Két nap alatt beleszeretsz Barcelonába, négy nap alatt szerelmi mámorban úszol, hat nap alatt pedig azon fogsz gondolkodni, hogyan bútorozhatnál vele össze. Ha nem akarod magad egy ilyen veszélyes kalandnak kitenni, akkor ne is olvass tovább!

Az előző posztban itt leírtam nektek, hogy milyen benyomásaim voltak a Földközi-tenger harmadik legnagyobb kikötőjében, ma pedig a látnivalókat veszem sorba, olyan formában, hogy az hasznos is legyen nektek, ha elcsábultok és elrohantok repülőjegyet venni Barcelonába, akár kettő, akár négy vagy akár hatnapos utazás miatt.

Vigyázat, a hangulat és érzelmi állapot befolyásolására alkalmas írás és fotók következnek!

Miért lesz ez a cikk(sorozat) a kedvenc barcelonás cikk(sorozatod)? Mert átlagos utazókként írtuk! Mert csak a saját tapasztalatunkat találod meg benne! Mert te is tudod használni, ha Barcelonában jársz! S mert a legszebb fotóinkat raktuk bele!

 A meglepetés izgalma

A tudatos, utazós blogger hetekig készül az útjaira, csak ezzel foglalkozik, kutakodik, keresgél, olvas, tervez. Általában én is ilyen vagyok, kivéve most, Barcelona kapcsán. Nem egészen három óra alatt döntöttük el, hogy Porto és az egy hét szakadó eső helyett Barcelonát és a napfényt választjuk inkább. A hónapok óta tartó Portugáliára hangolódás után egyetlen este alatt átfoglaltunk Barcelonába és 3 nap múlva már a repülőn is ültünk. Rájöttem, hogy már hiányzott is ez a kis izgalom. Az izgalom, amely azt az utazót fogja el, aki hirtelen felindulásból megy el valahová. A meglepetések izgalma. Hiszen nem tanultam meg mindent előre az adott helyről, a múltjáról és a jelenéről. Nem tudom, mit esznek, mit isznak ott. Nem tudom, hogy mi vár az utcán, a látványosságoknál. Egyet tudok, hogy Barcelonát imádják a turisták, de vajon én is szeretni fogom?

Utazós rémtörténet, hazaszeretet kontra külföldi élet, kedvenc helyek és miértjeik, blogolás itt és ott - elgondolkodtató kérdésekre válaszoltam.

Ha kérdeznek, akkor olyan dolgokon is elgondolkodik az ember, amelyeken úgy egyébként nem biztos. Éppen ezért szerettem mindig is az interjúkat. Van egy közösség, ahol mi bloggerek beszélgethetünk, s sok tapasztalat cserél gazdát, ez a Magyar Bloggerek és Blogkedvelők Közössége a facebookon. Régebb óta fut egy kérdezz-felelek játék, amelyben most engem is górcső alá vettek bloggertársaim. Olyan kérdéseket tettek fel, amelyekre adott válaszaim túlmutathatnak rajtam, s talán másokat is elgondolkodtatnak majd. Köszönöm nektek ezeket a kérdéseket!

Melyik az öt kedvenc helyed? Miért éppen azok?

A Bodeni-tó, mert amíg a könyvem írtam a vidékről, rájöttem, hogy ez a táj, ez a vidék még évekig tud majd újat mutatni nekem. Hiába élek már itt hat éve, nem tudom megunni, s nincs olyan évszak, amikor nem tetszene. A mai napig találok itt újdonságot, felfedezésre váró helyeket.

Honnan vettük a bátorságot, hogy ezt a cikket megírjuk? A sarki cukrászatból, mondhatnám viccesen, de valójában onnan, hogy csaknem három évtizede a blog fotósának isler mániája van. Bárhol járunk Magyarországon, a kötelező süteményevés része az isler. Tavaly nyáron pedig személyesen mentünk el az isler forrásához, Bad Ischl-be, hogy ráakadjunk az eredetire és történetére. Erről már itt a blogon olvashattatok.

Turistaszemmel első ránézésre nincs semmi különös Friedrichshafenben. Legtöbben csak azért ismerik, mert repülőtere van, vagy mert itt van a legtöbb vásár, ahol a lakóautóktól a bélyegekig tartó palettán lehet válogatni.

Holott vannak izgalmas történetei az aszkéta kolostor romjain működő bordélyháztól kezdve, a fahidakon, Zeppelin és Dornier munkásságán, az iskolamúzeumon, vagy természetvédelmi központon át az íriszektől kék rétig.

