A tökéletes csend, a tökéletes zöld, a tökéletes kikapcsolódás birodalmát siklókígyók őrzik a német Spreewaldban. Már csak ezért sem érdemes követni a példánkat, s éjjel befutni a Lübbenau település melletti Lehdébe, ahol még a szállásunk nevét sem tudjuk helyesen kiejteni.

A Logierhaus egy faház, amelynek külseje erősen emlékeztet a skandináv vidék lakóházaira, belseje pedig maga a szú által fába rágott történelem, ha bejut az ember lánya. Bejutni éjjel pedig nem is annyira egyszerű.

 A tönkölybúza és a fehérbor a főszereplő a híres, középkori apátnő, misztikus, zeneszerző és természettudós menüjében, amelyet mi is megkóstolhatunk, majd az egészet leöblíthetjük egy édeskömény teával. Az ételeket inspiráló tudós apáca nevét azonban nemcsak a gyógymódokkal, hanem a női vágyakkal, a nők nedvesedesének leírásával is kapcsolatba hozzák. Kíváncsi lettem ki is pontosan Hildegard!

 Hogyan lett egy XII. századi nő annyira sikeres, hogy így 900 évvel később is alkalmazzák módszereit, készítik receptjeit és hallgatják zenéit?

Fotó forrása: Wikipedia

A válasz kereséséhez először újabb kérdések merülnek fel. Milyen életkilátásai lehettek a középkorban egy lánynak? Hát még, ha egy család tizedik gyermekeként születik? Nos, azt hiszem vagy apáca lett, vagy jobb esetben talált egy férjet, akinek szülhetett 10 gyermeket. Hildegard von Bingen 8 évesen kolostorba kerül, s korántsem lesz ezzel könnyebb az élete, viszont minden középkori sztereotípiát meghazudtol.

Uborkás sör, uborkás limonádé, uborkaleves, uborkasaláta, savanyú uborka, mustáros uborka, fűszeres uborka, tormás uborka, mézes uborka, borsos uborka, uborkás kerékpárút, uborkás hajó, uborka kulcstartó és így tovább.

Az uborkának tényleg legalább ötven árnyalata van a német Spreewaldban.

A kelet-német tájegység zárt világát azonban nemcsak az uborka miatt érdemes felkeresni. Izgalmas világba csöppenünk, ahol a legnagyobb ellenséggé az autó és a hangos beszéd válik. A legjobb barátunk egy csónakos lehet, aki saját erejével tolja alattunk a legnépszerűbb közlekedési eszközt, s akitől a misztikus világ ezernyi történetét tudhatjuk meg. A legnagyobb csoda pedig, ami itt történhet velünk, hogy lelassulunk és élvezzük, hogy van még a világon olyan hely, ahol nem zavarja a természet hangját egyetlen autópálya sem, ahol a nemcsak az uborkának, hanem a zöldnek is legalább ötven árnyalata létezik.

Mit csináljak Burgundiában, ha nem szeretem a bort? – érkezett hozzám a meglepő kérdés. Franciaországban nem lehet unatkozni, válaszoltam gyorsan. Pár hónapja autóval jártuk a Burgundi Borvidék egy részét, s folyamatosan azon viccelődtünk, hogy ez az a hely, ahol eldobsz egy követ és az biztosan ráesik egy Château-ra (kastélyra)! Vagy egy apátságra. Esetleg egy templomra. Netalán egy kávézóra vagy egy hangulatos étteremre. Na jó, az is lehet, hogy egy baguette-el sétálgató franciára.

Hosszasan válaszoltam a kérdés feltevőjének, amelynek végén jöttem csak rá, hogy én most nem blogbejegyzést írok, de akkor már késő volt. Kapott egy komplett ajánlatot Burgundiáról (pontosabban annak egy kis szeletéről), amellyel garantáltan nem unatkozik majd abban a pár napban, amelyet a vidéken „kénytelen” tölteni.

Imádnám ezt a kényszert, ugye ti is? Éppen ezért most egyszerűen átmásolom nektek a válaszomat, megfűszerezve a blog fotósának pár csodás képével (bocsi, mi ősszel voltunk ott, de nem hiszem, hogy most sokkal csúnyább lenne a vidék).

