Sportoló malacok, házasságot kötő malacok, sószóró malacok, szeretkező malacok, bikinis malacok, szmokingos malacok, kerámia malacok, malac brossok, aranymalacok, plüssmalacok, malacsztárok, malacságok, s minden, ami malachoz köthető és malacot ábrázol, megtalálható a világ legnagyobb sertés múzeumában Stuttgartban.

Mit csináljon az ember lánya, ha van két órája Stuttgartban, hideg van, a művészetekhez most túl fáradt, a Mercedes és a Porsche múzeum már megvolt, a Bauhaus kipipálva? Elmegy egy jó nagy rántott szeletet enni, de előtte végignézi, hogy miből áll egy, a gasztronómiában jártas hölgy 50ezer darabból álló malacgyűjteménye.

Bécsben a legtöbb turista az osztrákok híres császárnéja, Sisi nyomát keresi. Nyomolvasásra azonban nincs szükség, mert az osztrák fővárosban minden és mindenki igyekszik kapcsolatot találni Sisivel. Sisi itt lakott, Sisi ezt ette, Sisi ezt itta, Sisi ezzel közlekedett, Sisinek volt ilyen fésűje, s így tovább. Schönbrunnban azonban mégis valami mást kaphatunk, Mária Terézia Versailles-át, vagy talán még valami annál is emberibbet.

A Sisi múzeum shopjában milliónyi Sisi arckép között bolyongok, s nem tudom kiverni a fejemből azt a versét, amelyből a császárné csaknem egész életét átható szomorúság gyökere sugárzik:

"Kék az ég, s szenvedek,

Börtönömön lakat,

A rács durva, rideg,

Csúfolja vágyamat.

Sóhaj feszíti szívem,

Soká nem fogtok itt,

Nagy üdv vár fenn szelíden,

S lelkem szárnya repít."  

(Titánia - A jövő lelkeihez - Tandori Dezső fordítása)

A Hofburgban található Sisi múzeumban sokkal többet kapok, mint amire számítok. Itt nemcsak sztárként kezelik, hanem elárulnak róla olyan dolgokat is, amelyek a romantikus filmekből és regényekből kimaradtak. A halála után kialakított Sisi-karakterről lerántják a leplet.

Füstös sör, beszélő kutya, magyar lovas, Levi’s farmer, boszorkányok és a legszebb német óváros – ezt ígéri Bamberg, Nürnbergtől 70 km-re.

Németországba érkezésünk után Bamberg volt az első város, ahová kirándulást szerveztünk, mert az összes weboldal és útikönyv kiemelten kezelte az UNESCO Világörökségi címmel is rendelkező történelmi várost. Különböző címeket, mint a Frank Róma, a német Velence, a bajor Prága aggattak rá, s ettől még inkább kíváncsivá tettek.

Első találkozásunk a várossal inkább hatott az érzékeinkre, s csak később, egy másik látogatás alkalmával mélyedtünk el a város érdekességeiben is. A látogatások során tucatnyi dolgot gyűjtöttem össze, amelyet egy, a városba érkező, érdeklődő utazónak feltétlenül látnia kell! Mielőtt belecsapnánk a Regnitzbe, amely a város híres folyója, elárulom, hogy miért is most hozakodom elő Bamberggel.

 Divatos dolog manapság az északi népek életérzéséért rajongani. A lagom, a hygge, a lykke, a sisu számos könyv és cikk témáját adta az elmúlt években. Sokan indultak azért északra, hogy egy kicsit részük lehessen ebből az érzésből, amit majd hazavisznek, „elültetnek”, „kikel” és boldogok lesznek. A valóság azonban korántsem ennyire egyszerű, de hajlítható!

