Tolonganak a kérdések a mögöttünk álló év kapcsán: Miért? Meddig? Mikor? Ki? Kik? Hogyan? Biztosan? Lassan csak kérdésekből áll ez az év, de hol vannak a válaszok?

A válaszok egy nagy dobozban laknak. Sokan vannak, tülekednek, hogy mikor ki bújjon elő. Az erős válaszok legyőzik a gyengéket. A jó válaszok legtöbbször alul maradnak, mert nem elég erősek. Sőt a hangjuk sem mindig hallatszik a nagy zajban. Nem a „választársak” nyomják el, hanem már a kérdés is olyan hangos, hogy senki nem hallja meg a választ.

Szerettem a 2020-as esztendőt, minden hibájával és problémájával együtt. Nehéz, de fontos kérdések elé állított bennünket. Kifacsarta a választ belőlünk, még akkor is, ha az keserves volt. Volt, hogy le kellett vágnunk az egyik karunkat. Volt, hogy a szívünk szakadt meg. Volt, hogy kiürítettük a zsebeinket. Volt, hogy sírtunk, s volt, hogy ordítottunk. Mégis szerettem ezt az évet. Szerettem a kérdéseit, a kihívásait, a felhívásait, a felkéréseit. Miért? Mert kirángatott bennünket a tespedtségből, a kényelemből, a komfortzónánkból. Fájt néha, sokszor még most is fáj, de mégis fontos év volt. Fontosak voltak a kérdések, s fontosak voltak a válaszok is.

Ilyen volt a mi évünk a korona generálta kérdések és válaszok között.

Az év első napján feltettük a vágyakkal, tervekkel, a „bárcsakokkal” átitatott kérdést: Mit hoz majd 2020? A válaszokat saját vágyaink, terveink, céljaink alkották, úgy, mint a siker, a karrier, a szerelem, az utazás, az egészség. 2020. január 1-én még csupán arra gondoltunk, hogy csak rajtunk múlik. Még alig nyíltak ki a hóvirágok, s már jól látszott, hogy nemcsak rajtunk múlik. Pontosabban egészen más dolgok múlnak majd rajtunk, talán nem is látjuk, hogy hová vezet az út, amelyre ráléptünk.

Neveljétek kíváncsinak és világra nyitottnak, mostanság ez a legfontosabb tanács, amit adhatok - hangzott el egy pedagógus szájából a napokban ez a mondat fiatal szülők első gyermekének érkezésekor.

Megálltam és elgondolkodtam. Gyermekkoromban a nagyimtól azt hallottam, hogy ha kíváncsi vagyok, akkor hamar megöregszem. Nem tudott meggyőzni, akárhányszor is mondta el, bár szerintem ő inkább csak türelemre akart nevelni ezzel a régi szólással. Én kíváncsi maradtam. Érdekelt és ma is érdekel a világ, nem tudok hírek, felfedezések, utazások nélkül élni. S azt hiszem, hogy éppen ezért tudtam könnyedén egy másik országban beilleszkedni. Az első perctől érdekelt, vajon itt mi a szokás, mi miért van így vagy úgy. Elfogadó lettem, nyitott más kultúrákra, más emberekre, más szokásokra is. Óriási hasznát veszem ennek a nyitottságnak a munkámban és a magánéletemben is. Nem születnének jó történetek a tollamból, ha nem ilyen vagyok, lemaradnék számos élvezetről, élményről. Olyanokról, amelyek nemcsak a szórakozásomat, hanem a szabadságomat is táplálják.

Éppen ezért, jól megjegyeztem a fenti mondatot és mindenkinek szívesen adom tovább, bár a szülőknek ennél sokkal hathatósabb segítség lehet egy könyv, amely éppen ezt célozza meg. Az elmúlt hetekben a mesekönyvek szerepéről sokan számos platformon nyilatkoztak, szakszerűen és ösztönösen is. Magam is követtem az eseményeket és kezembe vettem kétéves barátnőm, Emma könyveit. Tanulmányoztam azokat, sokféle témát érintenek, de egyik sem vállalta úgy fel a kíváncsiságra nevelést, mint Becz Dorottya nemrég megjelent könyvének édes kis főszereplője, Süti, a kutyus. A szerző megengedi Sütinek, hogy felfedezze a világot, legyen nyitott és ehhez segítséget is kap.

Kovácsék laktak ott azelőtt. Ők rakatták fel a stukkókat. A nagyapja pincér volt a sarkon a presszóban, a jattokból vette azt a házat. A háború alatt még vagy hét embert beköltöztettek hozzájuk. Aztán a város szovjet ostroma alatt jól lerombolták, még a nagy vaskaput is kidöntötték. Micsoda kapu volt. Igazi műalkotás. Az ötvenes években a Feriék felújították a párttitkár elvtársnak. Leszedték a stukkókat. Benne lakott az elvtárs, vagy 89-ig, azután évekig üresen állt. Időnként kiadták nagycsaládoknak, de nem maradtak sokáig, túl sok volt nekik, hogy műemlék. Majd jött egy vállalkozó, ő felújította, még a vaskaput is visszarakták. Most egy csapat informatikus költözött be, valami tech cég, állítólag honlapokat gyártanak.

