A főépítész kertjét, az asztalos mester kiskastélyát, az uborka vendégházát és a vízimalom parkját két dolog biztosan összeköti: alig találsz oda és alig akarsz eljönni.

Időnként vágyik az ember lánya csöndesebb vidékekre. A nagyvárosok, s a nagyon látványos úti célok mellett kellenek az olyan kirándulások is, amelyek alatt nem feltétlenül az a cél, hogy minél több múzeumot, építészeti alkotást, vagy attrakciót nézzünk meg, hanem sokkal fontosabb a lelassulás, az elengedni magunkat érzés és a természet.

Az elmúlt két évben csak Kelet-Németországban négy olyan helyen jártunk, ahol megállt az óránk. Elsősorban szállásokról (és azok környékéről) van szó, amelyek egykori és jelenlegi tulajdonosainak köszönhetően ma a nyugalom szigetei, s ahol napokig lehetne egy fotelben könyvet olvasni, sétálgatni és elmerülni a gondolatokban.

Élhetetlen vidéknek gondolják sokan Dél-Olaszország ezen részét, de az emberek egymás iránti tisztelete éppen, hogy élhetővé és vállalkozásbaráttá teszi. Ki és miért gondolja ezt így? Hamarosan kiderül!

Egy magyar hölgy feleségül megy egy olasz férfihoz. Ugye milyen ismerős a történet? Éppen Calabriából hoztam nemrég egy hasonló storyt, csak abban a történetben Krisztina festett, ebben a történetben pedig Éva játékból felajánlotta barátoknak, hogy majd ő körbevezeti őket ezen a csodás vidéken. Az idegenvezetés olyan jól sikerült, hogy ma már Éva híres Calabria szakértő, magyarokat fogad a világ minden tájáról és Magyarországról a paradicsomban, ahogy ő nevezi a helyet.

Hogyan kerültél Calabriába?

Milánóban találkoztam egy férfival, akit egy barátunk mutatott be nekem. Kiderült, hogy már korábban egyszer találkoztunk, de én nem emlékeztem rá. Ő pedig egy évvel az első találkozás után azzal a céllal jött el ehhez a közös baráthoz, hogy engem újra láthasson. Elkezdett régimódian udvarolni, s két év alatt már Dél-Olaszországban találtam magam, mint a felesége.

 A demokrácia és a diplomácia városának is nevezik az egykori német fővárost, Beethoven szülővárosát, a valamikori római légiós tábort. Az út, amelyet Bonn bejárt hasonlít egy völgyből hegyre, majd hegyről újra völgybe futó útra. S bárhol is járjon mindig próbálta összeszedni azt, amely kiemelheti a többi város közül.

Miután a 90-es években Berlin visszaveszi Bonntól a fővárosi szerepet, sokan úgy vélekednek, hogy Bonn útja véget ért, holott Bonn útja csupán egy másik irányba fordult, a kultúra és a tudomány felé.

Látogatóként a városba érkezve nehéz nem észrevenni, hogy sokkal kevesebb a felhőkarcoló, mint azt az utazó várná. A parkok zöldje, a Rajna kékje és a XIX. század Jugendstil polgári házsorai egy nyugodt város képét festik a szemünk elé.

 Szabadként a szabadságról tanulni talán nem elég ahhoz, hogy minden áron ragaszkodjunk is hozzá. A mai, berlini harmincas-negyvenes korosztály pedig már egyáltalán nem emlékezhet arra, milyen is volt, amikor a nagymamája nem, vagy csak engedéllyel mehetett el a temetőbe az édesanyja sírjához, mert ő Nyugat-Berlinben élt, a temető pedig Kelet-Berlinben volt. A kettő között fal, szöges drót, aknák, őrök álltak. S talán, ha csupán ennyi választja el a szabadság érzésétől, akkor ennyit még fel is áldozott volna. Az emlékezést úgysem veheti el senki tőle. De nemcsak ennyi hiányzott. Lebontották a templomját, nem mehetett többé végig az utcáján, új fodrászt kellett keresnie, s le kellett mondania a szombati bridzspartijairól a barátnőivel, mert azok mindannyian a város keleti felében laktak, s nemhogy nem járhattak át, még csak nem is bridzselhettek.