Miért járnánk csupán siratni halottainkat a temetőbe, ha emlékezhetünk rájuk vidáman is?  – gondolta 1935-ben Stan Ioan Pătraș román fafaragó, s elkezdett olyan fejfákat faragni az elhunytaknak Szaploncán, amelyekre vidám életképek, s feliratok kerültek.

A Tiszától nem messze fekvő kistelepülésen, Szaploncán a szaploncai kékben és sajátos nyelvjárású szövegekben díszelgő temetőre egy olvasóm hívta fel a figyelmemet. Zsuzsa maga is meglepődött, amikor lánya azzal tért haza egy kirándulásról, hogy bizony létezik vidám temető.

A rottweiler kutyák származását nem egyszerű kinyomozni, még a névadó településen, Rottweilban is bizonytalanok az emberek a témában. Emlegetnek római korból származó ősöket, sőt még egyesek észak-európai származásról is beszélnek. S a legérdekesebb az, hogy tulajdonképpen bármelyik történet igaz lehet.

Évekig jártunk el úgy a baden-württembergi Rottweil település mellett, hogy nem éreztünk kényszert arra, betérjünk és megcsodáljuk a várost. Biztosan volt már mindenki úgy, hogy kézenfekvő dolgok hevertek a szeme előtt, mégsem látta a fától az erdőt! Sokszor elolvastam a város nevét, emlegették ismerősök, de egészen addig, amíg az óváros főutcáján meg nem pillantottam egy rottweiler kutyát, nem esett le, hogy közük is lehet egymáshoz.

Mert, hogy nem is a kutya miatt érkeztünk a városba, hanem a fénysebességgel mellette kinőtt, már-már rémísztő magasságot elérő titokzatos torony miatt.

A Stuttgartból délnek vezető autópályán egyszer csak feltűnik egy építészeti alkotás, amelyről csak találgatni lehet, hogy mi célt is szolgálhat.

Németországban a nagyvárosok nem biztonságosak, ripakodott rám valaki, amikor lehetséges úti célnak ajánlottam az országot. Szerintem ez egyáltalán nincs így, legalábbis az én saját tapasztalataim alapján, na de én csak egy olyan ember vagyok, aki az átlagnál csupán kicsivel többet jár német nagyvárosokban, mert Németország legnyugodtabb és legdélibb szegletében, vidéken élek.

Viszont, ha így gondolja – kontráztam, akkor ott van a vidék, a kisvárosok, azok az ismeretlen városok, amelyekről még biztosan nem hallott. S mit lehet ott látni? – jött a felhúzott orrú kérdés! Rögtön egy tucat blogbejegyzésemet ajánlottam neki a német természeti csodákról,  a kisvárosokról, a márkamúzeumokról, a kastélyokról és a Bodeni-tóról.

Közben pedig megkértem az olvasóimat, akik közül sokan élnek Németországban, hogy soroljanak ismeretlen városokat, helyeket Németországból, csináljunk egy olyan bakancslistát, amelyben a legkevésbé ismert városok szépségeiről írunk. S bizony ebből is összejött egy tízes lista, amelyet fel lehet kötni a bakancsra, s lehet ámulni, amikor odaértünk. Jöjjön a cikk, amelyet az Élet sója blog olvasóival közösen írtunk.

 1., Bad Reichenhall

Ebben a kicsike bajor fürdővárosban biztosan kapunk majd levegőt több okból kifolyólag is. Miután 470 méteres magasságban fekszik az osztrák határ közelében a hegyekben, levegője tiszta. S hogy a mindennapi stresszből kilépve is lélegzethez jussunk, a Kurparkban nyújtózzunk el és máris a legnyugodtabb helynek ítéljük meg Bad Reichenhall-t. Nincs vége a jó levegőnek itt, mert a park egyik részében ott találjuk a világ legnagyobb szabad levegőjű Inhalatoriumát (belélegzde). Egy forrás sós vizét bevezetik egy épület padlására, ahonnan egy tövises növénnyel befuttatott falon csöpög le a sós víz. Igazi terápia a légzőszerveknek. Ha sóból még nem elég, akkor irány a sólepárló, amely Európa legszebb ipari létesítménye címmel büszkélkedhet. A sós után pedig jól esik majd a környék várainak (igen több is van) édes kis történeteit hallgatni.

