Barátságtalan novemberi ködben az utcai olajlámpákban alig pislákoló fény mellet sorra gördülnek be a császári udvar hintói a konstanzi Zum Goldenen Adler – Arany Sashoz fogadó elé. 1815 novemberét írjuk.

A középső hintóból aprócska fekete cipők orra bújik elő, csipke kíséretében. Határozottan lép le a kocsiról egy bundájába burkolózó, elegáns mozdulatú francia hölgy, rögtön utána hét év körüli, fürtös hajú, kalapos fiúcska, majd egy nagyobbacska gyermek. A sötétben is jól érzékelhető a többi hintóból kilépő hölgyekben, szolgákban megbújó szomorúság, félelem és bizonytalanság. A kecses bundás hölgy az egyetlen, aki magabiztosan lépked, szorítva fiai kezét. Határozottságát és nemes tartását édesanyjától Joséphine-től örökölte. Hortense de Beauharnais, Napóleon császár fogadott leánya, legszebb női korban van, amikor menekülnie kell a császárság bukása miatt Párizsból. Édesanyja, Napóleon császár felesége, aki maga is művelt és határozott nő volt, lányát is hasonlókra tanította. Művészet, politika, irodalom, s a férfiakkal való bánásmód mind ott voltak a Konstanzba érkező, harmincas éveiben járó Hortense bőröndjeiben. Ekkorra már tönkremegy házassága férjével, aki szintén a Bonaparte család tagja, s egyben holland király. Külön élnek.

Hortense körül mindig sok férfi legyeskedik, talán egyik leggyümölcsözőbb kapcsolata I. Sándor orosz cárral volt, a rossz nyelvek szerint szerelmi kapcsolatot folytattak, de ez persze nem nyert bizonyítást. Egy biztos, hogy a cár többször járt közben a Bourbonoknál és a Badeni Nagyhercegnél is Hortense érdekében.

A Bodeni-tóhoz azonban egyedül, férfi nélkül érkezik.

Rosszul érzi magát, a hűvös, ködös városban, ahol a fogadó szobái kényelmetlenek, füstöl a kályha, s a tetejébe még elképesztően is drága. A Badeni Nagyherceg segítségét kéri, aki politikai okokból nem szívesen segít a bukott császár családjának. Hortense Konstanz egyik városrészébe költözik a kellemetlen fogadóból, de a Nagyherceg megtiltja, hogy tulajdont szerezzen a hercegség területén. Hamarosan beleszeret azonban egy kis kastélyba, amely a svájci Thurgau kantonban egy aprócska domb tetején áll, innen kémleli a Bodeni-tavat és a svájci Alpokat.

Édesanyja és testvére vagyona biztos megélhetést biztosít számára, így megvásárolja az arenenbergi kastélyt.

Hortense úgy érzi, hogy itt, az Arenenbergben teremthet egy aprócska francia birodalmat önmagának és gyermekeinek. Konstanzi mesterek építik át az I. Napóleon által létrehozott empire stílusban az épületet. Felbukkan helyenként az egyiptomi, a görög és a római művészet öröksége, kerülik a hajlott vonalakat, de gazdagon díszítik a belső tereket. Szinte minden, a bútorok, a tapéták, a figurák, mind-mind Napóleon császárra emlékeztetnek.

A kastélyba lépve a látogatót először az impozáns, gótikus stílusú csigalépcső ragadja meg. Majd a télikerten át egy sátort idéző tapétával burkolt szalonban érezhetővé válik Hortense kifinomult ízlése. A következő helyiségben, a függönyök ellenére a tekintetet a tó ragadja magához, amely a szoba kék falán, s kék foteljeiben szinte betör a kastélyba.

A könyvtárban a kedvencem az asztal, amely létrává nyitható, utat biztosítva a könyvekhez. Az ebédlőben pedig a megterített asztal mellet érzem úgy, hogy pillanatokon belül érkezik Hortense és a gyerekek, hogy elfogyasszák ebédjüket.

Az emeleten bepillanthatok a hálószobákba, a későbbi III. Napóleon – Hortense fia – dolgozószobájába. S valóban mindenütt I. Napóleon emléke kacsintgat rám. Az emeleti szalonban olyan eleganciát érzek, amelyet talán még soha, egyetlen hasonló épületben sem. Bizonyára hozzájárul, hogy kevés ennyire épen megőrzött XIX. századi kastélyban jártam. Itt minden annyira kifinomult. Nem zavarják az összhatást a szokásos múzeumi barikádok, a ne nyúlj hozzá táblák, mert itt egy szárított, elegáns virág a székre fektetve – mintha Hortense hagyta volna itt – jelzi, hogy ne ülj le!

Az emeleten derül ki, hogy 1820-ban már modern vízvezetékekkel látták el az épületet. A lépcsők tovább vezetnek a második szintre, ahol a társalkodónők berendezett szobáira találok. Nem kevésbé elegáns és kényelmes helyiségek ezek, mint a család egy szinttel lejjebb található lakórésze.

Gyermekjátékok között vezet egy lépcső a legfelső szintre, ahol a francia nyelvű szolgák laktak. Tágas terek, de a visszaemlékezések leírása szerint télen hideg, nyáron pedig forró lakórészek voltak ezek.

Úgy mennék még, s szívnám magamba a XIX. századi életet, amelyre itt minden emlékeztet. A festményekről a család kacsintgat rám, az asztalokon leveleiket olvasom, a szekrényen dísztárgyaikat látom, s szőnyegeiken lépkedem. Elképzelem az életet, amelyet a francia szalonok világában jártas Hortense próbált itt teremteni. Sokan jöttek látogatóba, rendeztek nagy beszélgetéseket politikáról, Hortense gyermekeinek pedig próbált nyugodt gyermekkort teremteni a Bódeni-tó partján.

A kastély mellett aprócska kápolna áll,

amely mellett Reichenau szigetének mindhárom ezeréves múltra tekintő temploma látható.

Néhány méterre a kastélytól, az egykori intéző épületében – ma a látogatói központ – találunk egy XIX. századi wellness részleget. Valószínűleg 1835 körül, már Hortense halála után építették, a kastély akkori tulajdonosai. Kád fehér csempével, hideg és meleg vízzel, amely a korban igencsak modernnek számított.

Hortense Párizsból nemcsak az empire stílust hozta magával a Bodeni-tóhoz, hanem a francia kertépítészetet is. Sajnos csak halála előtt sikerült egy nagynevű francia kertésszel megterveztetni a kertet, de fia később megvalósította álmát. Így ma a látogató egy csodás parkban gyönyörködhet, amely lenyúlik a tó partjáig.

