nem ismertem.
Egy gasztrolap hívta fel a figyelmemet arra, hogy ha Párizs, akkor Pierre Hermé cukrászata, s itt készül a legjobb macaron. Macaron? Igen, két aprócska mandulás, cukros tojáshab és közte finom szemcséjű krém.

Egy felejthetetlen ország és a fjordjai

IV. rész - Bergen

A trondheim-i egyik világos nyári éjszakán nekiálltunk megtervezni az utat Bergenbe. A térképet nézve megállapítottuk, hogy időnként komp közlekedést kell majd igénybe venni, mert egyszerűen elfogy az út a lábunk alatt. Láttuk azt is, hogy a 700 km igen sok időt vesz majd igénybe, hiszen nincs autópálya. Nem is hiányzott, mint utólag kiderült. Magunk mögött hagyva Trondheim-et egyre magasabbra értünk a hegyek között, s kb. 5 percenként éreztünk ellenállhatatlan vágyat, hogy megálljunk és nézzük a tájat. A Jotunheimen Nemzeti Park csúcsai között ismét a végtelen nyugalom tört ránk. Megálltunk, s miután az autónk már semmilyen hangot nem adott ki, csak mi voltunk és a természet hangjai: vízesések robaja, a szellő sziklákat simogató hangja, egy madár szárnysuhogása, s egy birkahodály fáinak halk roppanásai.

Egy önbizalomnövelő fotózás „margójára”

Kicsit velünk, nőkkel foglalkoznék, ha ti is benne vagytok, kedves Olvasóim. A neten böngészés közben soha nem állom meg, ha a Nánási Pál fotós nevét látom, hogy ne kattintsak rá a cikkre. Van valami, ami miatt szimpatikus nekem a pasi, így ismeretlenül.

Az egyik népszerű weboldalon a Szily Nóra készített vele egy interjút, annak kapcsán, hogy saját stúdiójában „átalakítja” az önként jelentkező nőket. Miért is? Nem vagyunk mi úgy jól, ahogyan reggel elindulunk dolgozni? Ahogyan mi látjuk magunkat a tükörben?

Nem! Mondom én, s nem Nánási Pál. Azért nem, mert a legtöbb nő nagyon elégedetlen, amikor belenéz a tükörbe. Elégedetlen, mert nem tetszik az, ami rajta van, ahogyan áll rajta, nem tetszik a haja, nem tud sminkelni. S vajon azért nem tetszik-e, mert tényleg rossz, vagy pedig mert nem hiszi el, hogy jó. 

Vajon elég ahhoz, hogy valami szépet lássunk a tükörben, a külsőség? Szerintem nem. Kell a belső kisugárzás is, s kell egy nagyon fontos dolog még, hogy mások is szépnek, vonzónak lássanak. Azon szerencsés emberek közé tartozom, akinek naponta osztogatja a férje a bókokat, de sajna még így sem látom szépnek magamat. Jelentkeztem, igen a Nánási Pálhoz, hogy kollégái átalakítsák a külsőmet kicsit, ő pedig készítsen egy olyan fotósorozatot rólam, amely után elhiszem – legalább egy kicsit -, hogy én is szép vagyok. Lesz-e szerencsém, kiválasztanak-e, nem tudom, de azt tudom, hogy nagyon sok nőnek szüksége lenne egy ilyen fotósorozatra.

Egy felejthetetlen ország és a fjordjai

III. rész - Trondheim

A második norvég éjszaka után nekivágtunk az országnak, elindultunk Közép-Norvégiába. Az első, amire eddig fel sem figyeltünk a közlekedés volt. Azon kaptam magamat, hogy teljesen nyugodtan beálltam a sorba, s már csak 80 km/órával megyek, mint a norvég közlekedési partnerek, s sokkal jobban érzem magam. Lelassultunk, minden értelemben. Nem rohantunk, nem kellett félnünk az agresszív autósoktól. Eleinte nem értettem, hogy ha utolér egy norvég, akkor miért nem előz meg. Először arra gondoltam, hogy biztosan túl lassú vagyok és ki kellene állnom, de azután meggyőztük egymást, hogy az utánunk jövők sem jönnek nagyobb lóerős autóval. Később rájöttünk, hogy itt nem divat az előzés, mindenki szépen követi a másikat. Így alakulhat át az utazás száguldó rémálomból nyugodt autókázássá, amely mellett már az is élvezi a tájat, aki vezet. Oslot elhagyva az egykori téli olimpiai helyszín, Lillehammer mellett autóztunk el. A csepergő eső ellenére magával ragadó volt a táj. Ahogyan a felhők a dombok, s hegyek között fickándoztak, s ahogyan a zöld és a kék árnyalatai megjelentek a tájon egyre jobban érezni lehetett Norvégiát. Nem haragos zöld pázsit, hanem sárgás, zöldes bozótos hegyoldal, leszáguldó vízeséssel, amely elveszik valamelyik fjordban. Kövek, kövek és kövek, aprók, nagyok és közepesek, kövek, szikladarabok. Útszéli padok, nyugalom, ember nem érintette táj.