S még mindig ő volt a szabadabb, mert ő a fal jobbik felére esett.

Berlin szegény, de szexi, vagy gazdag, de sivár? Saját szemünkkel néztük meg, melyik igaz!

Berlin szegény, de szexi – hangzott el Klaus Wowereit berlini polgármester szájából a híres mondat csaknem 16 évvel ezelőtt. Ma pedig már helyenként arról cikkeznek a német újságok, hogy Berlin gazdag, de sivár. Amennyiben turistaként a városban eltöltött egy hét után meg lehet ítélni, Berlin, nem szegény, inkább gazdag, de semmiképpen sem sivár, a szexisége pedig itt-ott még megvillan, de mintha kicsit kiöregedni látszana.

Ülök a metrón (vagy, ahogyan Európában egyedülálló módon a német nyelvterületeken nevezik, az U-Bahn-on) és az embereket fürkészem.

Ki lehet igazi berlini? S ki lehet az, aki Kelet-Berlinben élt 1989-ig?

Park fémcsövekből és indákból, házból kifutó vonat, temető a botanikus kertben, újrahasznosított táskák konténerüzletben és más, nem hétköznapi dolgokat fedezhetünk fel Zürichben, ha kicsit többre vágynánk, mint amit az útikönyvek ajánlanak.

Mindig is éreztem, hogy a legkevésbé sem elég, ha egy nagyvárost csak a belvárosa alapján ítélünk meg. Zürich esetében ez még fokozottabban igaz, hiszen a belvárosában leginkább üzleteket, s néhány kellemes utcácskát, valamint érdekes múzeumokat találunk. Igazi építészeti és természeti csodákra inkább a külsőbb kerületekben bukkanhatunk.

Ha valaki azt tűzi ki célnak, hogy ő bizony megismeri a várost kívül-belül és nemcsak simán elmegy a munkahelyére, a kitűzött látnivalóhoz, vagy a megbeszélése helyszínére, hanem nyitott szemmel, helyenként gyalog teszi azt, akkor olyan dolgokra akadhat, mint Andi, a magyar lány Zürichben. Régóta tudósít nekem zürichi élményeiről kis üzenetekben fotókkal illusztrálva, én pedig nem tudtam ellenállni és összeraktam egy nem mindennapi zürichi ajánlót nektek kedves Olvasóim. Készüljetek fel, mert lesz itt minden, az indáktól a panorámáig, a focitól a temetőig.

1. MFO-park

Rögtön kezdjük a gyár-természet-vas háromságából épített parkkal. Már az odavezető úton - ha vonattal érkezünk - meglepődünk, mert az aluljáró neonzöld színben úszik, köszönhetően a modern építészeti anyagoknak, a nap és a fény erejének.

Szépsége, sajtjai és gyógynövényei miatt, vagy az őt létrehozó óriás miatt, esetleg a nők szavazati jogának kései elfogadása miatt oly híres az Appenzelli-dombság Svájcban?

Egyáltalán lehet-e híres egy dombság Svájcban? Főleg, ha látványos hegyek és egy attraktív tó veszi körül, amelyek sokkal izgalmasabbnak tűnnek elsőre?

Ha egy óriás hozza létre, akkor igen, még a sok hegy ellenére is felkapaszkodhat szépségével a ranglisták csúcsára.

Svájcban dombnak lenni eléggé hátrányos helyzetnek tűnik a sok-sok 2000 méteres vagy még annál is magasabb hegycsúcs között. Mégis az ország északkeleti részén, az Alpok és a Bodeni-tó ölelésében elnyúló Appenzelli-dombság olyan tökéletes, hogy emberi szem nem is kívánhatna szebbet. Tökéletes zöldben és tökéletes fehérben is.