Hortense kifinomult neveltetése és művészetek iránti szeretete révén saját festményei, akvarelljei is sok emléket őriznek az aprócska francia birodalomról.

Fotózni az épületen belül nem lehet, de ha kedvetek tartja megnézhetitek ezt a videót, amely bepillantást enged a múzeummá vált kastélyba.

A kastély egész évben látogatható, Konstanztól 15 percre, a svájci Salenstein nevű településen találjuk a tó fölé magasodva, cédrusokkal, mamutfenyőkkel körülölelve.

Az elmúlt két évben, amióta járjuk Dél-Németországot és Svájcot, próbálunk minden kirándulás alkalmával egy helyi ételt is megkóstolni, mert hiszen a gasztronómia is az Élet sója része.

Itt a blogon is többször kértétek, hogy mutassak be helyi ételeket, amelyek otthon is elkészíthetőek. Ennek most, hogy már én is egyre közelebb kerülök a német és svájci konyhához, időnként eleget is teszek.

Ahogyan az ősz beköszönget a Bódeni-tó mellett, egyre több helyen árulják a sváb-alemann származású ételt, a dünnelét.

Első látásra rávágnánk, hogy ez pizza, vagy elzászi flammkuchen, de akkor azt hiszem Dél-Németországban eléggé megsértődnének.

A dünnele, sok más ételhez hasonlóan a véletlen szüleménye. A parasztgazdaságokban a háziasszonyok hetente felfűtötték a kemencét a kenyérsütéshez, de ha túl korán tették be a kenyeret, amikor a kemence még forró volt, akkor annak külseje elégett, a belseje pedig nyers maradt. Így, a kenyér számára optimális hőmérséklet kivárásáig kitalálták, hogy a kenyér tésztáját jó vékonyra elnyújtják, megrakják a tetejét szalonnával, sajttal, hagymával, krumplival, ami éppen a gazdaságban kéznél volt, s gyorsan kisütik. A vékony tészta pillanatok alatt ropogósra sült, a feltétek megpirultak, az ebédre hazaérkező gazdák pedig kézből egy jó pohár musttal megették, s így könnyedén várták az estét, amikorra már a friss kenyér is kisült.

A Fekete-erdőben, a svájci határ közelében, Konstanz környékén és a Bódeni-tó mellett sok kis étterem specializálódott a dünnelére, szinte már kultusz alakult ki köré. Számomra a legizgalmasabb találkozás ezzel az étellel az volt, amikor néhány hete egy búcsúban mozgó kemencéből árulták. Első látásra észre sem vettük, hogy ez a kemence kerekeken gurul, mert egy kemenceháznak nézett ki. Az orrom előtt rakták meg fával, tették be és vették ki a dünnelét. Pillanatok alatt kígyózó sorok álltak, s várták, hogy süljön az isteni lepény. Kezünk alig állta a forróságát, de ropogtattuk a megpirult széleket és élveztük, ahogy a tejfölös, szalonnás, hagymás, sajtos töltelék íze keveredik a kissé elszenesedett darabokkal.

Kemencém ugyan nincs, de van jó sütőm, így azt gondoltam, hogy ez egy otthon is kiválóan elkészíthető ebéd, vagy vacsora. Megkerestem hát a legszimpatikusabb receptet a Bódeni-tó receptes könyvéből és elkészítettem. Igaz én jobban szeretem a tejföl helyett a créme fraiche-t, ezért azt használtam, de a hagyományos tejföllel is isteni étek.

A dünnele receptje:

Hozzávalók a tésztához (4 dünnele lesz belőle): 50 dkg liszt, 1 teáskanál só, 2,5 dl langyos víz, 2 dkg élesztő, 5 dkg vaj olvasztva.

Feltét (dünnelénként): 10 dkg tejföl, vagy créme fraiche, 5 dkg szalonna apróra vágva (vagy baconkocka), 7 db hagymakarika, só és bors

Elkészítés: A lisztet a sóval alaposan összekeverjük. Az élesztőt langyos vízben felfuttatjuk, a tésztához adjuk. Közben a vajat megolvasztjuk és szintén hozzáadjuk a tésztához. Kézzel jól összekeverjük, majd dagasztjuk (én kicsit csaltam, mert géppel dagasztottam) addig, amíg szép levegőtől hólyagosodó tésztát nem kapunk. Letakarjuk és egy órát melegen kelesztjük.

Ha megkelt, akkor négyfelé osztjuk, s egyenként 3 mm vastagságúra kinyújtjuk, fontos, hogy jó vékony legyen, ez nem pizza (bár megjegyzem az igazi olasz pizza is hártya vékony)! Nyújthatjuk kerekre, de akár szögletesre is, ha az a könnyebb! Sütőpapírral borított tepsire helyezzük és jöhetnek a feltétek. Jól megkenjük mindegyiket 10 dkg tejföllel, rászórjuk a szalonnát, a hagymakarikákat, kicsit sózzuk és borsozzuk. Irány az előmelegített sütő – 220 fok légkeverés – s 12 perc alatt készre sütjük. Sütés után még lehet rá friss zöldfűszert szórni.

A feltét variálható, nemrég Konstanzban egy étteremben tejszínes túrós alapon almával, fahéjjal és cukorral megszórt változatban ettem. Nekem nagyon ízlett így is.

Egy kis fantáziával akár saját fejlesztésű dünnelénk is lehet.

Jófajta musttal kívánok hozzá jó étvágyat!

Öreg, óriás, erős, hangos, selymes, színes, tiszta, s látványos. Több, mint 15ezer éve teszi a dolgát. Fut, szalad, robog a sziklák között, alatt, s fölött. Visz magával mindent, követ, fát, energiát, életet és halált. Még nem látom a Schaffhausen melletti parkolóból, de hallom robaját, s tudom, hogy ott van ő. A természet csodája, a Rajna-vízesés, Svájcban, nem messze a Bodeni-tótól.

A Wörth kastély mellett állok és csak figyelem, ahogyan a vasúti hídnál még nyugodtnak tűnő Rajna egyszer csak megbokrosodik, erőteljesen lerohan a Laufen kastély mellett, hogy aztán mire ideér elém, ismét nyugodt legyen.

Hihetetlen, hogy ott, 150 méter szélesnyi területen akár 600ezer liter víz is lezúdul másodpercenként. Ámulatomból a mellettem időközben felsorakozó zenészek lendítenek ki, amikor megszólaltatják a híres svájci havasi kürtöt.

