Magyarként külföldön karácsonykor

2014. december 21. - Tünde Bagó

Advent van, mindenki készülődik. Feldíszíti a lakást, fenyőt vásárol, recepteket válogat, ajándékokat vásárol vagy készít. Ülök az írógép mellett és szerkesztek, írások jönnek a világ különböző részeiről, magyaroktól. Magyaroktól, akik elhagyták hazájukat és most egy másik országban élnek.

Elhagyni - nem szeretem ezt a szót, olyan végleges, befejezett ige. Negatív értelmű és minősít burkoltan. Az elmúlt hetek írásai pedig éppen arról tanúskodtak, hogy magyarok élnek a nagyvilág legkülönbözőbb pontjain, s mégsem hagyták el hazájukat. Földrajzilag máshol élnek, ez kétségtelen, de mindenki egyetlen nyelven írt nekem Írországból, Oroszországból vagy Svédországból, s az a magyar. A nyelv az már biztosan hazai volt ezekben az írásokban, nem hagytuk el. Lehet, hogy időnként stilizálnom kellett, de ez csak csinosítás volt, csak a média miatt szükséges, anélkül is értettük volna mi huszonegynéhányan egymást, s az olvasók is megértettek volna bennünket.

S nem hagytuk el a szokásainkat sem. Mindenkinek hiányzik a szaloncukor, ragaszkodik a decemberi Szentestéhez, a Jézuskához, a halászléhez, vagy éppen a töltött káposztához. Ugyanakkor mindenki nyitott a környezete iránt. Szívesen megismeri és befogadja szokásait, receptjeit, s időnként még a különös időjárást is.

Itt a kulcsszó a nyitottság. Ma már a világ nem arról szól, hogy egyetlen, földrajzilag körülhatárolt területen éljük le az életünket, hanem éppen arról, hogy ez a földrajzilag körülhatárolt terület, amit országnak, hazának hívunk, időnként engedjen el bennünket. Engedje meg, hogy lássuk a világot, s a benne rejlő szépséget. Tapasztalhassunk, amely tapasztalat talán majd egyszer azt a földet is segítheti.

Tudjon elengedni, mert mi úgyis magunkkal visszük. Magunkkal visszük a nyelvünkben, a karácsonyi szokásainkban vagy a gondolkodásunkban.

Elmesélek egy pár nappal ezelőtti történetet, amely az adventi időszak legnagyobb csodája volt számomra. Meghívást kaptunk egy barátunk 60. születésnapjára, a bajor Alpokba egy alpesi házba. Nagy társaság volt beharangozva, 15-20 főre kellett számítani. A barátunk magyar, de már közel 30 éve él Németországban. Nem tudtuk előre kik jönnek, valószínűleg a barátai a környékről, a Bodeni-tó mellől, Svájcból, Münchenből. Megérkeztünk, az ajtóban pezsgővel vártak bennünket, a barátaink és az ő barátaik. Isten hozott, egészségetekre csengtek a magyar szavak. Tanácstalanul léptem oda sorba az ott állókhoz, nem tudtam, vajon németül vagy magyarul köszöntsem őket. Miután mindenkivel koccintottam, már tudtam. Itt most mindenki magyar, mind a 16 ember. Barátok, 15, 20, 25 éve, nem a földrajzilag körülhatárolt Magyarországon ismerkedtek meg, hanem itt, Németországban, az ő kis magyar „hazájukban”. Leültünk az asztalhoz, beszélgettünk, magyarul, szemezgettük a magyar pogácsát, amíg meg nem érkezett a babgulyás és a töltött káposzta. S melyik alpesi ház volt a leghangosabb, naná, hogy a mienk, mert jókat nevettünk a magyar rétes mellett.

Jól éreztük magunkat, mert jól akarjuk érezni. S az elmúlt hetek írásai is azt mutatták meg számomra, hogy a kellően nyitott ember, befogadja a világ dolgait, megőrzi hagyományait és anyanyelvét, s ha kell, akkor kétszer ünnepli meg a Karácsonyt. A Karácsonyt, amelynek minden országban ugyanaz az eredete, ugyanaz a szeretet vezérli és mindenhol ott vannak a fő „kellékei”, a fenyő, az ajándékok, az ünnepi vacsora.

Ebben az évben én az elmúlt hetek magyarjaitól származó írásokat akasztom a karácsonyfámra, pontosabban azt a sokszínűséget, amit nekem adtak ebben az adventi időszakban. Nekem és az olvasók százainak, akik hűségesen olvasták mindennap. Soha ennyi pozitív visszajelzést nem kaptam még, mint most. Köszönet hát mindenkinek, külföldön élőknek és Magyarországon lakóknak, íróknak és olvasóknak, barátoknak, akik segítettek felkutatni a magyarokat a nagyvilágban.

Gondoljatok a fenyő mellett arra, hogy a világ nagyobbik fele most hasonlóan ünnepel és a földrajzi vagy politikai határok ebben a kérdésben egyáltalán nem számítanak.