Sokat jártam északon, kivétel nélkül mindig elfogott egy jó érzés, nyugalom, a dolgok iránti pozitív életszemlélet. Átéreztem a svédek szemléletét, a lagom-t, a „sem túl kevés, sem túl sok” filozófiáját – amely megjegyzem szerintem a norvégokra is igaz. Ahogy a hygge is létezik norvég módra. Finnországban még nem jártam, de a pozitív életszemléletet, a sisut – magyarságomból adódó negatívitásom miatt – igyekszem elsajátítani.

Törekszem saját életérzést kialakítani az otthonomban, a napjaimban, a programjaimban. Olyat, amely oda, ahhoz a földrajzi területhez, gazdasági régióhoz alkalmazható. Biztosan van benne az északi életérzés filozófiákból, de talán kicsit a keletiekből is, s persze van benne saját „találmány” is. A lényege az „Otthon érzem magam” érzés – ez az Élet sója hygge.

Mert bizony szerintem a skandináv életérzést úgy egy az egyben nem lehet adaptálni. Szorosan kötődik az éghajlathoz, a természethez, s a legtöbbször ahhoz, ahogyan ezek az emberek a zord időkben csak egymásra számíthattak. Csak egymásban bízhattak!

Az utazások során sokszor előfordul velem (velünk), hogy átéljük az Élet sója hygge-t, azaz otthon érezzük magunkat az adott helyen, s legszívesebben rögtön ott maradnánk egy hosszabb időre. Nemrég egy olyan helyen fordult ez elő, ahol távolról sem számítottam rá.

A Balti-tenger német kikötőjébe, Kielbe kaptunk meghívást! Nem is akármilyen meghívást! Egy német professzor - akivel a férjem együtt dolgozott éveken keresztül, miután nyugdíjba ment, vett egy házat a Nordsee-t az Ostsee-vel összekötő csatorna partján – mutatta meg nekünk, hogy milyen a kielge lykke, azaz a kieli életérzés a boldogság jegyében (a kielge lykke nem létező fogalom, én alkottam – szerző).

Folyó mentén kerékpározni többszörös élmény. Visz magával, vezet, erőt ad, s biztosak lehetünk abban, hogy mire elfáradunk jön egy régi város, ahol feltöltődhetünk.

A Fekete-erdőben eredő Dunát sokan még túl fiatalnak és kevésbé hatásosnak gondolják a németországi szakaszán. Holott igazi kincsekre lehet bukkanni, ha követjük!

A természet, a történelem, s a sport (no meg a cikkeim) volt az útitársa két barátomnak, akik a nyáron az ifjú Duna mentén vágtak neki egy kerékpározásnak. Élményeik alapján képekkel és információkkal csináltak kedvet nekem is egy ilyen túrához, amely egy „kerékpárral Budapestig Duna-túra” jó kezdete lehet.

Nem tagadom, hogy nagyon vonzana ez az 1200 km kerékpárral (a forrástól Budapestig), de annyira azért nem vagyunk edzettek, hogy egyfolytában tekerve tegyük meg. Éppen ezért részletekben tettük fel a bakancslistánkra. Az első rész, Donaueschingen és Passau között (a német szakasz, amely 600 km) sok érdekességet ígér, s akár két hosszabb hétvége alatt is teljesíthető. Ennek az első feléről érkezett Bea és Johann beszámolója, remélhetőleg egy kerékpáros sorozat indítójaként.

Mitől lesz egy hiúz lába Norvégia legszebb látnivalója? Elárulom! A foltjaitól, mármint a hiúz foltjaitól.

Tromsø-ből útban a Lofotenre igyekszem értelmezni a szigetcsoport nevéről olvasottakat. Hiúzlábat jelent a Lofoten. A térképet szemlélve gondolhatnák arra, hogy ahogyan a szigetcsoport egy képpé áll össze, az olyan, mint egy hiúz előre nyúló lába, de ott a Lofotonen az egyik szigetről a másikra „ugrálva” már világossá válik, hogy itt bizony a hiúz lábának foltjairól van szó - szerintem. Szépséges foltokról, amely isten tudja, hogy miért éppen ott és úgy helyezkednek el az állat lábán. Ahogyan a Lofoten-szigetekről is csak a teremtő (vagy olyan bolygóépítő mérnök, mint Szlartibartfaszt) tudhatja, hogy miért éppen így dobálta egymás mellé ezeket a földdarabokat. Az eredmény pedig tényleg – szó szerint is – isteni lett.