Minden bátorságomat összeszedve beülök a hajóba, amely a vízesés közepébe visz, egy sziklához. Az út felér egy vadvízi evezéssel, s amikor kiderül, hogy a hajó elmegy, mi, látogatók, pedig maradunk a zsebkendőnyi sziklán a sokmillió liter vízzel, akkor megremeg a lábam. Győzködöm magam, hogy ha 15ezer éve nem sodorta el ezt a sziklát, akkor talán a következő félórában nem fogja. Elindulok a keskeny, vizes lépcsőkön, s minden kanyarban a fehér habokat nézem. Olyan erősen csapódik a víz a sziklának, keveredik belé a levegő az egyenetlen felszínen, hogy habjait már a legjobb habfürdők is megirigyelnék. A szikla csúcsán szó szerint sziklaszilárdnak érzem a talajt a lábam alatt, sőt élvezem, ahogyan alattam a víz minden pillanatban alakítja a követ.

Sokáig elnézném ezt a mérhetetlen erőt, de helyemet át kell adnom az újabb hajóval érkezőknek, így kalandra, akarom mondani vadvízi evezésre fel és irány a Laufen kastély.

Miután túlélem a hajót, s megkerülöm autóval a fél várost, Schaffhausent, a Laufen kastély parkolójában ismét hallom a vízesés moraját. Csak követnem kell, ahogyan erősödik a kastély belső udvara felé, ahol vezet le a lépcső a folyóhoz. Most felülről tekinthetek rá, az innen még oly hevesebbnek és erősebbnek tűnő vízesésre.

Közelebb, s egyre csak közelebb, be a szívébe visznek a lépcsők, az időnként felbukkanó kilátók. Még barlangba is bebújok, amelynek másik kijáratánál már a saját hangomat sem hallom, s ahol akár meg is érinthetem a mellettem lezúduló vízfolyamot. De még van közelebb, egy stégszerű építmény teljesen benyúlik, korlátját markolva percek alatt a szédülés fog el, ahogy felém áramlik a Rajna. Víztől megrészegülve, bizonytalan léptekkel hagyom el és térek vissza a kastélyba a panoráma lifttel.

Élmény ez a javából, de történelemhez hű lelkem nem engedi a kastélylátogatást kihagyni. A Laufen kastély, amely talán nem véletlenül nevét a német laufen – fut, rohan igétől, vagy a futás főnévtől kapta, múltjával nem közelítheti meg a vízesést, de emberi léptékkel mérve igen öregnek mondható. Csaknem egy évezrede figyeli innen a Rajnát és az ő csodáját az év minden szakában.

Az interaktív kiállítás eleinte csak érdekes, de amikor egy megterített asztal mellett az étkészletet csodálom, hallgatom a beszélgetést, amely a hangszórókból jön, felemelkedik a boros üveg, imitálja a bor kitöltését, majd megindulnak a tányérok, ekkor már izgalmas is. Az egyik pillanatban asztalon heverő legyező munkába áll, s a székek kifordulnak. Ekkor már feltűnik a beszélgetés is, Sissi és Ferenc József vendégeskedik a vízesésnél, felváltva használnak francia és német szavakat, hogy kifejezzék csodálatukat a természet eme évezredes alkotásának.

Kattints a képre a nagyobb méretért!

Stein am Rhein település ismerős lehet a blog olvasói számára. A kis svájci város éppen ott települt meg, ahol a Rajna elhagyja a Bodeni-tavat. Leginkább festett falú házairól, a XI. századból származó bencés kolostoráról, középkori templomairól és aprócska szigetéről - ahol ferencesek laknak - vált híressé, s a turisták által kedvelt látogatási célponttá (Itt olvashattok a kisvárosról és látnivalóiról!). Jómagam is sokszor vittem el oda vendégeinket, s többször mentem el a városka főutcáján álló polgári épület mellett - amely a Lindwurm múzeumot rejti magában - anélkül, hogy betértem volna. Ma már kihagyhatatlan látnivalóként tekintek erre az épületre.

A múzeumot egy házaspár, Emma és Jakob Windler halála után, a róluk elnevezett alapítvány hozta létre, legfőképpen azt az örökséget kívánták bemutatni, amit a házaspár a nagyszüleiktől örökölt - a számukra érzelmileg oly fontos - épületben évtizedekig megőrzött. Akkoriban Stein am Rheinban szóbeszéd tárgya volt, hogy Windlerék, úgy élnek a házban, mint egy múzeumban. Pedig csak egyszerűen ragaszkodtak ahhoz a biztonsághoz és meghittséghez, amit gyermekkorában Emma a házban, nagyszülei mellett megtapasztalt.

Az épületben először egy XIX. századi polgári otthonra találunk, ahol szinte még érezni a lakók illatát, az elfújt gyertya füstjét.

A közeli barátok és családtagok fogadására szolgáló kis szalonban, ahová először lépünk a folyosóról, találkozhatunk két hölggyel, akik valószínűleg éppen délutáni teázáshoz készülődnek.

A XIX. századi Svájcban is a férfié volt a családfenntartó szerep. Ekkoriban a férjek már sokszor a házon kívül vállalnak munkát vagy építenek karriert a gazdaságban vagy a politikában. A hölgyek számára a lakással kapcsolatos teendők és a gyermekek nevelésének irányítása maradt a fő elfoglaltság. Szórakozásnak pedig a kézimunka, a csipkekészítés, amelyet a vendégszobában félkészen asztalon heverő és a vitrinekben elhelyezett munkák szemléltetnek.

A vendégszobából kilépve füstszagot érzek az egyik helyiségből. Talán csak az orrom csal meg, de amikor hagyom magamat a szag irányába eltéríteni, meglepetéssel látom meg a szinte teljesen élethűen felszerelt konyhát, ahol még a macska is ott dorombol gazdája szoknyájánál.

A tűzhely füstös falai árasztják az illatokat, az asztalon heverő kenyér pedig csak úgy kínálja magát szeletelésre.

Egy szinttel feljebb impozáns látvánnyal fogad a szalon, a társasági események középpontja. A hely, ahol akár mi is tarthatunk egy családi rendezvényt, hiszen a múzeum szívesen rendelkezésre bocsájtja (néhány svájci frankért cserébe) családoknak, baráti társaságoknak, esetleg cégeknek.