S ezekről mit sem sejtve vágtunk neki a Boden(i)-tó második legnagyobb városát felfedezni.

Isten szeme mindent lát – hangzik a mondás, amelyről a maulbronni szerzetesek nem akartak tudomást venni, amikor már nagyon unták a hús nélküli böjtöt. Úgy okoskodtak, hogy a Jóisten majd nem veszi észre azt a turpisságot, hogy a levesbe rakott tésztába húst csempésznek, hiszen kívülről az nem látszik.

Fotó forrása: chefkoch.de

Adidas és Puma, Villeroy&Boch, Bosch, Miele, Faber-Castell – ismerős márkák, amelyek mögött történetek (és múzeumok) bújnak meg.

Körbevesznek bennünket a márkák, s sokszor azt sem tudjuk, hogy ki volt az, akinek a fejéből kipattant az első termék ötlete. Ki készítette először az Adidas cipőt, vagy hogyan fejlődött a Miele a világ egyik legnagyobb háztartási gép gyártójává a tejcentrifugától!?

Szeretem ezeket a múzeumokat, mert nemcsak azt mutatják meg, hogy egy-egy termék honnan indult, hanem azt is, hogyan maradt fent a márka, a cég hosszú évtizedeken, esetleg századokon keresztül. Tanúskodnak kitartásról, elszántságról, szakértelemről, bátorságról, amelyek nélkül ezek a vállalkozások, márkák nem lennének ott a világ valamennyi pontján.

Miután a német autók múzeumáról készült bakancslistám egy részét teljesítettem, arra gondoltam, hogy jöhet valami új. Ekkor futottam bele az Adidas és a Puma cipők történetébe.

Zavaró tévhitek, tudatlanság és indulatok kerekedtek a patológusok körül. Tegyünk kicsit rendet, mert mérhetetlen butaság hidegsebészezni azokat az orvosokat, akik nélkül a betegségek zöme nem is diagnosztizálható, akik ugyanúgy hat évet küzdöttek az orvosi egyetemen, majd 5 évig voltak gyakornokok más orvosok mellett és akik napi 8 órában próbálják megmenteni az ÉLŐ betegeket.

Császári előkelőségek, királyok és királynék, zeneszerzők és polgárok mártóznak meg a sárga aranyban a Bécsi-erdő kapujában. A kénes vizes fürdő után torkukat egy erős bécsi feketével öblítik le, délutánonként a rózsákban és a park fáiban gyönyörködnek, este koncerteket hallgatnak, éjjel pedig szerencsét próbálnak a kaszinóban. Átlagos nap a XIX. századi Baden bei Wien városában.

Kísért engem Málta, nemcsak a látnivalóival, vagy azzal, hogy fővárosa ebben az évben Európa Kulturális Fővárosa, hanem nyelvtanfolyamaival is. Egészen véletlenül nemrég a postaládámban landolt egy felhívás, miszerint menjek a Földközi-tenger eme csodás szigetére angol tanfolyamra. Szerencsés napon jött, mert éppen egy angol nyelvtanfolyamról tértem haza, s legalább egy órán át bosszankodtam, hogy a tanárnál unalmasabb ember, a teremnél kietlenebb hely, s a 3 csoporttársnál idegesítőbb ember nincs a világon. Általában jó tanfolyamokat fogok ki, de ez most kivételnek tűnik.

Olvasni kezdtem a szórólapot, amely a tengerparti környezetet, a világ minden tájáról érkező tanulókat, s a sziget egyik hivatalos nyelvének, az angolnak élő környezetben való gyakorlását hirdette szinte semmivel sem drágábban, mint a helyi tanfolyamok.

Emlegetik európai kannibálnak, de emlékeznek rá úgyis, mint a férfi, aki egész életében úgy élt, ahogy akart. Nem hagyta, hogy gúzsba kösse a család, a cím, s még feleségnek is mindig akadt egy-egy milliomos hölgy, aki szívesen finanszírozta a kalandjait.

Sok magyar utazót ismerünk, akik között volt gróf, szerzetes, nyelvész, néprajzkutató, orvos, műgyűjtő, egyetemi tanár, főhadnagy is. Sokan vannak, s jelentősen hozzájárultak a bolygó, az ismeretlen földrészek, az egyetemes és a magyar történelem megismeréséhez. Van néhány kedvencem, akik közül itt a blogon bemutatok egyet-egyet, ilyen volt például Vámbéry Árminról írt ajándékötletem. Időnként jó ezeket a régi útleírásokat is olvasgatni, ha éppen utazni készülünk, mert 100-150 évvel ezelőtt ezek az utazók egészen másként látták a világot. Sokkal tovább tartózkodtak egy helyen és ezért részletesebben írják le tapasztalataikat. Néha úgy érzem, hogy jobban megélték az utazást, mint manapság mi.