Baden bei Wien-ig kell csupán utaznia annak, aki szeretné látni Afrika ragyogó és sötét arcát egymás mellett. S ha még állatbarát is az utazó, akkor a La Gacilly Baden fotókiállítás a nyár kiállítása lesz számára.

Fotókkal nemcsak dokumentálni lehet, hanem befolyásolni, elgondolkodtatni, cselekvésre ösztönözni is. S hol máshol találnánk nyitott szemeket, lelkeket a világ problémáival foglalkozó fotósorozatra, mint egy olyan kisvárosban, amely egyébként a nyugalomról, a pihenésről, a jólétről ismert. Európa legnagyobb szabadtéri fotókiállítása a legjobb helyre költözött a következő négy hónapra. Baden bei Wienben minden együtt van a kiegyensúlyozott kikapcsolódáshoz és a befogadáshoz. Tudjuk, hogy Beethovent mire késztette ez a város (itt írtam nektek a téli Baden bei Wien-ről), így kevésbé csodálkozom el azon, hogy Jacques Rochert, az Yves Rocher alapítvány elnökét nem nagyon kellett győzködni arról, hogy az általa csaknem 15 éve megálmodott francia fotófesztivált elküldje vendégségbe a híres császárváros szomszédságába.

Irány Észak-Amerika, adtam ki a jelszót már vagy tucatnyi alkalommal. Nemcsak mert úgy hiszem, hogy az észak-amerikai nagyvárosok egészen más kaliberűek, mint az európaiak, hanem mert imádok filmek, filmes helyszínek nyomába eredni. Legszívesebben fognám a bőröndömet és pár hétre elvonulnék a nagy kontinensre, s csak úgy nézegetném a híres nagyvárosokat. A lehetőség közelebb van, mint gondolnám (nemcsak nekem, hanem nektek is), de erről majd később! 

Tajvanra az utazzon, aki erős idegrendszerrel bír és képes akár olykor, a lehetetlennek tűnő dolgokat is humorral, és könnyed egyszerűséggel tolerálni – meséli Németh Rudolf festő, fotós és tervező grafikus művész, akinek életéből sohasem hiányoztak a nehézségek, de arra maga sem gondolt, hogy Ázsiában tényleg ennyire más az élet.

Németh Rudolf jelenleg tervező grafikusként és fotósként keres munkát Tajvanon, ahová felesége és hamarosan születendő gyermeke köti. Az egyik blogbejegyzésem, Alternatív Magyarország egy német kisvárosban kapcsán talált rám Rudolf és izgalmas hozzászólása után megkértem, hogy meséljen kicsit az olvasóimnak Tajvanról, az ottani életről. Ekkor még magam sem gondoltam, hogy egy olyan művésszel hoz össze a sors, aki állított már ki az Opera Galériában Budapesten, New Yorkban az Agora Gallery-ben, Japánban a Hungarian Spirit Exhibition in Tokyo, Japan kiállításon, s fotói bekerültek az elsők közé a National Geographic fotópályázatain és versenyein is.

Egy fiatal pár elindul a Budapest-Bamako útvonalon, játékokat visz magával afrikai gyerekeknek, időnként eltéved, nem találja a térképen, amit keres. Hazajön és elkészít egy ingyenes applikációt, amellyel nyugodtan letérhetünk a megszokott útról, hogy olyan helyről is megnézzük a kiszemelt célpontunkat, ahonnan mások nem.