Élhető és szerethető az osztrák főváros, de repedések azért vannak az arisztokratikus külső mögött. Na, de melyik nagyvárosban nincs hiba? Ezekkel együtt mi megkedveltük Bécset.

Bécs szülőfalumhoz képest a nyugat kapuja, jelenlegi lakóhelyemhez képest pedig az utolsó nyugati megálló kelet felé. Bécsnél valami megváltozik, mindegy, hogy melyik irányból érkezel a városhoz, innen máshogy érzel. Hiába ért véget a szocializmus már 30 éve, hiába a nyitott a határ, hiába élünk sokkal nyugatabbra, s hiába lett Magyarország is inkább nyugati, mint „keleti” (bár most éppen pengeélen táncol ez ügyben), Bécs mellett mindig az a szó jut eszembe, hogy nyugat. Ez már/még nyugat. Nem égtáji értelemben, hanem társadalmilag, gazdaságilag és kulturálisan is. Fogalommá nőve ki magát, szinte misztifikálva egy olyan hellyé, ahol a szabad világ valamennyi pop-kazettáját, Impulse spray-jét, Bounty csokiját bepakolhatom egy fiákerbe, nemcsak sima kávét ihatok, hanem habos-babos csodákat is, ahol bárki felkérhet egy keringőre, s ahol megláthatom, hogy milyen lehetett volna Budapest, ha nincs az a 45 év „kelet”.

Hogyan legyünk szabadok, elfogadók, kitartók, reformerek és kedvesek? Megmondja öt európai nagyváros!

Az utazó legnagyobb ajándéka a szabadság. Nem csak a szabad mozgás jogának kézzel fogható, érinthető meglétének érzése, hanem a gondolkodás szabadsága is. Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy minél többet láttam, tapasztaltam, éreztem, ismertem meg, annál több gondolatom születik meg és annál szabadabban áramlanak ezek a gondolatok. Szabadabbá, kevésbé befolyásolhatóvá, nyitottabbá, elfogadóbbá, együttérzőbbé, tájékozottabbá válok csupán csak attól, hogy járok-kelek a világban.

Sokan beszélnek arról, hogy ingerszegény környezetben a gondolkodás is lelassul, míg a különböző hatások állandó mozgásra serkentik az agyunkat. A 2018-as év alaposan megmozgatta az agyamat, hiszen csak európai nagyvárosból öt is felkerült az utazási listánkra. Így évvégén visszatekintve rájuk, nemcsak látnivalóikkal, épületeikkel, múzeumjaikkal, éttermeikkel ragadtak magukkal, hanem azzal is, hogy valamennyi hordozott egy üzenetet számomra. Üzenetet, amelyet most általam küldenek nektek, hogy 2019-ben ti is lessetek be hozzájuk, hagyjátok magatokat gondolatilag is szabaddá tenni!

Barcelona – a szabadság Gaudí féle árnyalata

Legyen egy gondolat bármennyire is merész, ha megvalósíthatod, akkor szabaddá tesz! Gaudí épületei között járva szárnyaltam Barcelonában. Úgy éreztem, hogy bármit megvalósíthatok, mert a kérdés nem az, hogy mit szólnak mások, hanem én mennyire válok szabaddá. Hiszem, hogy Gaudí volt a világ legszabadabb embere. Elég csak a Sagrada Família oszlopai közé állni és felfelé tekinteni. Ezekben a bejegyzéseimben itt (első, második, harmadik, negyedik bejegyzés) komplett útitervet találtok egy barcelonai kiruccanáshoz!

Miért veszett ki a legtöbb emberből a kétely? Vagy csupán nem ismeri az eloszlatásához vezető utat?  Az út pedig egyszerű: tájékozódj és tapasztalj!