Félrevonulhatunk a kényelmes szófára és fotelba, ha kényes témákról folyna a társalgás.

Koccinthatunk, miközben valaki a zongorán kedvenc darabjainkat játssza, s ha a fodros függönyök mögött kitekintünk, akkor a sétáló utca hasonló korú épületeiben gyönyörködhetünk.

A XIX. századi polgári otthonokban már több intim szféra jut a szülőknek, külön hálószobát rendeznek be maguknak, amely a kívülállók számára elzárt.

Ebben a korban a gyermekek is saját szobát kapnak, persze ez a társadalmi szint még nem tesz lehetővé a testvérek számára külön helyiséget.

A szobák mellett kap helyet a vasalóhelyiség, amelynek fala valószínűleg korábban külső fal lehetett, s a hozzáépítések során került tető alá. A fagerendás építkezés ezen a tájon is nagyon jellemző az épületekre. Az első épület, amely lakóházként itt állhatott valószínűleg a XIV. században épült, s azóta szinte minden században tettek hozzá, bővítették, ahogyan a család változó anyagi helyzete megkívánta és lehetővé tette.

Stein am Rheinban a XIX. században sok család, ház esetében egymás mellett élt a polgári létforma egy gazdálkodó élettel. A környező dombok szőlőtermesztésre, a Rajna melletti sík vidék növénytermesztésre, a dús legelők pedig állattartásra adtak lehetőséget. Így lehetséges az, ami a Lindwurm múzeumban is látható, hogy a polgári épület mögött gazdasági épületek találhatóak. Az összekötő folyosóról az aprócska udvarba tekintünk, ahol a szárnyasok kapirgáltak egykor, felettük pedig a ruha száradt.

A nyitott folyosóról már kevésbé barátságos helyiségek nyílnak. Itt éltek a szolgálók és családjaik. A századfordulón Svájcban is mértékadó volt, hogy kinek hány szolgálója van.

Természetesen itt sokszor együtt játszottak a cselédek gyermekei az apró uraságokkal. Most pedig a látogatók gyermekei játszhatnak ugyanazokkal a játékokkal, vagy próbálhatják ki a szalmazsákot. Ebben a múzeumban ugyanis külön tábla figyelmeztet, hogy igen, meg lehet fogni, igen, ki lehet próbálni, igen bele lehet feküdni.

A gazdasági épület padlásán különleges látványt nyújtanak a termények,

és a mezőgazdasági eszközök, lószerszámok.

Visszatérünk az udvarba, ahol megpillantjuk a hátsó kijárt előtt elhelyezett közlekedési eszközöket, a fiákert, a kerékpárt, s a garatra felöntött gazda cipelésére alkalmas talicskát.

A polgári otthon udvari bejárata mellett megdöbbent a mosókonyha, s áldottnak érzem a technika mai vívmányait.

A mellette megbújó kamra azonban jóleső érzéssel tölt el, amikor megpillantom a családi borkészletet. A falon, egy bortartóban még őriznek az 50-es évekből egy palackkal a Lindwurm ház borából.

Bejárva az épületet megértem Emma Windlert, amikor nosztalgiából nem volt hajlandó átrendezni, modernizálni nagyszülei házát. Itt minden olyan tartós, talán a kora miatt, vagy csupán azért, mert nem hagyták, hogy az enyészet legyen úrrá azon, amiért megdolgoztak. Ahogyan Svájcban sokszor tapasztaljuk, hogy nem éppen a legmodernebb eszközökkel dolgozik egy gazda, de az a régi gép még mindig működik. Ők talán jobban ragaszkodnak családi örökségeikhez. Talán igen. Mindenesetre tetszik a múzeum egyik molinójára írt mondat, miszerint

"Korunk elsöprő kulturális változásai megteremtik a mai ember tartósság és meghittség utáni vágyát. Nem véletlen, hogy jelen korunkban nyílik a legtöbb múzeum."

A múzeum weboldala itt található. 

Hajlamosak vagyunk nem becsülni az apró örömöket, pedig nap, mint nap kellene magunkat meglepni velük. S mindig csak a nagy, kirobbanó, elsöprő, fergeteges dolgokat hajszoljuk. A nagy hajszában azonban elmarad a lényeg, az élet élvezete.

Az elmúlt években próbáltam odafigyelni arra, hogy ne csak valamit együnk, valamit igyunk, vagy valamit nézzünk, hanem az egy picit legyen különleges, nem mindennapi, nem megszokott. Az első változtatást a kávé "szenvedte" el az életünkben. Már nemcsak egy bevásárlóközpont megszokott kávéit vásárolom meg, hanem betérek kávéüzletekbe, ahol kávékülönlegességekre találok. Kikérdezem az eladót, aki szívélyesen elmondja, hogy ennél a kávénál most a csoki íze dominál, ennél pedig a karamell. S valóban, szó szerint befűszerezte az ebéd utáni kávézásainkat egy-egy gyümölcsös, egzotikus, fűszeres kávé.

Évek óta rajongója vagyok Frei Tamás újságírónak, imádtam a Frei dossziét, s persze olvastam könyveit, valamint bejegyzéseit a Facebookon. Elsők között rajongtam a közösségi portálon, amikor a Cafe Frei-hez is lehetett csatlakozni. Nem volt alkalmam megkóstolni a kávéjukat, de mindig elolvastam a legújabb kávékülönlegességet, jöhetett az Ruandából, Tokióból, vagy "csak" Franciaországból.

S akkor jött az élet szele és elsodort néhány napra Székesfehérvárra, ahol a Fő utcán megpillantottam a Cafe Frei legújabb kávézóját. Azonnal be kellett mennem, magammal rángatva férjemet.

Belépésünkkel jegyet váltottunk a VILÁG-ba, a kávék világába, a világ kávéihoz. Hatalmába kerített a frissen pörkölt kávé illata, s a pánik, hogy a sok-sok kávé közül melyiket válasszam. Nincs ésszerű döntés, meg kellene mindet kóstolni, de délután ötkor ez mondhatni lehetetlen. A falon a földrészek kávéi, az olasz, a francia, a latin, az amerikai és az arab kávékonyha. Pörkölési és főzési technikáknak, fűszereknek, gyümölcsöknek, a kakaónak, s a tejnek köszönhetően száznál is több íz és illat.

Döntésem a francia kávékonyhára esett, a Cafe Frei által erre a kategória írt jellemzés illik hozzám: "enyhén édes tejeskávék - Afrika citrusosságával", s mivel imádom a klasszikus formát, édes habbal, s pici egzotikummal, jöhetett a marokkói tejeskávé, a marocchino.