Képzeld el, hogy állsz a semmi közepén, internet hol van, hol nincs, van viszont három óra szabadidőd! Mit csinálsz? Azon gondolkodsz, milyen jó lenne a közelben megnézni egy érdekes helyet. Ha van internet, mepróbálsz keresgélni, de alig ad ki valamit, hiszen nem New York közepén állsz, ahol egymást érik a különlegesebbnél különlegesebb látnivalók. Végre találsz valamit, de csak bolyongsz, mert a térkép nem mutatja meg, hogy hol állj meg az autóval, hol menj fel, hogy biztosan láss valamit. Végül megtalálod a kilátót, de zárva van, mögötte áll egy várrom, de mi lehet az. Sok-sok keresgélés a neten és a helyszínen, s úgy ment el a három óra, hogy alig láttál valamit. Nos, ez nem történhet meg, ha a magyar programozó, Krisztián és csapata által készített ingyenes applikációt, az ABARAD®-ot használod.

Krisztián ráakadt az Élet sója blogra, elküldte nekem az applikációját, én pedig belevetettem magam a tesztelésébe és gyorsan csináltam egy interjút is vele, hogy megtudjam, honnan az ötlet?

 2014 tavaszán megjártuk Budapest-Bamako útvonalat, ami 8600 km volt 2,5 hét alatt, kezdi az applikáció történetét Molnár Krisztián. A térkép szeretete akkor indult, amikor egy délután alatt a nejemmel az összes adott koordinátát átszámoltuk egy olyan formátumba, amit egy egyszerű okos készülék is tud használni egy ingyenes navigációs programon keresztül. Egyszerűbben fogalmazva az egész út alatt mi csak a telefonunkat használtuk internet nélkül navigálásra (pedig volt profi navigáció is a táska mélyén). Egy pillanat alatt el tudtunk indulni mindig az adott pont felé és vígan megérkeztünk feszültségek nélkül.

Kisebb is, zöldebb is, de a miénk!

Valójában a szerencsés svájciaké, de nem zárják be, szívesen mutogatják saját canyonjukat és elképesztő színű tavukat a szigetekkel.

Míg az amerikai Grand Canyon 446 km hosszú, addig a Rajna szabdalta szurdok Svájcban csupán 13 km. Na de Amerikában minden olyan nagy, Európában pedig minden gyorsan elérhető, nekünk európaiaknak.

A Ruinaulta, ahogy rétóromán nyelven a Rajna-szurdokot nevezik első ránézésre egy kőfejtőnek tűnik. Azt hinné az ember, hogy megőrültek a svájciak és felszabdalták a hegyoldalt, amely a Rajnát, nem messze a forrásától övezi. Szó sincs kőfejtésről (csak eldugott részeken), Ilanz városkától nem messze a természet fogta magát és lefejtette a hegyoldalt úgy 10ezer évvel ezelőtt. A Rajna is beleállt a maga módján, hiszen a környező hegyek gleccsereiből összegyűjtött vízzel tovább igazgatta, rendezgette a köveket s ezzel megalkotta az európai Grand Canyont. Zöldebb, mint amerikai testvére, hiszen ahol nem a kövek, ott a fenyők uralkodnak a tájon.

Ha azt hiszed, hogy Luxemburg egy nap alatt felfedezhető, akkor nagyot tévedsz!

Luxemburg nemcsak Luxembourg városát jelenti, hanem egy olyan országot, amelynek turisztikai logójának alapszíne a zöld lehetne, túraútvonal és folyó keresztezné az Ardennek dombjait, amelyek tetején egy-egy kastély álldogálna. Elképzeltétek? Helyes, mert ezt a nagyhercegséget, amely akkora, mint Nógrád megye, fel kell fedeznetek! Festeni sem lehet szebbet, pedig ez a festő próbálkozik!

Mi már négyszer jártunk Luxemburgban és számunkra Luxemburg örök! Örök öröm, örök szerelem, örök élvezet!

Legutolsó látogatásunk alatt, pár hete, gyűjtöttem nektek, Luxemburg ország felfedezésére indulóknak, egy tucatnyi hasznos tippet.

Mielőtt, mialatt vagy miközben felfedezitek a fővárost és a vidéket Luxemburgban, ejtsétek útba ezeket a helyeket.

Hogyan lesz két kerámikus műhelyből a világ egyik leghíresebb porcelángyára? Mi a közös a Zsolnay és a Villeroy & Boch családban a porcelánon kívül? Mi köze van a metlakinak a rómaiakhoz? S mitől lesz az asztalunkra kerülő tányér kicsit luxemburgi, mitől német, s mitől francia?