Kisiskolásként sokat olvastam, többnyire a nagymamám kispadjára kucorodva, amíg ő a konyhában tett vett. Egyik alkalommal az olvasmányaimban felbukkant, hogy a víziorgonát az ókorban találták fel, megkérdeztem a nagymamámat, hogy szerinte ez igaz lehet-e. Egyszerű asszony volt, aki csak hat elemit végzett (ahogy akkoriban mondták), de sokat hallgatta a rádiót, nézte a tévét, tájékozódott. Erre a kérdésemre, azonban nem tudta a választ. Volt viszont ötlete a válaszkeresésre. Menj el a könyvtárba Tündike, s nézz utána! Ott a sok lexikon, könyv, biztosan találsz valahol választ a kérdésedre. Ebéd után el is mentem a könyvtárba, ahol Eta néni, a könyvtáros néni szívesen segített, nagyobbnál nagyobb lexikonokat vett elő, s együtt megtaláltuk a választ. Boldogan tekertem vissza mamához, akinek a verandán ülve meséltem el, hogy ki és hogyan készített először víziorgonát. Na látod Tündike, a lexikonokban mindenre van válasz.

Hegyek, hó, csoki, sajt - igazi svájci klisé, de lehet ezeket másképp is élvezni. Térjünk le az útról, hagyjuk a kirakatot a kínai turistákra, mi menjünk be az „üzletbe”.

Felemelő érzés a Matterhorn csúcsát látni, a Genfi-tó varázsát fürkészni, Zürich pályaudvarán a Swarovski fenyőt csodálni, Luzern óraboltjainak árcéduláin elképedni, de vannak olyan lehetőségek is ebben a kis országban, amelyek nincsenek az átlagos turisták TOP10-es listáján, holott jóval élvezhetőbb, élménydúsabb napot kínálhatnak nekünk.

Az elmúlt években már általunk kipróbált, svájci élményeket gyűjtöttem most egy csokorba, hogy adjak pár tippet azoknak, akik nemcsak a síelés vagy a városi séták kedvéért jönnek télen Svájcba, vagy a közeli országokba, ahonnan könnyen megvalósíthatóak ezek az egynapos programok.

A jobb agyféltekés tanulási módszer jegyében írta meg egy olasz nyelvtanár a legszínesebb nyelvtankönyvet magyar magyarázatokkal, mert szerinte egy nyelvet nem lehet bemagolni, meg kell érteni a logikáját, a nyelvtani összefüggéseit, s erre a legjobb módszer a vizualitás.

Kétféle vizsgázó volt nálunk a jogi egyetemen (bár gondolom máshol is), az egyik, aki oda-vissza tudta a római jogot, de ha belekérdeztek, akkor zavarba került és ha még alkalmazni is kellett azt, amit visszafelé is tudott, akkor jött a probléma. A másik – s én inkább ehhez a csapathoz tartoztam – képtelen volt szóról szóra megjegyezni a fogalmakat, színesen kiemelgette a lényeget, próbálta meglátni az összefüggéseket és meg tudta oldani az elé tett feladatokat. Ma már tudom, hogy míg az előbbiek kizárólag a bal agyféltekét használták a tanulásnál, mi utóbbiak a jobbat is. Ma pedig hálás vagyok a jobbnak, mert az íráshoz igencsak szükség van rá. A nyelvtanulásnál is sokszor éreztem, hogy sokkal jobban értem a nyelv logikáját, mint amennyire beszélni tudok, hiszen ahhoz sok szót kellene bemagolnom. Felkaptam a fejem, amikor kiderült, hogy van egy hölgy, aki a jobb agyféltekés tanulási módszer alapján írta meg nyelvtankönyvét.

Kiderült, hogy Patkós Ildikóval több közös pontunk is van. Az egyik, hogy ő is úttörő a könyvével a magyar könyvpiacon, mint én, s valami különös érzés vonzza Olaszországhoz, ahogy engem is.

Beavatott a könyve rejtélyébe, utazgattunk kicsit a csizmán és még énekeltünk is Jovanottival, akitől ajándékot is hozott lldikó nektek az interjú végére!

Beszéld rá magad vagy szeretteidet a Bodeni-tóra!