Hajója neve és származása miatt esett a választásom most az európai kannibálként is emlegetett gróf Festetics Rudolfra. 

Féltek a rómaiak a Fekete-erdőtől? Kényelmesebb volt a Zeppelin, mint a mai repülők? Luxemburgi Zsigmond imádta Konstanzot? Nem is volt őrült II. Lajos? Sok-sok kérdésre választ kaphatunk, s még életre szóló élményeink is lesznek, ha végre elszánjuk magunkat egy dél-német utazásra.

Kevesen vannak, akik számára ismeretlenül hangzik az a név, hogy Thomas Cook. Az egész világon ismert utazási irodát alapító XIX. században élt angol motivációjáról és ötleteiről azonban sokkal kevesebbet tud a világ. Mi is késztette az asztalost, hogy szervezett utakra csábítsa az angolokat 1841-től? Nos erre a kérdésre a Thomas Cook rajongó német, Hans adta meg a választ.

Férjkereső, bőröndaktiváló, én egy hal szemével, szemtől szembe információ, a sofőr, akinek nincsenek biológiai szükségletei (ő lesz a kakukktojás mert nem kütyü), s a kicsi vagyok, de tudom az abc-t  – a jövő utazáshoz „elengedhetetlen” technikai találmányai.

A jövő az utazások ajtajában is ott áll, s kopogtat. Persze ez egy kicsit paradoxon, mert, ha már ott áll, akkor az már valójában a jelen. Filozofálgatásom alapja néhány olyan sci-fi-be illő kütyü, akarom mondani találmány, eszköz, amely az utazók életét teheti könnyebbé. S a paradoxon feloldható azzal, hogy valójában ezek az eszközök már léteznek, csak még vagy nem gyártják, vagy nem terjedtek el széles körben. Van köztük azonban olyan, amelyet én bizony szívesen a magaménak tudnék.

Mindig is gyorsan elfogadtam, ha a technika megkönnyítette az életemet. Nem lustaságból, csupán abból az egyszerű célból, hogy így sokkal több időm maradhat olyan értelmes dolgokra, mint az emberi kapcsolatok ápolása, az írás, az olvasás és az utazás. Eszembe sem jutott volna utcára vonulni azért, mert a szárítógép elveszi a teregetési élményt tőlem, s az adaptív tempomattal is hamar megbarátkoztam, hiszen így duplán figyeljük az őrült Ferraris nyugdíjasokat, s az alvó román kamionosokat az autópályán.

Pár napja pedig az egyik kedvenc utazós német portálomon belefutottam egy hosszas listába a jövő - utazást könnyítő - technikai vívmányairól. Ki is választottam párat, amellyel együtt tudnék utazni és néhányat, amely nekem lehet, hogy nem, de másoknak valamilyen okból kifolyólag bejönne.

Az új-zélandi Auckland városának maori neve Tamaki Makaurau. A város keletkezésének történetét nehéz megérteni, s leginkább azért is, mert Új-Zélandon a helyeket is megszemélyesítik. A maori legendák olyan bonyolultak, hogy időnként az embernek kedve támadna csak úgy bánni velük, mint Nagy Sándornak a gordiuszi csomóval, szétvágni (feltéve, ha a szétvágós verziót hisszük el Gordiusz kapcsán). 

Az elmúlt hetekben már kaptunk pár érdekes történetet Rajczi Adrienntől e távoli országból, Új-Zélandról. Ma pedig a maori legendák csomójának kibontásával kezdjük, majd elsétálunk Új-Zéland legnagyobb városába, Aucklandbe, ahol romantikus hangulatba kerülünk. 

Van mit eladnia turisztikai szempontból Magyarországnak? Megveszik a világ turistái azt, amit kínál? Biztosan jól kínálja a portékáját?

Szubjektív vélemény következik Magyarország részvételéről Németország legnagyobb, s világ egyik legjelentősebb utazási kiállításán.

Három rendkívül fontos kérdés, amelyből az első kérdésre rögtön – bár én elfogult magyar vagyok – igennel válaszolnék.

Mielőtt azonban belevágnék a további kérdések megválaszolásába, le kell szögeznem, hogy nem vagyok marketinges és közgazdász sem. A turisztikát tanulmányaim során csak érintettem. Utazó vagyok, aki rendszeresen ír is az útjairól. Írtam egy útikönyvet a Bodeni-tóról, amelyet magam fedeztem fel és amelyhez minden információt saját magam ástam ki. Maradjunk abban, hogy az átlagosnál többet foglalkozom a turisztikával, de nem vagyok szakember. Ennek tükrében térnék vissza a fenti kérdésekre.