A fenti kérdésekre a válaszokat a Saar-folyó partján találtuk meg, ahol egy középkori bencés apátság hűlt helyén a világ egyik leghíresebb porcelángyára magasodik. Na jó, azért a hűlt hely nem egészen igaz, hiszen a kolostorból megmaradt kis kápolna még ma is ott áll a Villeroy & Boch gyár főépületének udvarán.

Közel 5100 márványba „öntött” katona tiszteleg a méltatlan halállal távozó Patton tábornok előtt Luxembourg városa mellett. A hammi Luxembourg American Cemetery az a hely, ahol leróhatjuk hálánkat a mai szabad Európáért.

A történelem feladata az, hogy segítse az embert a helyes út megtalálásában. A történelem kiteszi a behajtani tilos, az egyirányú forgalom, a zsákutca, a megállni tilos, a várakozni tilos és a STOP táblákat, de a kormány az ember kezében van. Az emberében, aki nem mindig lát jól, nem hall meg mindent, nem ismeri fel mindig a jeleket, a táblákat, s időnként jól esik neki szembe menni a forgalommal, behajtani a zsákutcába és a tilosban parkolni. Időnként megússza a büntetést, s időnként sokkal nagyobb a retorzió, mint amire számított.

A Künzle étteremben az étel isteni olasz, de a hely az, ahová sok helybeli német jár, a pult mögött pedig szinte csak magyarokat találni.

Miközben a naptáramat böngészem, hallom, hogy magyarul beszélik meg mit kért az egyes asztal, s mit a hetes. Amikor odalépnek hozzám felvenni a rendelést, hirtelen zavarba kerülök és félig németül, félig magyarul kérem ki a medvehagymás gnocchimat.

Jót mosolygunk a magyar pincérrel és magyarul fejezzük be a rendelést.

A város, ahol az étterem található német viszonylatban kisváros, alig laknak 50ezren, vonzáskörzetével együtt jó, ha 80ezren.

Amíg a gnocchit várom tovább böngészem a naptáramat. Egy óra múlva van időpontom Sárával, a fodrászommal. Szeretem a csajt, mert cserfes, amolyan igazi magyar fodrásztípus. Sára után sietnem kell, mert kávézni megyek Klárával, a kozmetikus barátnőmmel, aki segít kitalálni, hogy milyen krémet használjak az arcomra. Vigyáznom kell a rosacea betegség miatt, bár Péter, a bőrgyógyászom – aki éppen az étterem mellett rendel – azt mondja, hogy ne aggódjak, ezek az új kozmetikumok már tényleg nem ártanak az én érzékeny bőrömnek sem.

Megérkezik a gnocchim, s a jó étvágyat kívánás után a pincér megkérdezi, hogy a mellettem fekvő könyvet tényleg én írtam-e, s van-e nálam esetleg most eladó. Örömmel mondom neki, hogy természetesen, s már hozza is a pénztárcáját, hogy a régió egyetlen magyar nyelvű útikönyvének tulajdonosa legyen.

A gnocchi fenséges, s mire a végére érek, már a másik asztalnál is magyarok ülnek. A középkorú biztosítós hölgy éppen lakásbiztosítást ajánl a vele szemben ülő úrnak, aki nem győz elég hálás lenni azért, hogy anyanyelvén magyarázzák el neki az előnyöket és hátrányokat.

A Fekete-erdőből senki nem térhet haza kakukkos óra nélkül, s aki pedig olyan szerencsés, hogy a misztikus, manókkal tarkított erdei világban élhet, annak kötelező otthon minimum egy kakukkos órát felfüggeszteni a falra. Így volt ez Brinkmann professzor házában is, amelyet csaknem 40 országban ismertek a világon.

Kétségtelen, hogy az elmúlt 50-60 évben a Klinika sorozatnál nagyobb turisztikai kampányt nem látott Európa. Brinkmannék által hetente emberek százezrei vágytak Németország 13.500 km²-en fekvő erdőségébe. A fekete-erdei torta és sonka, a jellegzetes házak, a Titi-tó, a kakukkos óra és társaik fel-felvillantak a filmben, hogy még szerethetőbbé és csábítóvá tegyék a Fekete-erdőt.