Egy ház története, amelyhez hasonlót hallottunk már vagy tucatszor. S vajon tudjuk-e, hogy az utcánkban álló házaknak milyen története van? Vagy a hivatalnak, ahol az ügyeinket rendszeresen intézzük? S annak az épületnek, amelyben a posta van? Vagy láttuk már a kapu fölött azt a fejet?

Legtöbbször csak elmegyünk a házak, épületek mellett, észre sem vesszük szépségüket, el sem gondolkodunk korukon. Talán az sem tűnne fel, ha lebontják.

Gyermekkoromban volt egy műsor a televízióban. Emlékszem, hogy megnyugtató férfihang mesélt épületekről, utcákról, utcai műtárgyakról. Volt, hogy egy kerítés megtartása mellett protestált, volt, hogy egy egész nagy épület lebontásán, vagy egy park megszüntetésén bosszankodott. A velem egykorúak és az idősebbek talán már ki is találták, hogy ez az Unokáink sem fogják látni című műsor volt, amelynek házigazdája, kitalálója és készítője Ráday Mihály.

Mi lehet annyira vonzó egy német kisvárosban, hogy a 19. század legnagyobb orosz írói, költői telepedjenek le ott karöltve más európai művészekkel? S mi lehet vonzó ma a csaknem félmillió turista számára, akik oda érkeznek évente?

Sokat hallottam már Baden-Baden városáról, elsősorban akkor, amikor az olyan híres oroszok kerültek szóba, mint Dosztojevszkij, Turgenyev vagy Tolsztoj. Közöttük is akad olyan, aki az irodalomtól egészen távol álló szenvedély miatt érkezett oda, ahogy a városban vendégéjszakákat töltő látogatók közül sokan. S akkor sem maradt el a település említése, amikor a rómaiak által szívesen látogatott fürdők kerültek szóba Németországban. Ha ez a néhány, izgalmas információ nem lett volna elég ahhoz, hogy ellátogassunk Baden-Badenbe, akkor még olyan érvek sorakoztak fel, mint a hely fekvése, a Fekete-erdőn át ide vezető út, a Baden-Württemberg tartomány legnagyobb városi erdős területével rendelkező cím, s a közeli határ miatt feltételezett francia hatás.

Így történt, hogy egy csöndes, „koronás”, szeptemberi hétköznapon felfedeztük a nevében duplán is fürdővárost. (A névben az egyik Baden utal a fürdőkre, míg a másik a középkori badeni őrgrófságra, amelynek egy ideig Baden volt a székhelye, bár csak 1931 óta használják duplán.)

Elsőként elmesélem, hogy miért is éreztem egy "nyereményfürdőnek" a helyet, azután pedig hasznos infók jönnek Baden-Baden-ről.

 Homokos tengerpartok, fehér, faragott erkélyes és tornyos tengerparti villák, örökzöld és lombhullató erdők, egészséges ételek, s határtalan vendégszeretet – Rügen szigete egyetlen mondatban. Szerencsére hosszabban is kifejthetem, hogy miért ragadott magával a Keleti-tenger (Ostsee) eme apró kis földdarabja az elmúlt héten. Németország lépten-nyomon meglepetéseket okoz utazási célpontok terén, de ha nincs a koronavírus, akkor bizonyára sokkal később látogatjuk meg a kelet-németek legnépszerűbb tengerpartjait.

Rügen szigete régóta ott van a bakancslistánkon, de bevallom, hogy nem igazán elöl állt. A felkerülésének oka északi fekvése és az oly sok fotón visszaköszönő fürdővárosi építészeti stílusa, no meg a tengerparton álldogáló strandkosarak végtelen sora volt (amelyek történetéről már itt írtam a blogon).

Azt azonban álmomban sem gondoltam, hogy a sziget természeti adottságai gyakorolnak majd nagyobb hatást rám.

Mielőtt ellátnálak benneteket hasznos információkkal Rügen felkeresése esetére, engedjetek meg néhány általános benyomást.

Miért foglalkozunk a korunkkal? Szeretjük számolni az időt? Jól esik számba venni, hogy mit értünk el, s néha jót tesz, ha szembesítjük magunkat azzal, amit még nem tettünk meg? Vagy félünk az elmúlástól? Esetleg a jövőtől? Ki tudja! Az biztos, hogy mindenki gondol így vagy úgy a korára. S az is igaz, hogy van egy halom olyan dolog a világban, amely annál értékesebb, minél korosabb. 

A mai napon kivételesen egy irodalmi műfajt hívok segítségül, hogy a korról beszéljünk. A novellák és a kis irodalmi szösszenetek az én esetemben legtöbbször az élményeimből fakadnak. A most következő alkotás élményhátteréről is írtam már itt a blogon.

Korban jár 

– Ez igen, Ön aztán elegáns, illik ez a bordó a fehérhez, különösen egy ilyen esküvőn.

– Köszönöm, de Ön sem panaszkodhat erre a kékre.

– Gondolja, hogy nem túl rikító ez a szín?

– Nem mondanám harsánynak, sokkal inkább olyan, mint egy kimerült viharfelhő.