Utánozhatatlan, lenyűgöző, megismételhetetlen.

Fjordba omló, vagy fjordból kiemelkedő sziklák, szigetek és szigetek, amelyek a nyári éjszakában aranyfényben úsznak, kék és zöld szín mindenhol, riadt arcú halak, kisimult arcú túrázók, harmónia és béke – egy mondatban a Lofoten. A többit pedig meséljék el a fotók, én már ehhez kevés vagyok, s nem is kellek. Norvégia ezen részének biztosan nem kell reklám! Na jó, azért nem bírom ki, hogy néhány történetet és élményt ne meséljek el, ami itt esett meg velünk. Úgy, mint a le nem nyugvó nap felkeltéje, a tőkehal horror, a két magyar lakos egy csapásra, az irtó büdös csukamájolaj, a gyertyaöntők kávéja és a kardamomos csiga.

Dőljetek hátra és elviszlek benneteket a legszebb vidékre, ahol eddig jártam!

Már Észak-Norvégiában van a béke határvonala. Nem a politikai értelemben vett békéé, hanem a lelki békénk határvonala. Talán egybe esik az északi sarkkörrel ez a határvonal. Európa és így Norvégia más részein is egyre nehezebb olyan helyet találni, ahol az ember órákig csak a természettel lesz kettesben. Tudom, ez részben nekünk, bloggereknek, vagy ahogyan mostanában emlegetnek bennünket, influencereknek is köszönhető! Számottevően hozzájárulunk az eldugott helyek iránt növekvő érdeklődéshez. Érdekes ellentmondás van bennem emiatt!

Emlékszem, tíz évvel ezelőtt és négy éve is végigmentünk ugyanazon a nemzeti parkon, a Hardangervidda Nemzeti Parkon Norvégiában. Döbbenetes volt a különbség! Nem a táj, sőt nem is a tereptárgyak (arra ügyelnek a norvégok, hogy vagy ne legyen, vagy nagyon természetes legyen), hanem az emberek, a turisták, az autók száma volt döbbenetes. Tíz éve még jó sok időbe telt, amíg valaki arra jött. Láttunk már akkor is az út mellett autókat parkolni, tulajdonosaik túrázni voltak. Négy éve azonban már szinte percenként találkoztunk valakivel, autókkal, kerékpárosokkal. Kíváncsi voltam, mi a helyzet most 2019-ben az északi sarkkörtől 350 km-re, Tromsø környékén, a "vadonban".

Tromsø a legek városa. A világ legészakibb botanikus kertje, planetáriuma, sörfőzdéje, valamint egyeteme található itt.

Tromsø azonban nem csupán a legek városa, hanem fontos turisztikai központja is Norvégia északi felének. Ide még járnak a nemzetközi repülőjáratok, viszonylag sok a szálláslehetőség, innen már jól megfigyelhető az északi fény télen és sok túra indul a városból a környező fjordokhoz, szigetekre minden évszakban.

A városról és annak környékéről, amely 50 év alatt megduplázta a lakosságát és legalább megszázszorozta az ide látogató turisták számát szinte mindenki látott már fotót az instagramon, de általában azon az északi fény kergetőzik, mint egy farka után szaladó kutya utánozhatatlan színekben a kivilágított Tromsø fölött. Kánikula elől menekülve azonban nyáron is tökéletes célpontnak tűnt a város, hiszen az északi sarkkörtől még kb. 350 km-re található.