Egy felejthetetlen ország és a fjordjai

II. rész - Oslo

Útra fel Kedves Olvasóim, irány Norvégia, azaz az első állomás Oslo. Napsütéses vasárnap reggel indultunk el Mosonmagyaróvárról, átvágtunk Szlovákián, Csehországon, Németországon, s este érkeztünk Dániába. Koldingban egy kellemes szállodában aludtunk és hétfőn reggel indultak a csodák. Kolding a Jylland- (Jütland-) félszigeten van, meglepetések  nélkül hajtottunk át a  Fyn és Sjælland szigetekre, de a Koppenhágát Malmövel összekötő Øresund hídon már ámultunk és bámultunk. A híd maga mintegy 8 km hosszú, de az átjutás kb. 16 km-t vesz igénybe, a létesített mesterséges szigettel és alagúttal együtt. A látvány lenyűgöző, vannak pillanatok, amikor csak a végtelen tenger feletti lebegést érzi az ember. Innen Svédország tengerpartján haladtunk, ahol sajnos végig esett az eső, s nem volt ez máshogyan Osloba érkezésünkkor sem, este 6 körül. Az addig csodásan működő GPS-ünk itt teljesen leblokkolt, mert nem találta a szállodát, mint később kiderült körülötte forogtunk, de az útépítés lezárta az oda vezető utat.

Este már csak arra voltunk képesek (két napja csak a pedált nyomtuk), hogy keressünk egy éttermet és együnk valami csodásat, ami persze ízig-vérig norvég volt, hal hallal (persze lazac) és olyan zöldségekkel, amelyeknek csupán pár perces párolásban van részük és mégis olyan ízeket adnak, amelyeket eddig még nem tapasztaltam. Ez volt az első olyan gasztronómia élmény itt Norvégiában, amely egy életre vonzóvá teszi számomra. Később elnézve a norvég pasikat (ezt ne mondjátok el a Férjemnek), értem már, hogy mitől van olyan egészséges arcuk, hogy a favágó alkatukról és szőke hajukról már ne is beszéljek. Nem vagyok az a típus, aki sűrűn észreveszi a szép férfiakat, de itt bizony meg kellett látnom őket. S meg kellett állapítanom, hogy a sport, a jó levegő és ez az egészséges étel teszi őket ilyen vonzóvá.

Kedd reggel indultunk neki osloi túránknak, csodálatos napsütésben és 20 fokban. A szállásunkról gyalog 5 percre volt a sétáló utca, amely reggel 9 után olyan üres volt, mintha senki nem lakna itt

Egy felejthetetlen ország és a fjordjai

I. rész - Az indulás

 Kedves Olvasóim, most eddigi életem egyik legnagyobb utazással kapcsolatos kihívásáról szeretnék írni. Több részből álló úti sorozatot nyújtok most át Nektek, a római bejegyzéshez hasonlóan azzal a szándékkal, hogy segítsem egy új úti cél kitűzését és az út megvalósítását.

Kilenc éve ismertem meg a férjemet, akivel már az első beszélgetés alkalmával szóba került Norvégia. Egyetemistaként járt kint egy körúton és azóta nem tudja kiverni a fejéből azt a sok szépséget, amit ott látott. Éveken keresztül mondogatta, hogy menjünk el Norvégiába, de sajnos kellett pár évet dolgozni, mire igazán gondolni mertünk rá.

Egy februári vasárnap délután szörfözgettem a neten, láttam képeket Norvégiáról

Kedves Olvasóim!

Időnként szeretnék vendéget hívni a blogomra. S, ha már valaki vendégségbe megy, annak ajándékot is kell hoznia, egy írást, egyet a blogom témái közül. Elsőként Férjemet kértem, hogy írjon az ő vallásáról, a ZENÉRŐL. Mindenkinek szeretettel ajánlom:

Elöljáróban azonnal le kell szögeznem: semmiféle zenei képzettséggel nem rendelkezem, csupán szeretem a Zenét, s szívesen böngészem az ismeret számos forrásait zenével kapcsolatban (is). Ebből következően, az alábbiak semmiképpen sem tekinthetők zenekritikának.

Néhány hónapja szoktam rá arra, hogy vasárnaponként villásreggelit készítek. Mindig keresek egy új receptet, amely kicsit több, mint egy átlagos reggeli. Így próbálom kompenzálni a dolgos hétköznapok reggelijére elfogyasztott szalámikat, vajaskifliket, péksüteményeket és pirítósokat. A nyár beköszöntével minden ilyen villás reggelinek a levendula színét idéző teraszunkon adtuk meg a lehetőséget, hogy a lehető legszebben indítsa el napunkat.

 Kedves Olvasóm!

Engedd meg, hogy itt leírjak Neked egy receptet, amellyel csodás villásreggelit készíthetsz magadnak, párodnak és barátaidnak. Teszteltem magunkon és barátaimon, s mindenki meglepődött, hogy egy hagyományos reggeliből, kis változtatással mit lehet kihozni. A recept nem saját találmány, egy hotel váró helyiségében olvastam, de kicsit továbbfejlesztettem.

Pestós bundáskenyér újragondolva – legyen a neve (2 főre):

Évek óta játszom azt a játékot, hogy Magyarországon keresem és látogatom az olyan helyeket, ahol még nem jártam. Bevallom Zsámbék nem az én ötletem volt, hanem fotózási lázban égő férjemé. Egyik este egy fotós újság előtt lelkesedett, hogy milyen csodás képeket készített valaki Zsámbékon.

Ragyogó ötlet – gondoltam – ott még nem jártunk, Gerecse tájegység, Zsámbéki medence. A szervezés rám maradt és némi böngészés után összeállt a program.

A délelőtti nap fényében érkeztünk Zsámbékra, szűk kanyargós, talán még a középkori kövekből kirakott utcákon jutottunk fel a templomhoz.

Első gondolatom az volt, hogy itt egyszerre befejezetlen és befejezett minden.  

A templom romjai egy befejezett üzenetet jelentettek, míg a táj hullámzó dombjai egy örökké mozgó természetet tártak elénk. Érzéseim hamarosan magyarázatra is találtak.

Köszöntés és egy útiterv római utazáshoz

Sok nap elmélkedés után, egy barátom házasságának csődje hallatán döntöttem a blog megnyitása mellett.