Az egyetlen magyar nyelvű útikönyvben mindent megtalálsz ahhoz, hogy meghódítsd a három ország partját simogató tavat.

S most, az adventi időszakban minden könyv mellé egy ötnapos részletes útiterv is jár tőlem, a könyv szerzőjétől, a térség hivatalos idegenvezetőjétől!

Ha ez még nem lenne elég ajándék karácsonyra, akkor eláruljuk, hogy a könyv megvásárlásával egy játékban is részt veszel, amellyel kétnapos személyes idegenvezetést nyerhetsz. Két napig fogom a kezed és elmesélem, megmutatom, feltárom neked a Bodeni-tó titkait.

Az igazi breton torta három hozzávalóról ismerhető fel, a sós vaj, a hajdinaliszt és a szilva aromája. Az utóbbit csak akkor kapjuk meg, ha a szilvát először egy angol teájába csempésszük bele, a francia körítés, az oly kedves sós vajjal csakis ezután jöhet.

A Bretagne-ban élő bretonok kicsit mások, mint a többi francia. Na, de származásukat és egykor jellemző foglalkozásukat, a tengerészetet nézve ez nem is csoda. S akkor még az időjárást nem is említettük. Szóval ők hordoznak magukban egy kis kelta vért, de a nagy történelmi jövés-menésben, ami Bretagne-t sem hagyta nyugton kaptak rómaiakat, gallokat, szereztek normann és angol feleségeket és persze lassan beolvadtak Franciaországba.

A kultúrát, a gasztronómiát, s a nyelvet persze még sokan őrzik ma is arrafelé, s ez szépen látszik is.  

Istenem, ha Bretagne is ilyen, mint ez a fekete teába áztatott szilvával töltött vajas torta, akkor holnap indulni kell a legnyugatibb francia vidékre.

Nem itt vannak Európa legmagasabb hegyei, nem itt van a legnagyobb tó, nem itt találni a legnagyobb vízesést, síterepet, erdőt, falut vagy várost. Egyetlen „leg” van az osztrák völgyben, s az a nyugalomé. A nyugalomé, amelyhez viszont van minden, hegyek, tavak, túraútvonalak, sípályák, kis falvak, wellnesshotelek és persze császármorzsa.

A novemberi éjszaka sötétsége borul ránk már Allgäu-ban, két kanyar között csupán egy-két csillag, néhány parasztgazdaság, s hozzánk hasonló utazó autójának fénye villan fel. Fogalmunk sincs, hogy mikor hagyjuk el Németországot és érkezünk Ausztriába, de egyszer csak befutunk Tannheim településre és megállunk a központjában.

Egyszerre él egy hihetetlenül szegény és elképesztően gazdag világban Anna, a magyar lány, aki turistaként érkezett Havannába, ma pedig már hétköznapjait is a kubai fővárosban éli. Nézzük meg milyennek látja Hemingway Havannáját és Castro Kubáját! Közben pedig jótanácsokat is kapunk egy havannai látogatáshoz.

Rövid időn belül a harmadik olyan emberrel készült interjú itt a blogon, akik a stresszes, görcsös világunkból egy lazább, a problémáik ellenére vidám, életigenlő emberek országába költöztek. Gabit, a virágkötő lányt Kolumbia tartja fogva, Krisztinát az olasz csizma orra, Calabria, s most pedig itt van Anna, akinek a kubai főváros, Havanna ejtette rabul szívét.

Sokan képzelünk el Kuba neve hallatán először egy színes világot, koktéllal, szivarral, oldtimer autókkal, tengerrel és sok-sok zenével. Azután hirtelen kijózanodunk, mert eszünkbe jut az egyik pillanatról a másikra diktatúrába taszított rendszer, a nélkülözések, a korlátozások, a szegénység világa is. Melyik Kuba igazi arca? Anna segítségével, ha nem is Kuba, de fővárosa Havanna arcát, sminkjét és az alatta rejlő ráncokat is megismerhetjük kicsit. Helyezzétek magatokat kényelembe ebben a nagy piros autóban és miközben Havanna utcáit járjuk, hallgassátok Annát, idegenvezetőnket.