Miénk az ország, vigyázzunk rá együtt - ennyire egyszerű gondolattal az egész világot meg lehetne változtatni. Ha eldobom a szemetet, önmagamnak is ártok. Ha kipusztítok növény- és állatfajokat, akkor önmagamnak is ártok, ha nem tisztelem a természetet, az sem fog engem tisztelni, s ha nem fogom meg embertársaim kezét, akkor mindig is gyenge maradok. Tízparancsolattal igenis lehet gyógyítani, országot, társadalmat, csak előbb meg kell alkotni, majd be kell tartani!

Nem jártam még Új-Zélandon, de sokat beszélgettem Rajczi Adriennel, aki hosszú heteket töltött a szigetországban. Olvashattátok már itt utazási élménybeszámolóit, amelyek után kevesen vannak, akik nem kapnák fel a nyúlcipőt, hogy holnapután már Új-Zélandon mossák le róla az út porát. Most egy kicsit elgondolkodtatóbb írás következik arról, hogy miért is kellene mindenkinek a saját országára vigyáznia, miért is kellene együtt gondolkodnunk nekünk embereknek.   

Új-Zéland nem csak természeti szépségeiben és szolgáltatásaiban exkluzív és egyedülálló, hanem gondoskodása, és együtt gondolkodása is egyedivé teszi ezt a Magyarországnál háromszor akkora terjedelmű és lakosságát nézve fele akkora népességű szigetországot.

Párizs és Marseille között 660 km a távolság légvonalban, a TGV vonat 3 óra 32 perc alatt teszi meg, az Orient Express napokig "döcög" Budapestről Isztambulba mérhetetlen luxusban szállítva az utasokat. Ilyen gyorsaságra és kényelemre senki nem számít a Budapest - Marosvásárhely közötti útvonalon, csak egy átlagos, aggodalommentes, nyugodt utazásra. S mit kap? Olvassátok el Rajczi Adrienn olvasóm és bloggertársam szösszenetét legutóbbi útjáról a MÁV egyik járatán.

A hajnali kelés még futáshoz és Margitszigethez edzett rutinomat is kikezdi, a nagy hanggal behirdetett Budapest - Marosvásárhely közvetlen vonat pedig szükséget szül. Elképzelem, hogy kényelmes, lehet útközben írni, tölteni telefont, laptopot, járkálni a tizenegy órás út alatt, nézni a tájat ahogy elhalad mellettünk a kocsi ablakából, intézni ügyeket, kicsit szenderegni, és elolvasni egy teljes könyvet....

Aztán kiérek a Keleti pályaudvarra, és a kaland elkezdődik! Az egyes vágánynak örülni szoktam, mert mindig szeretem az elsőt, aztán rájövök, hogy volt az első csók, ami nyálas volt, az első randi, ami zavarba hozott, az első cigi, amitől elszédültem, az első munkahely, ami nem nekem való volt, az első gyerek, ami egyetlen....

Ha SZERETED a Balatont, akkor Bodeni-tavat imádni fogod! Ha NEM szereted a Balatont, a Bodeni-tavat akkor is imádni fogod! Hogy miért?

Ezernyi okot tudnék mondani, de most álljon csak itt öt, amelyet akár egy kis útikalauznak is felfoghattok, ha úgy döntötök, hogy ebben a szezonban ezt a környéket fedezitek fel. Az öt érvben további ötleteket rejtettünk el, mögötte hasznos írásokkal és fotókkal, még csak keresni sem kell, csak kattintani és olvasni!

Pár óra alatt a szlovén tengerparton találhatjuk magunkat Magyarországról, ráadásul úgy fogjuk érezni, mintha Olaszországba érkeztünk volna. Csupán csak fél tavaszi napot töltöttünk az Isztria fején, de ebből is jól láttuk, hogy bizony megér egy nagyobb kalandot is a szlovén tengerpart, még akkor is, ha nem homokos.