Büszke vagyok rá, hogy magyarországi életem során időt és energiát nem kímélve bejártam az országot. Kevés olyan tájegység van, ahol ne ámultam volna rá hazám szépségeire. Külföldi barátaimnak is számos helyet szoktam ajánlani, ha Magyarországra szeretnének látogatni.

Békés megyében, szűkebb szülőföldemen is sok-sok települést ismertem meg, de amikor családom és barátaim emlegetni kezdték Lőkösházát, akkor azzal kellett szembesülnöm, hogy én azon a vidéken még nem is jártam.

A Bréda kastélyt pedig látnod kell – mondogatták. Soha nem hallottam róla, de a kastélyok mindig is közel álltak a szívemhez.

Bizonyára voltatok már úgy, hogy elérhető távolságban hevert egy csoda hozzátok, s mégis jó ideig nem vettétek észre. Mostanában, amióta az a munkám, hogy felfedezzem a környéket, naponta találok újabb és újabb csodákat a Bodeni-tó környékén. Németországban az autók rendszámai alapján tudni lehet, hogy hol él a tulajdonos, legalábbis melyik nagyvárosban, vagy régióban. Mi, akik a konstanzi kerülethez tartozunk KN rövidítést hordozunk az autónk rendszámában. Egy ideje már feltűnt, hogy az év minden szakaszában nagyon sokszor látok BÜS rendszámú autókat. Hol van itt egy másik kerület? Vagy ez nem is kerület? Kutakodtam kicsit, s rátaláltam Büsingen am Hochrhein településre a Rajna partján. Igen ám, de Büsingen német város, s mégsem határos Németországgal. Teljes egészében Svájc veszi körül. Ja, hogy Büsingen Németország exklávéja? Azaz Németország térben elszakított, különálló területdarabja. Nem több, mint egy másfél ezer lakosú kis német város, jelentős svájci hatásokkal a Rajna partján, amely megpróbált Svájchoz kerülni, de hiába a pozitív népakarat, Svájc nem volt olyan kegyes, hogy befogadja. Ennek ellenére a svájci frank népszerűbb fizetőeszköz, mint az euró, ha baj van jön a svájci mentő is, ha ő hamarabb ér ki, mint a német, s még irányítószáma is kettő van.

Kutatásaim során mindig eljutottam a XVII. században épült vízimalomhoz. Úgyis, mint egy fantasztikus állapotban megőrzött épület, úgyis, mint egy csodás kilátást nyújtó hely, s úgyis, mint egy magas szintű étterem, az Alte Rheinmühle. Gyorsan kerestünk alkalmat az étterem meglátogatásához, s mi ne találtunk volna?

Sok gasztronómiai élményünk volt már, jártunk sok ország, magas szintű éttermében, vagy cukrászatában, érezzük, hogy a szint, amit elvárunk egy étteremtől mindig magasabbra, s magasabbra kerül, de a kis, aprócska falu, Büsingen étterme, az öreg vízimalomban most minket igazán meglepett, s igen magasra tette a mércét.

Az épület külső része, a fagerendás homlokzat, az oldalát simogató gesztenyefák, s a háttérben gyorsan igyekvő kristálytiszta Rajna elbűvölő volt. A belső terem átröpített néhány száz éven, eredeti fagerendák, lámpavasak alá, szinte a Rajnába ültünk le.

Stockholmi élményeink végére egy olyan világ maradt, amely valójában az alapja is lehetett volna az egész beszámolónak, hiszen a város és környéke egy hatalmas szigetvilágon élvezi az életet. A Balti-tenger bekúszik a szárazföld belsejébe, fjordokat kelt életre, tavakat és folyókat táplál vagy éppen fogad magába, s ezzel megalapozza Stockholm változatosságát. Az emberek itt a hosszú évszázadok alatt hihetetlen alkalmazkodásról tettek tanúbizonyságot, hiszen ahol a víz jelen van, ott minden kiszámíthatatlan és állandóan változik.

A kis faluból, amely a Gamla Stan szigeten, cölöpökön született, vízi Metropolis lett, elfoglalva a környező szigetvilágot.

A Kungsholmen negyed, a híres Városházával, Stockholm jelképével is egy szigeten kért és kapott helyett magának.

Stockholm a látogató valamennyi érzékszervére hatást tud gyakorolni. A sós és édes víz keveredő illata az utcákon, a sirályok és hajók kürtjeinek hangáradata, a színes házak, az aranyfényben úszó hajók, a bőrömet simogató lágy szellő. S mindezek mellett az ízlelőbimbóimra ható ételek számomra igazán a tökéletesség szintjére emelték ezt a várost.

Első kulináris kalandunk Férjemmel a szálloda éttermében esett meg. A Stallmästaregården Hotel étterme, saját honlapja szerint a gasztronómiai kínálatában is (a szobáiban is) szeretné ötvözni a svéd tradíciót a modern gondolkodással, azaz itt is az eredeti svéd ételeket gondolja újra a séf. Egy ismeretlen városban kimerítő repülő út után, másra sem vágytunk, csak, hogy a szálloda étterme kényeztessen bennünket. S megtette! Már az előétel lenyűgözött mindkettőnket. Vörös, svéd kaviár, apróra vágott snidling, s lilahagyma, svéd krémsajt, újburgonya és a legkedvesebb svéd fűszernövény, a kapor. Tökéletes ízharmónia került elénk!

Manapság divatosak lettek az olyan mondatok, mint „Ne élj a múltban!”, „Koncentrálj csak a jelenedre!” vagy „Gondolj a jövődre!”. Nem hiszem, hogy bármelyik is létezhet a másik kettő nélkül. Véleményem szerint csak az a társadalom, nép lehet eredményes a jelenben, amely ismeri múltját, s gondol a jövőjére. Jómagam próbálok is úgy élni, hogy minél többet tudjak meg a múltról, éljem meg a jelent, s gondoljak a jövőre is, hiszen utánunk sem az özönvíz jön. Ez az én visszafelé és előre is kiterjesztett Carpe diem-em!