– Kimerült? Vihar?

– Igen, tudja, amikor látok az égen egy sötétkék felhőt, amely lassan kúszik felém, távolról haragosnak tűnik, de mire odaér egyetlen csepp eső nélkül szárnyal tovább. Olyan, mintha egy jaguár száguldana az úton, majd átalakulna egy finoman suhanó angyallá.

Képzelj el egy felhőt, amely bekúszik veled az óceán közepére, ahol egy zöld pont jelenik meg a kékségben, éppen alattad. A felhő kezedbe nyomja az álmaidat, majd ledob egy babérerdő közepére. Mit kezdesz vele? Azt hiszem, a helyes válasz az, megvalósítod az álmaidat, úgy, ahogy Madeirán élő magyar interjúalanyom teszi.

Lindának megadatott, hogy pár éve az örök tavasz szigeteként ismert csodálatos természeti paradicsomba költözzön. Hátrahagyta a jogi munkáját, s elkezdett úgy élni, mint amit a “sonhos” névre hallgató fánkról Madeirán tartanak. A „sonhos” szó “álmok”-at jelent és a helyi fánk, azért kapta ezt a nevet, mert a tésztája olyan könnyű, mintha a felhőkön úszva álmodnánk. Aki képes befogadni Madeira tanításait, az mindig így érezheti magát a szigeten, még akkor is, ha a természet nemcsak ad, hanem a legnagyobb veszélyt is jelentheti.

Linda meghallotta erdő szavát és meglátta a lehetőséget abban, hogy a számára oly sokat jelentő nordic walkingból vállalkozást építsen Madeirán.

Milyennek látja a szigetet, az életet, a helyieket? Hogyan kaphat bárki energiát a babérerdőben Madeirán? S mit tanít meg a sziget minden látogatónak? Elárulja a magyar túravezető, aki már hat éve él a szigeten. A cikk végén az aktuális, koronavírus miatt hozott intézkedésekre is kitérünk, amelyek egyelőre nem akadályozzák meg azokat, akik Madeirára utaznának, de fontos szabályok betartására kötelezik.

Elmélyülhet a kommunikáció a különböző anyanyelvű párok között?

Az elmúlt években, amióta mi is külföldön élünk, sokszor foglalkoztatott ez a gondolat. Figyeltem a környezetemben azokat, akik vegyes párost alkotnak, egyikük magyar, a másik német, vagy svájci, s nem a magyar a közös nyelv.

Ki tudják vajon fejezni a legmélyebb érzéseiket a másiknak? Bele tudnak menni egy olyan mélységű beszélgetésbe a párjukkal, mint mi, akiknek ott a közös nyelv?

Kívülről nekem úgy tűnt, hogy ez bizony nem könnyű, majd megismertem Becz Dorottyát, akivel a szépirodalom, azaz a magyar nyelv mélyebb világa és egy kicsit a koronavírus hozott össze. Hetente, online együtt dolgozunk egy írói kurzus csapatában, ahol persze az is kiderült, hogy Dóri boldog párkapcsolatban él magyarul egyáltalán nem beszélő párjával. Ahhoz, hogy könnyebben megértsem, hogyan is működik a legmélyebb szintű érzelmi kommunikáció közöttük, írt egy elmélkedést példákkal. Engedélyével megosztom most ezt veletek, lássátok ti is, hogyan működhet az érzelmek szavakba öntése két különböző anyanyelvű ember között.

A szeretlek azt jelenti, szeretlek - Becz Dorottya írása

Újraindult a turizmus Németország déli részén, ahol a hétvégén kitették a kempingek a megtelt táblát, az éttermek, kávézók előtt hosszú sorok kígyóztak, s a nyári foglalások is már közelítik a plafont. A koronavírus alatt lakásaikba és házaikba visszahúzódott emberek eddig bírták, hiszen a megszokottnál is jobb az időjárás, a legtöbben már azt is kipróbálták, hogy milyen a Boden(i)-tó és a Rajna vízhőmérséklete.

Nemcsak egy ilyen zárás és korlátozás után telnek meg az ország déli részén a városok, s a partszakaszok, hanem az átlagosan induló szezonban is mindig. A Bodensee (amely a magyar helyesírás szabályai szerint Boden-tó, de a köznyelvben a Bodeni-tó kifejezés terjedt el) a legnépszerűbb és a legnagyobb német tó. Német tóként emlegetik, holott három ország osztozik rajta (Németország mellett Svájc és Ausztria, de a régióhoz még Liechtenstein is csatlakozott). Még így, megosztva is a legnagyobb német tónak számít, amelyet Németországon belül mindenki legalább egyszer az életében meglátogat. 