Tíz évvel ezelőtt, amikor először utaztunk Norvégiába, már az is különlegesnek számított, hogy Trondheim-ig elmerészkedtünk, holott az még csupán az ország déli egyharmadánál található. Akkor a városok és a közöttük található nemzeti parkok voltak a porondon, 4 éve pedig egy fjord és egy szikla állt az utazásunk középpontjában. Itt volt az ideje megismerni a vad Norvégiát, pontosabban annak legdélebbi részét.

Úgy képzeltem, hogy itt már csak sziklát, vizet és melegen öltözött embereket lehet találni. Az út előkészületei alatt azonban sorra jöttek elő olyan fotók, amelyek az elképzeléseim megdöntésére utaztak. Az időjárás előrejelzés szerint pedig sem esőre, sem fogcsikorgató hidegre nem kellett számítanunk július közepén Tromsø-ben.

Régi gáztartályokban a világ legnagyobb panorámaképein idézi meg az ókori Pergamont, a barokk és az 1945-ös Drezdát, a Berlini falat, Rómát 312-ből, Amazóniát, s a Nagy Korallzátonyt is egy osztrák művész Németországban és Franciaországban.

Nem csupán képzőművészeti alkotásokról van szó, hanem egy időutazásról is 360°-ban Yadegar Asisi jóvoltából.

A perzsa családból Bécsben született művész úgy érezte, hogy sokkal nagyobb hatást érhet el, ha nem csupán kétdimenzióban, hanem háromban, esetleg négyben is gondolkodik egy-egy történelmi helyszín, vagy esemény, esetleg egy természeti látnivaló megjelenítésekor.

Panorama XXL in Rouen (F), Foto: Tom Schulze, © asisi

Ennek fényében fogott hozzá olyan városokba életet lehelni, mint az ókori Pergamon, a barokk Drezda, vagy a reformáció korából Wittemberg. Az óriási vászonra festészeti és fotótechnikával felvitt város és annak lakói a zene és a fények segítségével életre kelnek.

Perzsák, kereskedők, szerzetesek, gyógyszerészek, írók, cárok és még maga a Mikulás is szerepet játszott abban, hogy ha Lübeck nevét halljuk, akkor rögtön a marcipánra gondoljunk.

Lübecknek marcipán illata van, bár valójában az illatot lehet, hogy csak az agyunk generálja, tudván, hogy a marcipán fővárosában járunk. S tudva azt, hogy már Rhazes, a perzsa orvos is leírta a marcipánról, hogy hatással van az agyra, a gerincvelőre, no meg a testzsírokra.

Az utóbbiban nem tévedett a jó öreg perzsa doki, mert Lübeckben könnyen magára kapja az ember azt a pár kilót, ami nem hiányzott a bikinihez.

A felelőst azonban nem Perzsiában, hanem itt a híres lübecki városháza mellett kell keresnünk. Johann Georg Niederegger az, akinek Lübeck a marcipános hírnevet köszönheti.

Milyen lehet egy város, amelynek életét évszázadokon keresztül a kereskedelem határozta meg? Úgy képzeltem, hogy színes, nyitott, gazdag! Lübeck még ennél is több, észak királynője, legalábbis Észak-Németországé.

A Holstentor előtt állva először az az érzésem támadt, hogy a város színesnek csak annyira színes, mint a torony vörös téglái, nyitottnak csak manapság mondható, korábban ilyen hatalmas tornyokkal és erőteljes várfallal védte (vagy zárta be) magát, lakóit és gazdagságát.

Látványosabb, olcsóbb, környezetbarátabb, megnyugtatóbb, ha kétkeréken vágunk neki a három ország partját simogató tónak, a Bodeni-tónak.

A Bodeni-tó (a magyar helyesírás szabályai szerint Boden-tó, nálam személyes okokból Bodeni-tó), a lehető legjobb helyen fekszik ahhoz, hogy egy kellemes kerékpározással járjunk Svájcban, Németországban és Ausztriában egy út alatt, s a mi nyaralásunk legyen a leglátványosabb, a legmegnyugtatóbb, s még környezetbarát is.