A fentiek érdekében - látogassak éppen Korzikára, Párizsba, vagy Stockholmba - útba kell ejtenem a múzeumokat, meg kell ismernem egy darabkát a város, az ország, a nép múltjából, művészeti alkotásaiból.
Norvégiában, Osloban nagyon tetszett a skanzen, ezért arra gondoltam, hogy Stockholmban sem hagynám ki, hiszen ezen a helyen csöppenhetek a legjobban bele egy korabeli világba.
A Djurgarden sziget már az érkezéskor magával ragadja a látogatót. A villamos – amely itt a kerékpár mellett a legjobb közlekedési eszköz – először a Nordiska Múzeum, extravagáns reneszánsz külsejű épülete előtt áll meg (persze jóval a reneszánsz után épült, de építészetileg megkapó). No, de ide majd később még visszajövünk, először a következő megállónál, a Skanzennél szálltam le.
A világ elsőként, 1891-ben megnyitott szabadtéri múzeumában a séta olyan volt, mintha az időben repülnék visszafelé. A bejáratnál csak ráálltam a mozgólépcsőre s máris egy XIX. századi városkában találtam magam.

Stockholmban nyaralni őrült ötletnek tűnik! De nem annak, aki szereti a 20-25 fokot nyáron, a vízpartot, a sok zöldet, s aktívan kíván pihenni. Ezek vagyunk mi! Igaz a motivációnkat elősegítette az a tény, hogy férjem bejutott egy nemzetközi továbbképzésre a Karolinska Egyetemen, s így kézenfekvő volt a három napos szakmai utat egy hetes nyaralássá fejleszteni. Kiváló ötletnek bizonyult, mert Stockholm nagyon sok arcát mutatta meg Nekünk. Ezeket az arcokat most külön-külön mutatom be Nektek itt a blogon. A felszín, a múzeumi pillantások, a gasztronómiai kalandok, s a szigetvilág sok-sok fotóval próbál majd kedvet csinálni Nektek egy stockholmi kiránduláshoz. Ne feledjétek, hogy egyes szavak más színei linkeket rejtenek, ahol további információkat találtok, ha már indulni is szeretnétek.

A felszín, a bőr az arcon, csak a külsőség, csak az első benyomás az első pillantások után.

Ahogyan a repülő „alá szállt” a felhőrétegnek, kirajzolódott a Stockholmot körülvevő szigetvilág, a tavak, illetve a fjordok, amelyek kisebb-nagyobb földdarabokat kerülgetve egészen a város szívéig hatoltak. Már Norvégiában is csodáltam, hogyan képes egy nép ennyi vízzel együtt élni? Hogyan lehet közlekedni, s hogyan jut el mindenhová a posta?

Turisztikai régióban lakni azoknak, akiknek lételemük az utazás, a felfedezés, a kultúra és a történelem, felér egy csodával. A németek azt mondják ránk, hogy „Fernweh”-nk van, azaz utazási vágyunk. S ennek a vágynak a kielégítésére nem is kell órákat utaznunk, sőt még vagyonokat sem kell rá áldozni, hiszen a Bódeni-tó mellett lakunk, Svájctól pár percre.

Eleinte nehéz volt elmagyarázni mindenkinek, hogy miért is nincs „Heimweh”-nk, azaz honvágyunk, de miután ellátogattak hozzánk, s megszerveztem számukra csodás négy-öt vagy hat napos kirándulásukat a környékünkön, akkor a haza indulás előtt már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy itt igazán jól lehet kikapcsolódni.

Pár hónapos tanulmányaim során ingáztam vonattal a Bódeni-tó partján, s minden reggel látóterembe került Reichenau szigetét, mint kolostor szigetet hirdető tábla. Óriási betűkkel feliratozva, hogy a sziget UNESCO világörökség listáján is szerepel. Korábban csak a bevásárló központ zöldséges pultjánál találkoztam a sziget nevével, hiszen szinte minden időszakban a saláta, a paradicsom, a paprika és egyéb finomságok onnan érkeztek az asztalunkra. Két ennyire különböző dolog, kolostorok a világörökségben és a zöldségek egy szigeten, ezt meg kell nézni.

Sportos időszakunkba jól illene egy kerékpártúra – gondoltam, s rávettük magunkat barátainkkal, hogy betekerjünk Reichenaura.

Már a bejáratnál tudtuk, hogy jól döntöttünk, mert a bicajról csak lepattanunk, ha meglátunk valamit, arról már nem is beszélve, hogy közelebb kerülünk a természethez, látványban és illatban egyaránt.

Panka egy mogyoró bokor mellől próbálta megszámolni a tornyokat, de tizenkettőnél mindig elakadt. A nap sugarai olyan erősen világították meg a várat, hogy szinte hunyorognia kellett, s időnként úgy érezte nincs is ott, az, amit lát. Ilyen kastélyokban csak hercegnők lakhatnak - gondolta, s neki iramodott a domboldalnak.

[nggallery id=6]

Kedves Olvasóim!

Köszönöm az egész éves figyelmeteket és érdeklődéseteket. Ebben az évben jó sok új látogatója is volt az oldalnak és a régiek sem felejtették el. Remélem, hogy a következő évben is sok sószemet oszthatok meg veletek.

A karácsonyfa alá most néhány téli fotót hoztam Nektek, a már téli ruhába öltözött Svájcból. Akinek tetszik valamelyik fotó, s szeretne belőle nyomtatni, akár vászonra, vagy akrillra, az írjon az eletsojablog@gmail.com e-mail címre és elküldöm számára a fotót olyan méretben, amely lehetővé teszi akár nagyméretű kép nyomtatását is. Ez az én karácsonyi ajándékom számotokra.

Kezdjük Arosaban, ahol a táj és a hegyek most száz évvel korábbi hangulatba öltöztek.

A nap bekúszott a hegyvonulatok közé, s ezzel még izgalmasabbá tette a környéket.

A völgyben a hotel színével kiemelkedett a fehérségből.

Arosa egyik épülete, olyan igazán svájci.

S a harang beöltözve, hogy ne fázzon, olyan édes.

Annyira tiszta vonulatok....

Egy kiváló hely az életre, a nagy hegyek lábánál.

Ismét a csúcson a Heidsee mellett.

Hegyek, amíg a szem ellát.

Gyönyörű fények között vonulatok.

Sípályák várják az igazán vagányakat.

Egy kis pára kúszik be....

Sziklák, hó, kövek.

Végtelen hófödte csúcsok.

Grand Canyon stílusban.

Hóesésben a bátrak repülnek.

Boldog karácsonyt kívánok minden kedves Olvasómnak. Legyen békés és nyugodt ünnepetek!

A mai értékmorzsa az utolsó lesz, de holnap kaptok még egy ráadást. Igaz már nem egy személyről fog szólni, hanem ajándékként adok át valamit, Kedves Olvasóim!

