Képzeld el, hogy megérkezel a Dzsingisz kán repülőtérre, bedobod a mobilodat az első kukába, bepattansz egy terepjáróba és elvágtázol a sztyeppén a felkelő vagy lemenő nap irányába (édes mindegy, hogy merre mész, több száz kilométert megtehetsz bármelyik irányba anélkül, hogy bárkivel összefuss), este jurtában alszol, birkahúst eszel és kumiszt iszol. Ha mindezt el tudod magadról képzelni, akkor a tied lehet egy felejthetetlen élmény Mongóliában. Olyan utazási élmény, amelyet csak kevés helyen kapunk meg. A természet, a nyugalom, a szabadság egysége, barátságos vendéglátók és egy felvidéki magyar túravezető prezentálásában.
Kíváncsi lennék, hogy a címben szereplő Dzsingisz kánt hányan nem ismerik a világon? Gyanítom, hogy sokáig kellene keresni egy olyan embert, aki a név hallatán nem tudná rögtön, hogy egy nagy hódítóról beszélünk.
Azt azonban már kevesen hallották, hogy a fagyi őse talán éppen Dzsingisz lovasainak köszönhető. Az a hír járja, hogy a mongol lovasok a zsírosabb tejet állati bélben, gyomorban (ne fújogjon senki, aki szereti a magyar kolbászt, hiszen azt is töltik állati bélbe és gyomorba) vitték magukkal a lovon és a folyamatos fagypont alatti rázkódástól lett olyan állaga, mint a fagyinak. Marco Polo a nagy utazó látta meg és vitte el ennek a fagyasztott tejszínnek (a zsíros tej) a hírét Itáliába a XIII. században.