Ha nem csupán egy látványos karácsonyi showra, hanem egy élő, színes, nyugodt, minden érzékünkre ható városra is vágyunk, akkor van még egy hónapunk, hogy Innsbruckba utazzunk. Fogom a kezeket és adom a tippeket Tirol fővárosához.

Az Inn és a Sill folyók találkozása csak egy ok volt egy ilyen csodás város megalapítására Tirolban. A hegyek védelme, a völgy gazdagsága és a jelentős kereskedelmi útvonalak, no meg a só tovább erősítették Innsbruck pozícióját.

Nagy kíváncsisággal vezettem a város felé, s közben a hegyek szépségén és félelmetességén gondolkodtam. Ma már inkább számítanak meghódítottnak, mint ellenségnek.

Innsbruckban már annyira nagy barátok a várossal, hogy főszerepet is kapnak, képeslapokon, turisták fotóin, sporteseményekben és családi összejöveteleken is. Mégis, itt mellettük csak két szó jut eszembe velük kapcsolatosan: szépség és tisztelet. Ugyanaz a két szó, amely az első innsbrucki látnivaló megpillantásakor fogalmazódik meg bennem.

A pierogi nyomába indultunk, s közben befutottunk a lemkók konyhájába, az ízesített vodkákba, a padláson füstölt sajtba és más ínyencségekbe a Kárpátoktól északra. 

Pierogival és gyömbéres vodkával kellett koccintanunk a lengyel-magyar barátságra Dél-Lengyelországban először. Másodszorra már padláson füstölt sajttal és vodkával. Harmadszorra a hetvenféle gyógynövényt legelő marha húsával és rozmaringos vodkával. Negyedszerre pedig piroggal és vod..., ja nem, forralt borral, mert annyira fáztunk! Foglalhatnám össze röviden azt a háromnapos gasztrokalandot, amit gorlicei látogatásunk alatt átéltünk.

Azért, hogy ti is táplálkozhassatok dél-lengyel gasztrokalandjainkból mutatom, hogy mit és hol kóstoltunk Krakkóban és a Kárpátok északi oldalán, Gorlice környékén.

Előtte azonban egy aprócska dolog. A bevezetőmben nem írtam ám el a pierogit és a pirogot, a kettő ugyanis nem teljesen ugyanazt az ételt takarja.

Lengyelországban pierogi, Oroszországban pirog, Ukrajnában pedig megtalálni mindkettőt. Tészta töltve, majd kifőzve, ki- vagy megsütve. Ugye milyen ismerős?

Heidelbergről mindenki tudja, hogy sármos város, de kevesen tudják csak, hogy itt található a világ legnagyobb hordója, az első kerékpárok egyike, a legrégebbi német egyetem, a legrégebbi bizonyíték az európai emberre, egy ókorinak kinéző náci színház és a legszélesebb gyűjteménnyel rendelkező patikamúzeum is.

A Fekete-erdőből sebesen fut a Neckar folyó az Odenwald erdő felé, hogy romantikussá varázsolja az öreg hölgyet, Heidelberget. Régi motorosokat az utazó szakmában nehéz elbűvölni, dolgozni kell érte, de Németország egyik legszebb városának elég csak léteznie. Sármja, eleganciája, titokzatossága és az élet élvezete ott lapul a város minden pontján. Nehéz leírni, hogy miért is kell Heidelbergben sétálni egyet. Amikor az ember belép a városba, elfogja egy romantikus érzés, a nyugalom, a szeretet, s a szabadság keveredik a levegőben. Mutatom az utat Heidelberg szívéhez először kicsit romantikusan, azután a cikk végén pedig számos tippel és hasznos infóval!

A Neckar folyón átívelő híres hídat - amelyet már Goethe is a világ csodájának tartott az innen nyíló kilátás végett - pillantjuk meg először a város magja felé közeledve.