 Ha három dolgot kellene mondani Beethovenről, akkor a legtöbben a következőket említenék: ő alkotta az Európai Unió himnuszát, süketen is komponált, s szerelmes volt egy magyar grófnőbe. Szerencsére a világ egyik leghíresebb zeneszerzőjéről ennél sokkal több érdekes, megdöbbentő, vagy hihetetlen történet is fennmaradt. Ebben az évben ünnepli a világ Beethoven születésének 250. évfordulóját. Pontosabban csak ünnepelné, hiszen egyelőre úgy tűnik, hogy a koncerttermek és zenekarok 2020-ban csendben maradnak. Beethoven valószínűleg erre csak legyintene, hiszen ő éveken keresztül csendben alkotott. Belső hallása volt az, amely mégis lehetővé tette számára, hogy megalkossa a legnagyszerűbb műveit. Emlékezzünk rá mi is úgy, hogy magunkban, otthon ebben az évben többször is Beethovent hallgatunk. A családi kis koncert mellé pedig hoztam néhány érdekes történetet, amelyekre olvasmányaim során bukkantam.

Elismerem, hogy az alcím hatásvadászra sikerült, de minden szava igaz. Megmagyarázom és a végén ti is elmentek a hétvégén Franciaországba, úgy, ahogyan mi tettük, mert a francia életérzés még ilyenkor is elérhető.

Hetek óta tart a járvány Európában, amely egyelőre még csak a szabad életünket vette el, remélem mást nem is fog! Korlátozás korlátozás hátán, nem utazhatunk, még csak az 5 km-re fekvő szomszédos Svájcba sem. Holott régen úgy jártunk-keltünk a határon, mintha az ott sem lett volna. Nem találkozhatunk a családunkkal és a barátainkkal, nem mehetünk színházba, koncertre, étterembe, nem ülhetünk be kávézni, a napi séták helyett is csak maximum hetente kétszer megyünk a természetbe, a többi mozgásra ott a terasz és a lakás. Mivel pontosan tudjuk, hogy miért kell lemondanunk átmenetileg a régi életünkről, ezért nem kérdés, hogy be is tartjuk a szabályokat. Nem mondom, hogy könnyedén, mert bizony kihívás ez mindenkinek, nemcsak fizikálisan, hanem pszichésen is.

A járvány előtt a mindennapjainkat az utazások szőtték át. Eleinte csak a hobbink volt, majd a mellékállásunk is. Ha nem utaztunk, akkor terveztünk, szerveztünk, vagy az élményeinket adtuk tovább könyv vagy cikkek formájában.

S itt van az utazótáska elásva!

Mivel lehetne a legjobban pótolni az utazást? Az élmények felelevenítésével! Eleinte csak a fotókkal és a régi cikkekkel nosztalgiáztunk, de hiányozni kezdtek a hangulatok, az illatok, az ízek.

Kitaláltuk, hogy minden hétvégén más-más országot hozunk el újra a lakásunkba, s ehhez a jó öreg gasztronómiát hívtuk segítségül.

Az első ország a nagy kedvenc, Franciaország lett!

Azzal indítottuk a szombat reggelt, hogy sütöttünk egy jó baguette-t. Előkaptuk kedvenc franciánk, Aurélie Bastian könyvét, s már dagadt is a tészta a tálban. Soha nem gondoltam, hogy ilyen kevés összetevőből (500 gr. liszt, 12 gr. só, 1 kocka élesztő, s 320 ml víz) egy ilyen csodát lehet alkotni. Belátom, hogy időigényes, hiszen összegyúrtuk, pihentettük, hajtogattuk, majd újra pihentettük, újra hajtogattuk és újra pihentettük, de igazából a köztes időben oda is értünk Párizsba, ahol Napóleon fogadott bennünket.

Világgá menni egy hátizsákkal! Kilépni a komfortzónánkból! Felfedezni az ismeretlent! Ki az, akinek ez még soha nem fordult meg a fejében? Naponta találunk a magazinokban, a közösségi oldalakon olyan történeteket, amelyek a fentiekről szólnak. Sajnos a legtöbbször csupán az derül ki, hogy járni az ismeretlent mindig felemelő és pozitív élmény. Az éremnek azonban van egy másik oldala is. Vincze Nóri azzal keresett meg, hogy írjam le a blogomon a történetét, mert ő világgá ment ugyan azzal a szándékkal, hogy talán haza sem jön, de végül az utazása csúcspontja mégis a hazatérés lett. Merre járt? Mit látott? Mi hiányzott? S miért jött mégis haza? Ismerjétek meg Nóri történetét miközben bekukkantunk a „kulisszák mögé” is Délkelet-Ázsiában.

A legtöbb „világgá megyek” utazót az motivál, hogy kilépjen a komfortzónájából és izgalmasnak érzik belevetni magukat az ismeretlenbe. Téged mi motivált erre az utazásra?

Elegem lett a tipikus nagyvárosi élet és irodai munka darálójából. Más kiutat nem láttam, csak hogy egy teljes környezetváltozás érdekében Balira utazzak önkénteskedni. Kiindulópontnak szántam Balit, azt terveztem, hogy azután a sorsra bízom magam, oda és akkor utazzak amikor akarok, kihasználom az adódó lehetőségeket, vagy a megismert társaságon keresztül új utak nyílnak majd számomra. Teljes spontaneitás és szabadság volt a célom. Az útnak persze volt egy anyagi aspektusa is, tudtam, hogy egy kis időre, "kimenőre" van szükségem az életből, kipihenni a kiégés és a stressz fáradalmait, s ez csak úgy lehet hosszú szabadság, ha alacsonyabb árszínvonalú országokban töltöm.