Reichenau, a Bodeni-tó legnagyobb szigetének legöregebb temploma

A Bodeni-tó már a középkorban centrális szerepet töltött be Európa életében. Délről érkezve az Alpokon végre átjutó kereskedők, utazók itt pihentek meg, míg az északról délre tartók itt gyűjtöttek erőt mielőtt nekivágtak volna az alpesi hágóknak. Keletről nyugatra tartó kalandozók és menekülők pedig gazdagsága és sok eldugott helye miatt részesítették előnyben.

 Szabályos geometriai formák, fehér homlokzatok, lapos tető, padlóig nyúló ablakok – egy modern lakópark jellemzői manapság.

Valójában én most egy dessaui Bauhaus épületet írtam le, amely csaknem 100 évvel ezelőtt épült, de leírhattam volna azt a lakóparkot is, amelyben most lakom.

A Bauhaus körbevesz bennünket ma is, 100 évvel azután, hogy hivatalosan is megszületett, s 87 évvel azután, hogy Németországban a nácik véget vetettek az építészeti forradalomnak.

A forradalomnak, amelyet valójában egy (vagy több) forradalom robbantott ki, amely tovább virágzott Európán kívül is és a mai napig a modernség szinonimájaként értelmezik.

Mámorító szépségű középkori falvakra, isteni nedűre és gólyákra bukkantunk Elzászban.

A Rajna és a Vogézek hegylánc között terül el Elzász, amelynek hovatartozása a történelem során igen változatos volt. Kelták, rómaiak, Habsburgok, franciák, németek osztozkodtak a területen, nem kevés szenvedést okozva az itt élőknek. Elzász azonban ma már csak egyetlen dologban mutatja meg ezt a hektikus hovatartozást, sokszínűségében.

A rómaiak segítségével kialakított borkultúra (Franciaország egyik legszárazabb és legnaposabb vidéke ez), a németek fagerendás házai, francia színekkel feldobva, éppen úgy színesítik, mint, ahogyan a német csülök és savanyúkáposzta után felszolgált francia éclair fánk.

Colmarról már mindenki tudja, hogy Elzász Velencéje. Híres a karácsonyi vásárja, híres a New York-i Szabadság-szobor készítőjéről és híres a gólyákról (bár arról egész Elzász). Colmar azonban csak egy szépség a sok szépség között.

Az elzászi borút 170 km hosszan nyúlik el a Mulhouse melletti Thann településtől a Strasbourg melletti Marlenheim-ig, amely mellett olyan borokat kóstolhatunk meg, mint a Pinot Blanc, a Sylvaner, a Riesling, a Muscat, a Crémant D’Alsace, a Pinot Gris, a Gewurztraminer, Sélection De Grains Nobles.

Pár érdekes adat a borvidékről, amely azért elgondolkodtatott: 15.600 hektárnyi szőlő, 4200 borosgazda, 140 millió megtöltött palack évente, ami 1.05 millió hektoliter bort jelent.

Hogyan reagálnak az emberek bizonyos eseményekre, hírekre – egyre többször érdekel. Nem, nem a politikusok, hanem a hétköznapi emberek! Azok, akiket sokszor befolyásolnak, megpróbálnak befolyásolni, vagy azok, akiket még a józan ész vezérel.

A Notre-Dame kigyulladásának estéje egy átlagos estének indult nálam (is). Majd először a Spiegel értesítése a telefonomon szakította félbe az estét. Lángokban a Notre-Dame – írta. Első gondolatom: Csak ne terrortámadás legyen!

Megnyitottam a cikket és akkor már tudni vélték, hogy felújítási munkálatok közben gyulladt ki az épület. Egyszerre volt megnyugtató és felbolygató a hír. Nincsenek sérültek és nem egy újabb rettegéshullámot elindító támadás, ugyanakkor sokunk szívében méltó helyen álló épületről, szimbólumról van szó. Azon kevés helyek egyike, amely megtestesíti magában azt, ami Európa: egy öreg kontinens, sok bajjal, de sok értékkel.