Ljubljanában ömlött az eső, sőt még a csodás Postojna-barlangból kiérkezve is kaptunk a nyakunkba egy adag vizet. Valami azonban azt súgta, hogy irány a tengerpart, mert ott csakis napsütés lehet, még így április elején is.

Mire az Adriai-tenger kékje feltűnt a látóhatáron, már a nap tényleg sütött. Pillanatok alatt a közép-európai esős tavaszból a mediterrán tavaszba csöppentünk. Az autópályán egy percre elbizonytalanodtunk, hogy a híres Trieszt vagy kevésbé híres szlovén tengerparti kisvárosok felé vegyük-e az irányt, de eszünk azt mondta, hogy mi most Szlovéniát jöttünk felfedezni, nem Olaszországot.

Koper-be érkezve aztán mégis kaptunk egy kis olasz hangulatot.

Lehetne testvér a vörös mór tégla és az emberi csontok, a vidámpark és a katedrális, Kolumbusz és a libegő? Barcelonában még ez is lehetséges.

A város iránti szerelmem nem hagyott alább az ottlétünk utolsó két napjára sem, sőt már helyenként az az ádáz gondolat jutott eszembe, hogy most van itt az ideje életünk nagy kalandját végrehajtani és többé nem hazatérni, hanem örök házasságot kötni Barcelonával.

Gyertek, elmesélem a 48 órát, amely feltette utazásunkra a koronát!

Időnként arról álmodom, hogy bezárnak egy-egy éjszakára a Rodin Múzeumba Párizsba, a nizzai Ephrussi de Rothschild villába, a római Borghese galériába, vagy a Bodeni-tó melletti Napóleon kastélyba. Csak én, s az épület, a berendezési tárgyak, az emlékek és a kísértetek. Csodás lenne, ha ide is bezárnának egy éjszakára – ábrándozom a Casa Batlló kivilágított épülete előtt egyik esti sétánkon. Nyugodtan nézhetném meg Gaudí legapróbb részletekig menő stílusát.

A világ legzöldebb turisztikai célpontjában alig láttunk ugyan zöldet, de el tudtuk képzelni. Alig láttunk külföldi vendégmunkást, viszont annál több külföldi turistát. S egyáltalán nem láttunk kéregetőt, koldust, viszont annál jobban láttuk a nagy számokat a számlákon. Mégis azt mondjuk, hogy Szlovénia és fővárosa Ljubljana kiváló úti cél mindenkinek.

Miért? Ezért!

Az Escolania-t, a montserrati bencés apátság 700 éves fiúkórusát a béke és a szépség hírvivőinek tartják. Bárhogy jutunk el a Montserrat-hegyre, már az úton érezni fogjuk a békét és újabb példát találunk a szépség fogalmára. Holott még nem is hallottuk a fiúkórust.

Ha azt érzed, hogy nagyon beleszerettél valakibe, akkor az első reakciód a menekülés. Ijesztő a mindent elsöprő szerelem, ijesztő a tudat, hogy nem szabadulhatsz, ha most nem lépsz le.

Harmadik napunkon Barcelonában leléptünk. Otthagytuk a várost, s óriások karjaiba omlottunk Montserrat-ban.

Beleharapsz egy süteménybe, vagy egy édességbe és gondolsz vajon arra, hogy milyen története van? Mi sokszor, s legtöbbször ki is nyomozzuk, hogy kik és mikor készítették el először a kezünkben lévő finomságot.

 A Bodeni-tó mellett számos gasztronómiai történetre akadtunk, köztük a Gottlieber ostya mai formájának kialakulására és előkelő rajongóira is.

 A legősibb lepénysütési technikát, a főzőkövön történő tészta készítését fedezhetjük fel az ostyák készítési technológiájában. Mindenki előtt ismert az ostyasütő, amelyet közvetlenül a tűzön melegítenek fel és benne a tésztát összenyomva már kész is az ostya. Az ostyát, amely az első édes sütemények egyike lehetett a cukrásztörténészek szerint, később, talán csak a XX. századtól kezdve kezdték el megtölteni. Ilyen töltött ostya a híres nápolyi, de ilyen a svájciak Gottlieber ostyája is.

Fotó: Gottlieber-gyár honlapja: www.gottlieber.ch