Szászország neve hallatán legtöbbször Drezda, Lipcse és a Szász-Svájc sziklái jutnak az eszünkbe. Ha jól átgondolom, akkor nekem még eszembe jut nagymamám sokáig féltve őrzött messeni leveses tálja, Bach dallamai Lipcsében és persze a jó öreg Trabantok is ez előző három hírességen túl. S ezzel Szászország látnivalóit egyáltalán nem merítettük ki, sőt. A szász hercegeknek, választófejedelmeknek, grófoknak köszönhetően ebben a német tartományban (is) különösen sok a vár, a kastély, s a múzeum.

A szászokról az a hír járja, hogy imádnak gyűjteni. Mindent. Ami az ő múzeumjaikból hiányzik, az csak azért nincs ott, mert éppen kölcsönadták – tartják. S valóban ebben a kis, keleti tartományban több, mint 500 múzeum található.

Ha igazán változatos kulturális kalandra vágyik valaki, akkor Szászország tökéletes választás. Ráadásul a természet is kegyes volt a tartományhoz, így az Elba és az Érchegység tovább növeli annak a lehetőségét, hogy ezt a vidéket válasszuk következő úti célunknak.

Városháza Freibergben

Ha hiszitek, ha nem, itt is rábukkanhatunk magyar vonatkozású helyekre és történetekre. Kiderül például, hogy mi köze Háry Jánosnak a vidékhez és az is, hogy Budapesten is van egy darab Szászország. S, hogy teljes legyen a (magyar)kép, egy Szászországban élő olvasóm, Kriza Anita lesz az idegenvezetőnk. Jöjjön pár titkos tipp és érdekes történet Szászországból, a „nagyok” árnyékából.

 Csend és menni - ez a két szó képes hatalmas erővel felvértezni a testet-lelket, ha hajlandóak vagyunk észrevenni a dolgok egyszerűségét és nagyszerűségét. Agyoncivilizált, agyongépiesített világunkban ez a norvég spiritusz egyik megbízható energiaforrása. – írja Zelei Anna Norvég utakon című könyvében Erling Kagge norvég írót idézve.

Az utazók többsége, magamat is ideértve, szeret úgy utazni, hogy nemcsak a felszínt szeretné látni, hanem bizony benézne kicsit az ország mindennapi életébe is. Kíváncsiak vagyunk az emberek gondolkodására, a társadalom működésére, s az egészen egyszerű hétköznapi dolgokra is, az olyan kérdésekre, mint a „mit csinál egy norvég gyerek esténként?”.

A rövid, pár hetes norvég utazásaink során leírhatatlanul elbűvölt az ország természeti szépsége, nyugalma és szervezettsége. Igyekeztünk megismerni történelmüket, szokásaikat, ételeiket, kultúrájukat, mert láttuk, hogy útjuk a vikingektől az olajon és szocializmuson át a turisták bakancslistájának első helyéig olyan eredményt hozott, amelynek bizony kevés párja akad a világon.

Vikten, halászfalu a Lofoten-szigeteken

Norvégia rajongóként mindig felcsillan a szemem, ha olyan emberrel hoz össze a sors, aki hasonlóan érez az ország iránt. S ha az az ember még egy Több mint útikönyvet is írt a kedvenc országomról, akkor már nem menekülhet, állnia kell az interjú sarát.

Zelei Anna évek óta járja Norvégiát, személyesen tapasztal meg mindent az országban, saját maga jár utána annak, amit a filmekben lát, s a könyvekben olvas. A Norvég utakon című könyve beszippantott engem is, mert nem csupán egy útikönyv, hanem egy nép, egy társadalom, többezer hektárnyi természeti csoda, élővilág, s látnivaló „felszíne alá” való bekukkantása.

Kitartásra, szabadságvágy megélésére, s az időlimit nélküli utazásra tanította meg a magyar egyetemista lányt pár hónapnyi és 8000 kilométernyi stoppolás Új-Zélandon.

Mindig csodálattal tölt el, ha olyan emberekkel hoz össze a sors, akik bátran nekivágnak a világnak, akár egyedül is. Stoppal eljutni bárhová, mindig is egy olyan dolog volt, amelytől féltem. Féltem volna még ismert, biztonságos környezetben is, de ahogy Viktória elmesélte új-zélandi stoppolása történetét, már nem a félelem, hanem a jó értelemben vett irigység lett rajtam úrrá. S ez a lány nemcsak a látnivalókat, a városokat élvezhette, hanem megismerhette a helyieket, megtanulta, hogyan lehet 6-7 órát úgy eltölteni, hogy csupán 2 órának érezzük, s megtapasztalhatta, hogy Európa Új-Zélandhoz képest egy káosz.

Ismerjétek meg Viktória stoppos kalandjait Új-Zélandról, a maorik, a kivi madár, s a rend birodalmából, ahol azért akad majd egy 200-al a forgalommal szemben száguldó sofőr is.