A kevés kalóriának, a fallikus kinézetnek, vagy a vegetáriánus étkezés felé fordulásnak lehet köze a németek nagy spárgaevési kedvéhez!?

A szokásosnál korábban indult a spárga szezon Németországban, már két hete látni a boltokban a németek nagy tavaszi kedvencét, a spárgát. Vigyázat, mert csalnak néha! Ilyenkor még a Spanyolországból, Görögországból, vagy az olaszoktól importált, vagy a fűtött fóliában termelt német spárgák vannak az üzletekben. A homokos talajnak hosszabban kell melegebbnek lennie ahhoz, hogy a spárga naponta 1 cm-t nőni tudjon.

Németországban 23.100 hektárnyi területen termelnek évente csaknem 130ezer tonna spárgát. Szóval nem kell attól félnünk, hogy április közepétől már nem a német spárgába botlunk bele úton-útfélen.

Na, de honnan ez a nagy kultusz?

Érdekes, mozgalmas, kalandos, érdekfeszítő, lebilincselő úti cél a Bodeni-tó - már a magyarok szerint is!

Érdekes, mozgalmas, kalandos, érdekfeszítő, lebilincselő – írják az izgalmas szó jelentése kapcsán a szótárak.

Érdekes, mozgalmas, kalandos, érdekfeszítő, lebilincselő – írom és mondom én, ha a Bodeni-tóról van szó.

Hosszas autózásaink alatt olyan játékot játszunk, amelyben egy-egy helyhez a legjobban passzoló jelzőt próbáljuk megtalálni. Nem elég azonban megtalálni, indokolni is kell annak jogosságát. Ha hiszitek, ha nem a Bodeni-tó kapcsán volt a legnehezebb megtalálnunk a megfelelő jelzőt. Talán azért, mert túl jól és túl régóta ismerjük, vagy talán azért, mert nem lehet egy jelzővel leírni? Örömmel jelentem, hogy megtaláltuk a legjobban ráillő jelzőt, IZGALMAS. Sőt, szerintünk a legizgalmasabb német tó a Bodeni-tó.

Bizonyára már sokan fenik is a kést, hogy az bizony nem Bodeni-tó, hanem Boden-tó magyarul. Nos, igazuk van, de ... S akkor kezdjük is a név izgalmasságával.

 A főépítész kertjét, az asztalos mester kiskastélyát, az uborka vendégházát és a vízimalom parkját két dolog biztosan összeköti: alig találsz oda és alig akarsz eljönni.

Időnként vágyik az ember lánya csöndesebb vidékekre. A nagyvárosok, s a nagyon látványos úti célok mellett kellenek az olyan kirándulások is, amelyek alatt nem feltétlenül az a cél, hogy minél több múzeumot, építészeti alkotást, vagy attrakciót nézzünk meg, hanem sokkal fontosabb a lelassulás, az elengedni magunkat érzés és a természet.

Az elmúlt két évben csak Kelet-Németországban négy olyan helyen jártunk, ahol megállt az óránk. Elsősorban szállásokról (és azok környékéről) van szó, amelyek egykori és jelenlegi tulajdonosainak köszönhetően ma a nyugalom szigetei, s ahol napokig lehetne egy fotelben könyvet olvasni, sétálgatni és elmerülni a gondolatokban.

Élhetetlen vidéknek gondolják sokan Dél-Olaszország ezen részét, de az emberek egymás iránti tisztelete éppen, hogy élhetővé és vállalkozásbaráttá teszi. Ki és miért gondolja ezt így? Hamarosan kiderül!