Ma azonban még egy értékes ember, akit gyermekkoromban kicsit okoskodó, aprólékosan magyarázó embernek gondoltam, de ugyanakkor mindig szórakoztatott a műsora.

Őszintén szólva manapság nagyon sokat bosszankodom, hogy mennyire helytelenül írnak a különböző újságok, internetes portálok. Azt már valahogy elfogadtam, hogy a közösségi oldalakon a hozzászólások teljesen helytelenek, mind ragozásban, mind helyesírás szempontjából, de hogy újságírók, akiknek elvileg példát kellene mutatni, írnak borzasztóan helytelenül, az aggasztó. De most Álljunk meg egy szóra!

Igen, igen, Grétsy László Tanár úr az akit ma "vendégül" hívtam.

A nyelvész, aki évtizedeken keresztül próbált tanítani a képernyőn keresztül a helyes beszédre és írásra. Sok cég vagy személy szégyellhette magát, ha Vágó Istvánnal éppen az általuk helytelenül kiírtak előtt álltak meg egy szóra.

[tube]https://www.youtube.com/watch?v=xvrwhBfV9-8[/tube]

Grétsy László azonban mindezt úgy tudta előadni, olyan kedvesen, mosolygósan, hogy senki nem sértődött meg, hanem rohant kijavítani a hibát.

A professor emeritusi oklevél átvételekor 2010-ben, saját fia készített vele egy interjút, amelynek, engedjétek meg, hogy egy a magyar nyelvvel kapcsolatos fejlődéstörténeti részét idézzem most itt. Talán soha nem gondoltunk még ezekre a szavakra így, ahogyan most Grétsy László bemutatja kialakulásukat:

"Kandidátusi értekezésem címe és alcíme: A szóhasadás – egy kevéssé számba vett szóalkotásmód típusai és szerepe irodalmi és köznyelvünk fejlődésében.

Ezt, a virágkorát a XVIII. és a XIX. században élő jelenséget addig nem vizsgálta a nyelvtudomány. A lényege: egy szó hangalakja kettéválik, majd a két hangalakhoz két egymástól különböző jelentés társul. Ez a nyelvi gazdaságosság gyönyörű példája! Nézzük: a törökből került a magyarba a „tengeri révkalauz” jelentésű kilavuz szó. A magyarban ez két formában is megjelent, kalóz-zá és kalauz-zá vált a hangalak, és az előbbihez később a „tengeri rabló”, az utóbbihoz a „jegykezelő” jelentés kapcsolódott. Két forma ez, és a nyelv is kihasználja a lehetőséget: más értelművé csiszolódott a két szó!

De folytathatom. Ugyanabból a szóból lett a „silány” jelentésű vacak és a „kisebb emlősállat vagy szegény ember fészke, búvóhelye, pihenőhelye” jelentésű vacok. Érdekes, hogy birtokviszony esetében másként is ragozzuk őket: vacakja és vacka. Ilyen módon vált el egymástól a dulakodik és a tülekedik vagy a magános és a magányos. A példák száma több százra, talán ezernél is többre tehető. Nyelvünk a szóhasadásokkal máig gazdagodik. Prém és perem, fátyol és patyolat, toboz és doboz. Mind-mind olyan szópárok, amelyek egyazon szóból alakultak ki, mégpedig kétféle, de hasonlatos hangzással, s lassan önálló, saját – de tartalmilag valamelyest összetartozó – jelentést nyertek."

S az, hogy a Tanár úr mennyire kreatív nyelvész, nem mutathatná be jobban semmi, mint, amikor megkérdezték tőle, hogy melyik a kedvenc magyar szava:

"Ha egy fémiparral, szereléssel is foglalkozó cégnek saját ovija is van, az nem más, mint:

vasszervízóvoda.

Ebben a szóban négy nyelven is benne van a ’víz’ szó: magyarul középen, az elejét fonetikusan kiejtve németül (vasszer), a végén lengyelül (voda), a középtáji hosszú „ó” pedig franciául jelent ’víz’-et, ha helyesen ejtjük ki, mert ők úgy írják le, hogy „eau”. Hát nem nagyszerű?"

De, nagyszerű! A magyar nyelv csodálatos, de sokkal csodálatosabb lenne, ha ma is figyelnénk rá, s talán, el kellene kezdeni ismételni Grétsy László műsorát.

Ajándékötletem: Lehet, hogy kicsit már késő megrendelni Grétsy László: Nyelvi játékaink nagykönyve című fantasztikus gyűjteményét, de karácsony után is szép ajándék lehet. Találunk benne játékokat betűkkel, hangokkal, anagrammákkal, vannak benne régi klasszikusok nyelvi játékok, mint a palindrom, intarzia, de nyelvtörők és találósdik is.

 

 

 

 

 

Sokak által megállapított tény, hogy a humor még a legnehezebb időszakot is könnyebben elviselhetővé teszi. A mai világban fokozottan szükség van olyan emberekre, akik képesek az élet “ nyűgét, s nyilait, (…) A hivatalnak packázásait” feloldani, s legalább múló percekre feledtetni azt, hogy mennyi küzdenivaló van az életben. Az “egyszemélyes humor” (ismertebb nemzetközi nevén stand-up comedy) műfaja nem is olyan ismeretlen Magyarországon, csak nem így hívták Hofi Géza csodás előadásait, vagy – a jelen Értékmorzsa megihletőjének – Sándor György “humoralistának” a műsorait.

Ez a műfaj mindenképpen a legnehezebb, a humor amúgy sem könnyű műfajai között. Itt nem lehet gesztusokkal, arcjátékkal grimaszolni, nincsenek közreműködők, akik előkészítik egy jelenet slusszpoénját. Itt maga az intellektus teremti meg a humort. Ebben pedig Sándor György a legnagyobb mester. Humora nem egyszerűen érthető, nem amolyan “nincsen benne semmi, ámde az legalább érthető”, hanem elgondolkodtat. S hogy önnönmagát humoralistának tartja, azaz az előadásaiban az ember magasztosabb értelméhez szól, igazolja az egyik előadásából kiragadott idézet: “Az emberért minden áldozatot meg kell hozni, de emberáldozatot nem!”.

[tube]ttp://www.youtube.com/watch?v=cQZvbqgytR4[/tube]

Sajnos, manapság mintha nem lenne akkora igény az intellektuális humorra, a bornírt térdcsapkodós röhögtetés dívik, amiért nagy kár, mert a magyar nyelv igazan alkalmas a finom, cizellált humorra is.