Felfedezések, amelyeket szívesen ajánlunk tovább – ez a blog, az utazós közösség lényege. A tömegturizmus világában, amikor a híres helyeket már egyre nehezebb megközelíteni, akkor bizony felértékelődnek a kevésbé ismert helyek. Sokszor kapok ötleteket az olvasóimtól, akik felfedeztek egy izgalmas helyet, eldugott várost vagy különleges múzeumot. Pár napja arra kértem népes olvasótáboromat, hogy ajánljanak olyan helyeket 2020-ra, amelyet 2019-ben fedeztek fel, s van legalább egy oka, hogy igencsak különleges jelzővel illessük azt. Változatos, izgalmas és használható lista született, amely nagyon is valóságos tapasztalatokon, s nem megdolgozott fotókon alapszik.   

Kassel (Németország) is azok közé a német városok közé tartozik, ahová talán kevesen indulnak el célzottan oda. Sokan megállnak, ha útba esik, s meglepődnek. A német meseút részeként is számontartott városra (éltek is a Grimm fivérek) Csaba hívta fel a figyelmemet. Szerinte a város kastélyaival, s azok parkjaival, valamint óvárosával kihagyhatatlan látnivaló Németország közepén. A Wilhelmshöhe kastély és annak parkja, a meseszép vízeséssel, az 1000 lépcsőfokkal és a végén a híres Herkulessel a legimpozánsabb látvány, de nem az egyetlen csoda Kasselben. Híres a városban a documenta, a modern művészetek világszerte legjelentősebb kiállítás-sorozata, amelyet ötévente kerül megrendezésre és mindig nyomot hagy a városon (ma is felfedezhető jó pár alkotás itt-ott az utcákon). Csaba a környéken Löwenburg várát is kihagyhatatlan célpontként ajánlja.

A francia kalács, a briós (franciául brioche) nemcsak a történelem színpadát, a mozik vásznát, a franciák szívét, hanem egy magyar asztalhoz leülő vendégek ízlelőbimbóit is képes meghódítani.

Bátorság lenne a mai világban egy fehér lisztből, élesztővel, sok-sok csokival és tejes vaníliás krémmel készült süteményt ajánlani?

Talán!

Tudom, hogy minden, amit ez az isteni kalács tartalmaz, szinte kivétel nélkül „gyilkosnak” van kikiáltva a mai dukánvegapaleo16/8glikémiáslowcarbsavaslúgosportfolióDASHéstudomisénmilyendiéták korában, DE karácsony jön!

S karácsony közeledtével a mi, országokon és generációkon átívelő hagyományunk a kalácssütés. Nem bejglit sütött a nagymamám ilyenkor, hanem diós, mákos kalácsot. Pár nappal az ünnep előtt elkészült vele és ebből is éreztük, hogy megkezdődött az év legnyugodtabb ünnepe. Egyfajta nyitánya volt az egész karácsonyi ünnepkörnek. Körbeültük az asztalt és mindenki úgy érezte, hogy minden szelet kalács után elengedi az év egy gondját-baját. Mire üres lett a tálca, már lelkiekben felkészültünk az ünneplésre.

Sportoló malacok, házasságot kötő malacok, sószóró malacok, szeretkező malacok, bikinis malacok, szmokingos malacok, kerámia malacok, malac brossok, aranymalacok, plüssmalacok, malacsztárok, malacságok, s minden, ami malachoz köthető és malacot ábrázol, megtalálható a világ legnagyobb sertés múzeumában Stuttgartban.

Mit csináljon az ember lánya, ha van két órája Stuttgartban, hideg van, a művészetekhez most túl fáradt, a Mercedes és a Porsche múzeum már megvolt, a Bauhaus kipipálva? Elmegy egy jó nagy rántott szeletet enni, de előtte végignézi, hogy miből áll egy, a gasztronómiában jártas hölgy 50ezer darabból álló malacgyűjteménye.

Bécsben a legtöbb turista az osztrákok híres császárnéja, Sisi nyomát keresi. Nyomolvasásra azonban nincs szükség, mert az osztrák fővárosban minden és mindenki igyekszik kapcsolatot találni Sisivel. Sisi itt lakott, Sisi ezt ette, Sisi ezt itta, Sisi ezzel közlekedett, Sisinek volt ilyen fésűje, s így tovább. Schönbrunnban azonban mégis valami mást kaphatunk, Mária Terézia Versailles-át, vagy talán még valami annál is emberibbet.

A Sisi múzeum shopjában milliónyi Sisi arckép között bolyongok, s nem tudom kiverni a fejemből azt a versét, amelyből a császárné csaknem egész életét átható szomorúság gyökere sugárzik:

"Kék az ég, s szenvedek,

Börtönömön lakat,

A rács durva, rideg,

Csúfolja vágyamat.

Sóhaj feszíti szívem,

Soká nem fogtok itt,

Nagy üdv vár fenn szelíden,

S lelkem szárnya repít."  

(Titánia - A jövő lelkeihez - Tandori Dezső fordítása)

A Hofburgban található Sisi múzeumban sokkal többet kapok, mint amire számítok. Itt nemcsak sztárként kezelik, hanem elárulnak róla olyan dolgokat is, amelyek a romantikus filmekből és regényekből kimaradtak. A halála után kialakított Sisi-karakterről lerántják a leplet.