Egy magyar hölgy feleségül megy egy olasz férfihoz. Ugye milyen ismerős a történet? Éppen Calabriából hoztam nemrég egy hasonló storyt, csak abban a történetben Krisztina festett, ebben a történetben pedig Éva játékból felajánlotta barátoknak, hogy majd ő körbevezeti őket ezen a csodás vidéken. Az idegenvezetés olyan jól sikerült, hogy ma már Éva híres Calabria szakértő, magyarokat fogad a világ minden tájáról és Magyarországról a paradicsomban, ahogy ő nevezi a helyet.

Hogyan kerültél Calabriába?

Milánóban találkoztam egy férfival, akit egy barátunk mutatott be nekem. Kiderült, hogy már korábban egyszer találkoztunk, de én nem emlékeztem rá. Ő pedig egy évvel az első találkozás után azzal a céllal jött el ehhez a közös baráthoz, hogy engem újra láthasson. Elkezdett régimódian udvarolni, s két év alatt már Dél-Olaszországban találtam magam, mint a felesége.

 A demokrácia és a diplomácia városának is nevezik az egykori német fővárost, Beethoven szülővárosát, a valamikori római légiós tábort. Az út, amelyet Bonn bejárt hasonlít egy völgyből hegyre, majd hegyről újra völgybe futó útra. S bárhol is járjon mindig próbálta összeszedni azt, amely kiemelheti a többi város közül.

Miután a 90-es években Berlin visszaveszi Bonntól a fővárosi szerepet, sokan úgy vélekednek, hogy Bonn útja véget ért, holott Bonn útja csupán egy másik irányba fordult, a kultúra és a tudomány felé.

Látogatóként a városba érkezve nehéz nem észrevenni, hogy sokkal kevesebb a felhőkarcoló, mint azt az utazó várná. A parkok zöldje, a Rajna kékje és a XIX. század Jugendstil polgári házsorai egy nyugodt város képét festik a szemünk elé.

 Szabadként a szabadságról tanulni talán nem elég ahhoz, hogy minden áron ragaszkodjunk is hozzá. A mai, berlini harmincas-negyvenes korosztály pedig már egyáltalán nem emlékezhet arra, milyen is volt, amikor a nagymamája nem, vagy csak engedéllyel mehetett el a temetőbe az édesanyja sírjához, mert ő Nyugat-Berlinben élt, a temető pedig Kelet-Berlinben volt. A kettő között fal, szöges drót, aknák, őrök álltak. S talán, ha csupán ennyi választja el a szabadság érzésétől, akkor ennyit még fel is áldozott volna. Az emlékezést úgysem veheti el senki tőle. De nemcsak ennyi hiányzott. Lebontották a templomját, nem mehetett többé végig az utcáján, új fodrászt kellett keresnie, s le kellett mondania a szombati bridzspartijairól a barátnőivel, mert azok mindannyian a város keleti felében laktak, s nemhogy nem járhattak át, még csak nem is bridzselhettek.

S még mindig ő volt a szabadabb, mert ő a fal jobbik felére esett.

Berlin szegény, de szexi, vagy gazdag, de sivár? Saját szemünkkel néztük meg, melyik igaz!

Berlin szegény, de szexi – hangzott el Klaus Wowereit berlini polgármester szájából a híres mondat csaknem 16 évvel ezelőtt. Ma pedig már helyenként arról cikkeznek a német újságok, hogy Berlin gazdag, de sivár. Amennyiben turistaként a városban eltöltött egy hét után meg lehet ítélni, Berlin, nem szegény, inkább gazdag, de semmiképpen sem sivár, a szexisége pedig itt-ott még megvillan, de mintha kicsit kiöregedni látszana.

Ülök a metrón (vagy, ahogyan Európában egyedülálló módon a német nyelvterületeken nevezik, az U-Bahn-on) és az embereket fürkészem.

Ki lehet igazi berlini? S ki lehet az, aki Kelet-Berlinben élt 1989-ig?

Park fémcsövekből és indákból, házból kifutó vonat, temető a botanikus kertben, újrahasznosított táskák konténerüzletben és más, nem hétköznapi dolgokat fedezhetünk fel Zürichben, ha kicsit többre vágynánk, mint amit az útikönyvek ajánlanak.