Stuttgartban a CMT – Utazási kiállítás 50 éves, s ebben az évben is több, mint 2000 kiállító kínálja a portékáit január 13. és 21. között. Minden évben vannak kiemelt országok, akik partnerként kicsivel nagyobb figyelmet kaphatnak, mint mások. Ebben az évben a három kiemelt ország között Magyarország is ott volt.

Tudtátok, hogy egy fogorvos segített egy cukrásznak gépesíteni a vattacukor gyártást? Bizonyára gondolt kicsit a saját praxisára is: tudjuk, cukor és fogak, hát nem a legjobb barátok.

S azt tudtátok, hogy lehet venni otthoni, konyhai vattacukorkészítő gépet? 

Nemrég egy étteremben jött velem szembe a gyermekkorom mézes-mázas hőse a vattacukor, desszertként. Elsőre meglepődtem, hogyan kerül ez a vásári finomság az asztalunkra? Később azonban megbocsájtottam a séfnek, hogy ezzel is meglepett bennünket.

Ha valaki hosszabb ideig Németországban él, akkor előbb-utóbb az autókultusz részesévé válik, még akkor is, ha nő. Életem férfijait, a férjemtől az apukámon át, az unokatesókon keresztül a barátokig mindig is jobban érdekelték az autók, mint engem. Én csak egyet kértem mindenkor, hogy egy olyan autóm legyen, amely nem hagy cserben úton-útfélen, biztonságos és nem szürke vagy fehér színű. Vágyamat a férjem – sok más vággyal együtt – teljesítette, beültetett egy Volvoba, amelyből nem is akarok nagyon kiszállni, legfeljebb egy Porsche kedvéért. 

Új-Zélandon lenni megnyugtató. A közösségi élet enged annyi teret, hogy hosszú sétákra elvonulhassunk a helyi parkokba, de ha nagyon hiányzik a társaság akkor fel lehet hívni a szomszédot egy közös grillezésre vasárnap délután - írja Adrienn, akinek nemrég olvashattátok írását itt a blogon. Adrienn turistaként járt a szigetországban, s tapasztalatait, érzéseit, élményeit most az Élet sója blog olvasóival is megosztja. Egyétek, akarom mondani olvassátok és vigyétek, szerintem tanulhatunk az új-zélandiaktól. Milyen lenne egy olyan ország, ahol minden országból csakis a jól működő dolgokat engenénk be? Új-Zélandról is lenne pár dolog azt hiszem!

Kalandozásaim során Új-Zélandon nem tudok betelni a fenntartott és megőrzött különböző használati dolgokkal, mint például a szabadban felállított grillezők, a parkokban található padok vagy a bárhol kialakított toalettek és azok állapotával.

Fesztiválra menni a mai világban felelőtlenség? Nem hiszem, bár sokan nem értenek most egyet. Tömeg, atrocitások és félelem, mondják a szkeptikusok. Szerintem pedig igenis félre kell tennünk az előítéleteinket és a félelmeinket, mert veszély a saját lakásunkban is leselkedhet ránk. A fesztiválok viszont nemcsak a zenét, a könyveket, a táncot hozhatják közelebb hozzánk, hanem az adott hely lakóinak kultúráját, szemléletét.

Összegyűjtöttem néhány különleges fesztivált Európában, amelyek között olyan is van, ahol mi már jártunk, s olyan is, amely bakancslistás.

Januárban Alaszka közelebb jön, mint gondolnánk. A Fekete-erdőben, Németországban kutyaszánhúzó versenyt rendeznek. Reméljük hó is lesz addigra, mert mostanság inkább az eső esik. Január 27-28-án a német Todtmoosban 800 husky áll starthoz a csaknem 100 vezetővel Európa minden részéből érkezve. A nézőket a versenyen kívül olyan kísérő programok szórakoztatják majd, mint fáklyás túrázás a starthoz és a célhoz, Huskytrekking, ismerkedés a huskykkal és helyi étel- és italkülönlegességek (raclette-sajt, flammkuchen, puncsok).