Füstös sör, beszélő kutya, magyar lovas, Levi’s farmer, boszorkányok és a legszebb német óváros – ezt ígéri Bamberg, Nürnbergtől 70 km-re.

Németországba érkezésünk után Bamberg volt az első város, ahová kirándulást szerveztünk, mert az összes weboldal és útikönyv kiemelten kezelte az UNESCO Világörökségi címmel is rendelkező történelmi várost. Különböző címeket, mint a Frank Róma, a német Velence, a bajor Prága aggattak rá, s ettől még inkább kíváncsivá tettek.

Első találkozásunk a várossal inkább hatott az érzékeinkre, s csak később, egy másik látogatás alkalmával mélyedtünk el a város érdekességeiben is. A látogatások során tucatnyi dolgot gyűjtöttem össze, amelyet egy, a városba érkező, érdeklődő utazónak feltétlenül látnia kell! Mielőtt belecsapnánk a Regnitzbe, amely a város híres folyója, elárulom, hogy miért is most hozakodom elő Bamberggel.

 Divatos dolog manapság az északi népek életérzéséért rajongani. A lagom, a hygge, a lykke, a sisu számos könyv és cikk témáját adta az elmúlt években. Sokan indultak azért északra, hogy egy kicsit részük lehessen ebből az érzésből, amit majd hazavisznek, „elültetnek”, „kikel” és boldogok lesznek. A valóság azonban korántsem ennyire egyszerű, de hajlítható!

Sokat jártam északon, kivétel nélkül mindig elfogott egy jó érzés, nyugalom, a dolgok iránti pozitív életszemlélet. Átéreztem a svédek szemléletét, a lagom-t, a „sem túl kevés, sem túl sok” filozófiáját – amely megjegyzem szerintem a norvégokra is igaz. Ahogy a hygge is létezik norvég módra. Finnországban még nem jártam, de a pozitív életszemléletet, a sisut – magyarságomból adódó negatívitásom miatt – igyekszem elsajátítani.

Törekszem saját életérzést kialakítani az otthonomban, a napjaimban, a programjaimban. Olyat, amely oda, ahhoz a földrajzi területhez, gazdasági régióhoz alkalmazható. Biztosan van benne az északi életérzés filozófiákból, de talán kicsit a keletiekből is, s persze van benne saját „találmány” is. A lényege az „Otthon érzem magam” érzés – ez az Élet sója hygge.

Mert bizony szerintem a skandináv életérzést úgy egy az egyben nem lehet adaptálni. Szorosan kötődik az éghajlathoz, a természethez, s a legtöbbször ahhoz, ahogyan ezek az emberek a zord időkben csak egymásra számíthattak. Csak egymásban bízhattak!

Az utazások során sokszor előfordul velem (velünk), hogy átéljük az Élet sója hygge-t, azaz otthon érezzük magunkat az adott helyen, s legszívesebben rögtön ott maradnánk egy hosszabb időre. Nemrég egy olyan helyen fordult ez elő, ahol távolról sem számítottam rá.

A Balti-tenger német kikötőjébe, Kielbe kaptunk meghívást! Nem is akármilyen meghívást! Egy német professzor - akivel a férjem együtt dolgozott éveken keresztül, miután nyugdíjba ment, vett egy házat a Nordsee-t az Ostsee-vel összekötő csatorna partján – mutatta meg nekünk, hogy milyen a kielge lykke, azaz a kieli életérzés a boldogság jegyében (a kielge lykke nem létező fogalom, én alkottam – szerző).

Folyó mentén kerékpározni többszörös élmény. Visz magával, vezet, erőt ad, s biztosak lehetünk abban, hogy mire elfáradunk jön egy régi város, ahol feltöltődhetünk.

A Fekete-erdőben eredő Dunát sokan még túl fiatalnak és kevésbé hatásosnak gondolják a németországi szakaszán. Holott igazi kincsekre lehet bukkanni, ha követjük!

A természet, a történelem, s a sport (no meg a cikkeim) volt az útitársa két barátomnak, akik a nyáron az ifjú Duna mentén vágtak neki egy kerékpározásnak. Élményeik alapján képekkel és információkkal csináltak kedvet nekem is egy ilyen túrához, amely egy „kerékpárral Budapestig Duna-túra” jó kezdete lehet.

Nem tagadom, hogy nagyon vonzana ez az 1200 km kerékpárral (a forrástól Budapestig), de annyira azért nem vagyunk edzettek, hogy egyfolytában tekerve tegyük meg. Éppen ezért részletekben tettük fel a bakancslistánkra. Az első rész, Donaueschingen és Passau között (a német szakasz, amely 600 km) sok érdekességet ígér, s akár két hosszabb hétvége alatt is teljesíthető. Ennek az első feléről érkezett Bea és Johann beszámolója, remélhetőleg egy kerékpáros sorozat indítójaként.

Mitől lesz egy hiúz lába Norvégia legszebb látnivalója? Elárulom! A foltjaitól, mármint a hiúz foltjaitól.