The oil industry was not born in Texas, let alone in Saudi Arabia, but in southern Poland, in Gorlice and its surroundings.

Those who were paying close attention during history classes may remember the name Gorlice as the clashes that occurred here during World War I took one of the heaviest tolls and were a turning point in the war. Actually, there are more useful and awesome things that make, or at least could make, known the name of Gorlice (which is only a roughly five-hour drive from Budapest).

Petroleum, the first oil lamp, street lighting using oil lamps and the first oil refinery are all members of the Gorlice “family” headed by an Armenian-born pharmacist Ignacy Łukasiewicz.

Divatos fotók helyett festményeivel csábít ismeretlen tájra a magyar anyuka, akinek otthonában a dél-olasz Reggio di Calabriában a türkizkék tenger és a nápolyi sárga, a kedvesség és a bizalmatlanság, a többezer éves tradíció és modern technológia él együtt.

Régóta követem Krisztinát, a magyar művészt a közösségi média egyes oldalain, mert munkái felvázolnak egy színes, mediterrán világot, a sok-sok fotótól eltérően festményekben. Olyan festményekben, amelyek egy pillanatot a város, a természet, a tenger, az emberek életéből mutatnak meg. S ezek a pillanatok elegendőek ahhoz, hogy vágyjunk Calabria megismerésére. Az internet összehozott bennünket, én Calabriát szeretném jobban megismerni, Krisztina pedig alkotásait és lakóhelyét szeretné megmutatni a világnak. Beszélgettünk, s mindkettőnk vágya teljesülni látszik.

Hogyan kerül egy magyar anyuka Dél-Olaszország legdélebbi csücskébe?

Az ízletes rizike, a Krywulka és a fatemplomok régiója pénztárcakímélő kirándulás alig öt órányi autóútra Budapesttől.

Azon szerencsések közé tartozunk, akik már látták Rómát, Párizst, Svájc nagy részét és sok-sok népszerű régiót Európában. Tekintetünket így időnként elfordítjuk kisebb, turisztikailag kevésbé ismert helyek felé is. Így jutottunk el Kis-Lengyelországba, pontosabban annak is a keleti felére, amelyről csak mi hittük, hogy azért ott is találunk majd érdekes dolgokat. Szkeptikus barátaink bizonyára nem adtak volna ki pénzt és időt egy ilyen utazásért. Belevágtunk és mondhatom, hogy nagyon nem bántuk meg. Az utunkat Krakkóban kezdtük, amely megalapozta a jó hangulatunkat.

A híres egyetemi város után Gorlice és a Kárpátok lábai felé vettük az irányt. Összeszedtem 10 okot, amely miatt nektek is ajánlom felvenni a környéket a bakancslistátokra.

Az olajipar nem Texasban, sőt még csak nem is Szaúd-Arábiában született, hanem Lengyelország déli részén, Gorlicében és környékén.

A név, Gorlice hallatán a történelemórán az átlagosnál jobban figyelők számára az I. világháború egyik legtöbb emberáldozatot kívánó és fordulatot hozó csatája jut eszébe. Holott hasznosabb és nagyszerűbb dolgok teszik vagy tehetnék híresebbé a Budapesttől alig öt órányi autóútra található Gorlicét.

A petróleum, az első petróleumlámpa, az első utcai olajlámpa és az első olajfinomító, mind annak a gorlicei „családnak” a tagjai, amelynek a családfője egy örmény származású gyógyszerész Ignacy Łukasiewicz.

Az ő nyomában jártuk be Gorlicét és a környékét, s igaz, hogy még az út végére sem tudtuk kimondani helyesen a nevét, de rábukkantunk egy olyan turisztikai régióra, ahol a történelem, a természet, a tudomány, a sport és a gasztronómia kezet fognak és együtt köszöntik az utazót.

A német és a gasztronómia szó egy kontextusban való használata kétségeket ébreszt sokakban, teljesen alaptalanul. Németország konyhája éppen olyan változatos, mint az, amit a természetben, a kultúrában, s történelmi látnivalókban kínál.