A maori falvakban a házak gerendái mindig nőneműek. Az tartja össze a házat és fő támasza a szerkezetnek, ahogyan a nők az új-zélandi társadalomnak - meséli Rajczi Adrienn, aki heteket töltött az európai szemmel minimum különösnek és különlegesnek nevezhető szigeten, Új-Zélandon. Adriennel a könyvem kapcsán hozott össze az élet. Hasonlóan gondolkodunk az utazásról, amelyről ő így nyilatkozott: "Azért választottam az idegenforgalmat hivatásomul, hogy megismerjem a világot. Nyitottnak lenni nem csak hozzátesz emberi értékeinkhez hanem növeli az értelmi és érzelmi intelligenciánkat is."

Meghívtam a blogra, hogy néhány beszámolóval mutassa meg nekünk azokat a távoli helyeket, ahová mi még nem jutottunk el. Kalandozzunk Adriennel most Új-Zélandra, ahol a nő hordja a nadrágot. 

Új-Zélandon ébredni felér egy lottó ötössel. Habár újabban a hatos a menő, én maradok régimódi, és beérném egy oldschool nyereménnyel is.  Beérném én bármilyen nyereménnyel, viszont ez a szerencsekerék nem nekem forog, viszont az élet kárpótol más díjazással. Ennek egyik bizonyítéka, amikor több mint öt hetet tölthettem Új-Zélandon kalandszerzés céljából. Az utazás elhatározás kérdése volt, maga az elhatározás pedig munkát és feladatokat vont maga után bebizonyítva, hogy sült galamb nem létezik, és az elhatározás után a megvalósítás kivitelezését nem cserélném föl semmilyen lottónyereménnyel.

Azt hiszed magadról, hogy te bizony mentes vagy az előítéletektől, s akkor egyetlen este alatt szembesülsz azzal, hogy téged is megérintett az előítélet vagy inkább az előzetes ítélkezés szele.

 Egész évben harcolni próbáltam az előítéletek ellen. Harcoltam akkor, amikor rég nem látott rokonokat és ismerősöket győzködtem hevesen arról, hogy nálunk, Németországban nem kell félni a „migráncsoktól”, s én nagyobb nyugalomban autózom itt kint egyedül, mint Magyarországon. Harcoltam az előítéletek ellen, amikor a blogom olvasóit győzködtem arról, hogy nyugodtan látogassanak el a melegek és nudisták szigeteként is számontartott Gran Canariára, hiszen ők is emberek, semmiben sem különböznek senkitől, legfeljebb más az érdeklődésük. Harcoltam az előítéletek ellen saját baráti társaságomban, amikor arab ismerősök kendő alá rejtett pozitív tulajdonságairól beszéltem. S harcoltam saját könyvem lapjaival az ellen az előítélet ellen, hogy Németországban nem lehet jót nyaralni.

Hogyan lesz a birsalmából forralt bor? Összeforralható-e a tej a vörösborral és hogyan tudod felizgatni a szomszédot? Kérdések, amelyekre a válasz ennyi: Allgäu.

Péter Allgäu-ban él, ahol azért lássuk be kemény telek tudnak lenni. A bajor Alpok lábánál bizony sokszor leugrik a hőmérő a 0 fok alá és szükség van a hólapátra is. No most, aki lapátol, az ugye előbb-utóbb szomjas is lesz, de mielőtt testét-lelkét felmelegítené szívesen kezébe is fog egy meleg bögrét. Péter régi olvasóm, időnként kapok tőle jó ötleteket, most elküldte nekem annak a három különleges forró italnak a receptjét, amelyre egész véletlenül akadt egy allgäu-i magazinban, kipróbálta és forrón ajánlja.

Mi köze a Mirabell-kertnek Salzburg – a Mozart-golyó után – leghíresebb édességéhez? Ehetett-e Sisi islert? Linzi-e a linzertorta? S kinek sült először a Sacher?

Négy kérdés, amelyhez bizony osztrák szoknyák és nadrágok alá kell néznünk, de mivel imádom az ilyen jellegű kutakodást, egyáltalán nem bántam, amikor egyetlen adventi délutánon futottak be hozzám ezek a kérdések. Rögtön eszembe is jutott, hogy a válaszokért akár érdemes egy édességtúrát csinálni Ausztriában.

Csapjunk is a szoknyák és a nadrágok közé és irány Salzburg!

A német Tübingen felvállalta, hogy tízezreket kábít el öt napon keresztül. Meghívott a világ különböző pontjairól kiváló kakaószakértőket és csokoládékészítőket, letáboroztatta őket a Neckar partján pihenő középkori fagerendás házak elé, s hagyta, hogy megbabonázzanak mindenkit, aki arra jár. Az eredmény: napokon keresztül boldogságmámorban bolyongó tömeg, ahol egyetlen rossz szó nem hangzott el és egyetlen kellemetlen pillantás sem hagyta el az arcokat.