Tromsø-ből útban a Lofotenre igyekszem értelmezni a szigetcsoport nevéről olvasottakat. Hiúzlábat jelent a Lofoten. A térképet szemlélve gondolhatnák arra, hogy ahogyan a szigetcsoport egy képpé áll össze, az olyan, mint egy hiúz előre nyúló lába, de ott a Lofotonen az egyik szigetről a másikra „ugrálva” már világossá válik, hogy itt bizony a hiúz lábának foltjairól van szó - szerintem. Szépséges foltokról, amely isten tudja, hogy miért éppen ott és úgy helyezkednek el az állat lábán. Ahogyan a Lofoten-szigetekről is csak a teremtő (vagy olyan bolygóépítő mérnök, mint Szlartibartfaszt) tudhatja, hogy miért éppen így dobálta egymás mellé ezeket a földdarabokat. Az eredmény pedig tényleg – szó szerint is – isteni lett.

Utánozhatatlan, lenyűgöző, megismételhetetlen.

Fjordba omló, vagy fjordból kiemelkedő sziklák, szigetek és szigetek, amelyek a nyári éjszakában aranyfényben úsznak, kék és zöld szín mindenhol, riadt arcú halak, kisimult arcú túrázók, harmónia és béke – egy mondatban a Lofoten. A többit pedig meséljék el a fotók, én már ehhez kevés vagyok, s nem is kellek. Norvégia ezen részének biztosan nem kell reklám! Na jó, azért nem bírom ki, hogy néhány történetet és élményt ne meséljek el, ami itt esett meg velünk. Úgy, mint a le nem nyugvó nap felkeltéje, a tőkehal horror, a két magyar lakos egy csapásra, az irtó büdös csukamájolaj, a gyertyaöntők kávéja és a kardamomos csiga.

Dőljetek hátra és elviszlek benneteket a legszebb vidékre, ahol eddig jártam!

Már Észak-Norvégiában van a béke határvonala. Nem a politikai értelemben vett békéé, hanem a lelki békénk határvonala. Talán egybe esik az északi sarkkörrel ez a határvonal. Európa és így Norvégia más részein is egyre nehezebb olyan helyet találni, ahol az ember órákig csak a természettel lesz kettesben. Tudom, ez részben nekünk, bloggereknek, vagy ahogyan mostanában emlegetnek bennünket, influencereknek is köszönhető! Számottevően hozzájárulunk az eldugott helyek iránt növekvő érdeklődéshez. Érdekes ellentmondás van bennem emiatt!

Emlékszem, tíz évvel ezelőtt és négy éve is végigmentünk ugyanazon a nemzeti parkon, a Hardangervidda Nemzeti Parkon Norvégiában. Döbbenetes volt a különbség! Nem a táj, sőt nem is a tereptárgyak (arra ügyelnek a norvégok, hogy vagy ne legyen, vagy nagyon természetes legyen), hanem az emberek, a turisták, az autók száma volt döbbenetes. Tíz éve még jó sok időbe telt, amíg valaki arra jött. Láttunk már akkor is az út mellett autókat parkolni, tulajdonosaik túrázni voltak. Négy éve azonban már szinte percenként találkoztunk valakivel, autókkal, kerékpárosokkal. Kíváncsi voltam, mi a helyzet most 2019-ben az északi sarkkörtől 350 km-re, Tromsø környékén, a "vadonban".

Tromsø a legek városa. A világ legészakibb botanikus kertje, planetáriuma, sörfőzdéje, valamint egyeteme található itt.

Tromsø azonban nem csupán a legek városa, hanem fontos turisztikai központja is Norvégia északi felének. Ide még járnak a nemzetközi repülőjáratok, viszonylag sok a szálláslehetőség, innen már jól megfigyelhető az északi fény télen és sok túra indul a városból a környező fjordokhoz, szigetekre minden évszakban.

A városról és annak környékéről, amely 50 év alatt megduplázta a lakosságát és legalább megszázszorozta az ide látogató turisták számát szinte mindenki látott már fotót az instagramon, de általában azon az északi fény kergetőzik, mint egy farka után szaladó kutya utánozhatatlan színekben a kivilágított Tromsø fölött. Kánikula elől menekülve azonban nyáron is tökéletes célpontnak tűnt a város, hiszen az északi sarkkörtől még kb. 350 km-re található.

Tíz évvel ezelőtt, amikor először utaztunk Norvégiába, már az is különlegesnek számított, hogy Trondheim-ig elmerészkedtünk, holott az még csupán az ország déli egyharmadánál található. Akkor a városok és a közöttük található nemzeti parkok voltak a porondon, 4 éve pedig egy fjord és egy szikla állt az utazásunk középpontjában. Itt volt az ideje megismerni a vad Norvégiát, pontosabban annak legdélebbi részét.

Úgy képzeltem, hogy itt már csak sziklát, vizet és melegen öltözött embereket lehet találni. Az út előkészületei alatt azonban sorra jöttek elő olyan fotók, amelyek az elképzeléseim megdöntésére utaztak. Az időjárás előrejelzés szerint pedig sem esőre, sem fogcsikorgató hidegre nem kellett számítanunk július közepén Tromsø-ben.