Nemcsak a tradicionális, hanem a modern német konyha is sokkal több a köztudatban elterjedt íztelen barnaszószos húsnál káposztával és krumplival. Bár annak is megvolt a maga célja, pontosabban gyökere. A mindig hűvös északi vidékeken olyan ételekre volt szükség, amely kalóriát, vitamint és meleg érzést adott az embereknek. Németországban sem volt mindig fenékig tejfel az élet, így az olcsóbb sertéshúsból és burgonyából készült ételek terjedtek el. Ma már ez a tendencia teljesen átfordulni látszik.

Csupán hat éve figyelem az élelmiszerpiacot Németország déli részén, s azt látom, hogy legalább ugyanakkora teret nyernek maguknak a szárnyasok, a marha és a halak, mint a sertés. A burgonya mellett pedig felsorakoznak a legkülönfélébb zöldségek.

Édességben, süteményekben érdekes, hogy az otthon sütött sütemények mindig nagyon finomak és változatosak (munkahelyen, baráti társaságban tapasztaltuk), de a cukrászat, a szó franciáknál megszokott értelmében Németországban nem létezik. A Fekete-erdő torta sokak kedvence, de sajnos még a Fekete-erdőben is a legtöbb helyen kritikán aluli tortát szolgálnak fel a fogalommá vált név alatt. A pékségek árulnak süteményeket, de azok legtöbbször a sajttortában kimerülnek, s valójában inkább koncentrálnak a pékárura és a kenyérre, amelyben Németországot csak a svájciak tudják megszorongatni kicsit.

Németországban a másik óriási meglepetést az éttermek tudják okozni. A legegyszerűbb éttermekben is jó minőséget kaphatunk, nagyon sok a nemzetközi konyhával rendelkező hely, ezzel igazán széles palettát kínálva mindenkinek, s ha hiszitek, ha nem több mint 300 Michelin-csillagos étterem van Németországban, amellyel a világon a második helyezett (az első természetesen Franciaország).

A meztelen Angela Merkel, a Svájccal körbevett Németország, a robbanóanyaggal felszerelt hidak, a Golden-Gate híd tanulmányhídja és az éhhalálra ítélt szerzetes szigetét is láthatjuk a német-svájci határ közelében, ha elég nyitott szemmel járunk.

Két ország találkozásánál mindig érdekes dolgok történnek. Gondoljunk csak arra, hogyan tekintünk mi a szomszédunkra? Figyeljük, hová megy, mit csinál, mikor jön haza! Kerítést építünk, bokrokat ültetünk, hogy ne is lásson át, de mi néha azért próbálunk átleselkedni. Árgus szemekkel figyeljük, hogy már megint épített valamit az udvarára, nekünk is ki kell találni valamit. S tulajdonképpen ez jó, mert új dolgokra inspirál bennünket.

Nincs ez másként a német-svájci határon sem. Ott is próbálnak egymásra hatni, egymást befolyásolni, amelyből aztán gyönyörű, de furcsa dolgok is kijöhetnek.

Az elmúlt években gyűjtögettem a különös dolgokat, amelyek itt a határ mentén szembe jöttek velem.

Vágjunk is bele, mi is lóg ki a sorból, mi is sült ki a sokféle hatásból!?

Number 1. A szobrász, aki imádja Angela Merkelt és a világ politikusait kifigurázni

Peter Lenk nevével és alkotásával mindenki találkozik, aki a Bodeni-tó mellett barangol. Ha szatirikus szobrot látsz, akkor tudnod kell, hogy azt csakis ő készíthette. Ott van például Konstanz városának a jelképe, az Imperia, a kurtizán, aki kezében a pápát és a császárt (a mi jó Luxemburgi Zsigmondunkat) tartja, ezzel is utalva a konstanzi zsinatot kísérő, erkölcsileg megkérdőjelezhető középkori „bulira”.