Mindig is éreztem, hogy a legkevésbé sem elég, ha egy nagyvárost csak a belvárosa alapján ítélünk meg. Zürich esetében ez még fokozottabban igaz, hiszen a belvárosában leginkább üzleteket, s néhány kellemes utcácskát, valamint érdekes múzeumokat találunk. Igazi építészeti és természeti csodákra inkább a külsőbb kerületekben bukkanhatunk.

Ha valaki azt tűzi ki célnak, hogy ő bizony megismeri a várost kívül-belül és nemcsak simán elmegy a munkahelyére, a kitűzött látnivalóhoz, vagy a megbeszélése helyszínére, hanem nyitott szemmel, helyenként gyalog teszi azt, akkor olyan dolgokra akadhat, mint Andi, a magyar lány Zürichben. Régóta tudósít nekem zürichi élményeiről kis üzenetekben fotókkal illusztrálva, én pedig nem tudtam ellenállni és összeraktam egy nem mindennapi zürichi ajánlót nektek kedves Olvasóim. Készüljetek fel, mert lesz itt minden, az indáktól a panorámáig, a focitól a temetőig.

1. MFO-park

Rögtön kezdjük a gyár-természet-vas háromságából épített parkkal. Már az odavezető úton - ha vonattal érkezünk - meglepődünk, mert az aluljáró neonzöld színben úszik, köszönhetően a modern építészeti anyagoknak, a nap és a fény erejének.

Szépsége, sajtjai és gyógynövényei miatt, vagy az őt létrehozó óriás miatt, esetleg a nők szavazati jogának kései elfogadása miatt oly híres az Appenzelli-dombság Svájcban?

Egyáltalán lehet-e híres egy dombság Svájcban? Főleg, ha látványos hegyek és egy attraktív tó veszi körül, amelyek sokkal izgalmasabbnak tűnnek elsőre?

Ha egy óriás hozza létre, akkor igen, még a sok hegy ellenére is felkapaszkodhat szépségével a ranglisták csúcsára.

Svájcban dombnak lenni eléggé hátrányos helyzetnek tűnik a sok-sok 2000 méteres vagy még annál is magasabb hegycsúcs között. Mégis az ország északkeleti részén, az Alpok és a Bodeni-tó ölelésében elnyúló Appenzelli-dombság olyan tökéletes, hogy emberi szem nem is kívánhatna szebbet. Tökéletes zöldben és tökéletes fehérben is.

Élhető és szerethető az osztrák főváros, de repedések azért vannak az arisztokratikus külső mögött. Na, de melyik nagyvárosban nincs hiba? Ezekkel együtt mi megkedveltük Bécset.

Bécs szülőfalumhoz képest a nyugat kapuja, jelenlegi lakóhelyemhez képest pedig az utolsó nyugati megálló kelet felé. Bécsnél valami megváltozik, mindegy, hogy melyik irányból érkezel a városhoz, innen máshogy érzel. Hiába ért véget a szocializmus már 30 éve, hiába a nyitott a határ, hiába élünk sokkal nyugatabbra, s hiába lett Magyarország is inkább nyugati, mint „keleti” (bár most éppen pengeélen táncol ez ügyben), Bécs mellett mindig az a szó jut eszembe, hogy nyugat. Ez már/még nyugat. Nem égtáji értelemben, hanem társadalmilag, gazdaságilag és kulturálisan is. Fogalommá nőve ki magát, szinte misztifikálva egy olyan hellyé, ahol a szabad világ valamennyi pop-kazettáját, Impulse spray-jét, Bounty csokiját bepakolhatom egy fiákerbe, nemcsak sima kávét ihatok, hanem habos-babos csodákat is, ahol bárki felkérhet egy keringőre, s ahol megláthatom, hogy milyen lehetett volna Budapest, ha nincs az a 45 év „kelet”.