Számos előadásában hívta fel a figyelmet arra, hogy mennyire nem tudunk elvontan, absztraktan, objektíven gondolkodni. Ismét hadd idézzek: “így, szakállasan odamegyek az emberekhez, s azt mondom: “Csókolom, meg tetszik ismerni? Az Imrének vagyok az unokahúga!”, tízből kilencen visszakérdeznek: Milyen Imrének?”

Emberi természete is nagyon szerethető, ő az, aki a jó értelemben véve konzervatív gondolkodású, s ez a gondolkodásmód áthatja a mondanivalóját, mindenféle manír nélkül.

Olvassunk, hallgassunk tőle, átmelegíti és felfrissíti a küzdelemben megfáradt szellemet!

[tube]https://www.youtube.com/watch?v=4otDvbP8k7E[/tube]

Ajándékötletem:A humor és Sándor György kedvelői számára nehéz jobb karácsonyi ajándékot elképzelni, mint egy belépőjegyet a humoralista előadói estjére. Annál is inkább, mert Sándor György már csak kevés szereplést vállal. De 2014-ben még szert tehetünk jegyekre itt. Interneten így még az utolsó pillanatban is fantasztikus ajándék lehet.

Gyermekkorom óta fülembe cseng a Mézga család Aladárjának hangja. Akkor persze csak azt tudtam, hogy milyen vicces ez a figura, de fogalmam sem volt róla, hogy a későbbi ÁSZ műsor vezetője, vagy a Rapülők és Jazz+Az frontembere is - másik két sráccal együtt - kölcsönözte Aladárnak a hangot.

[tube]https://www.youtube.com/watch?v=aOZNniFEuls[/tube]

Igen, a 3. évadban Geszti Péter az, aki megszólaltatja Aladárt.

Számomra azonban Geszti mégis inkább dalszövegeivel és kreativitásával vált kedvencemmé, elsőként az Első Emelet számára írtak miatt,

[tube]https://www.youtube.com/watch?v=f6quG0oZZC4[/tube]

később pedig a Rapülőkben, mint saját zenekarában írt dalokkal

[tube]https://www.youtube.com/watch?v=HrLKGfMH_MM[/tube]

Személyiségének legérzelmesebb oldalát azonban A dzsungel könyve musicalben mutatta meg. Ott hangzik el az a mondat, amelyet még a Wikipédia is kiemel, amikor Geszti Péter életét mutatja be:

"Csak a múlton érdemes töprengeni. Ami van, az volt is. És ami lesz, az nem más, mint egy visszatérő, elfelejtett esztendő."

Van azonban még egy dolog, amiben Geszti számomra egy élményt nyújtott, az pedig nem más, mint az ARC óriásplakát pályázat és kiállítás megszervezése Budapesten. Amely a kezdetek óta is nagy sikerrel kerül ki a Felvonulási térre. Az alapítók célja, saját elmondásuk szerint:  "többek között Toscani és a Benetton példáján arra a meggondolásra jutottunk, hogy a reklám célokra használt óriásplakát felület a kommersz tartalmakon túl társadalmi üzeneteket is hordozhat". Azt hiszem elég csak egyszer megnézni a munkákat és máris láthatjuk, hogy ezt a célt sikerült elérniük.

Ajándékötletem: Manapság nagyon divatos, hogy alkásunkat egy-egy plakáttal díszítsük. Ajánlom figyelmetekbe egy-két helyiség falán keretben, vagy anélkül, számotokra sokat jelentő témákkal egy-egy plakát, esetlegesen óriásplakát elhelyezését. Ajándékba talán nagy plakátok kisebb változatát érdemes vinni, de ha ismerjük a megajándékozottat, akkor igen ötletes, egyénre szabott plakátokat készíttethetünk itt, de akár magunk is szerkeszthetünk ilyeneket ennek a programnak a segítségével.

 

Csodálat övezi azokat az embereket, akik nagyon nehéz sorsuk ellenére magasra jutnak. S most nem elsősorban az anyagi "magasságokra" gondolok, hanem arra, amikor egy művész ingerszegény környezetből nő ki és lesz belőle a világon mindenütt ismert sztár.

Ilyen ember volt Coco Chanel, a Chanel divatház megteremtője.

Bizonyára sokan látták a 2009-ben, Audrey Tautou főszereplésével Coco Chanelről készült filmet, de ha nem akkor itt az alkalom megnézni.

A fiatal Coco Chanel számára, a sivár gyermekkor és kemény kamaszkor alatt nem maradt más, mint a lázadás, az egészen eltérő viselkedés az akkor megszokottól. Egyetlen Coco Chanel életrajzot író sem tagadja le, nem is teheti, hogy Coco imádta a férfiakat, s számos szeretője volt, köztük olyanok, mint a Chanel parfüm üvegét (a cári testőrség vodkás üvegének mintájára) tervező Dmitrij Pavlovics Romanov orosz nagyherceg vagy Igor Stravinsky, akivel töltött szerelmi időszakról szintén készült film. Coco álmának megvalósítója azonban egy angol bankár fia, Arthur Capel, akinek segítségével vette meg első műhelyét. Itt kezdett el kalapokat készíteni. S innen nőtte ki magát a Chanel divatház.

Coco forradalmasította a női divatot, eldobatta a fűzőt, s ezzel felszabadította a nőt. Kosztümjeinek szoknyái már nem hosszúak, megmutatják a lábat. Chanel laza, hurkolt anyagokkal dolgozik, és sosem a díszítésre, mindig a vonalakra koncentrál. Ott dől el minden, vallja. Ruhái elegánsak és kényelmesek, a század szellemét hordozzák.

A Chanel hivatalos oldalán érdemes kicsit a korábbi kollekciókat is nézegetni, fantasztikus időutazás, vagy még sem?

S honnan az inspiráció? Elsősorban a lelkéből, de nagyon nagy hatással vannak rá barátai, az avantgárd művészek. Rengeteg időt tölt Picassóval, Cocteau-val, Serge Lifarral, Sztravinszkijjel, Ravellel.

S valljuk be, hogy a legnagyobb hatást a férfiak - akikkel viszonyt folytat - teszik rá. Hiszen akkor szabadul fel leginkább, amikor szerelmes. S valószínűleg ezek a férfiak inspirálják arra, hogy fantasztikus, egészen más stílusú ruhákat tervezzen a nőknek.

Coco Chanel életében is voltak nehéz pillanatok, de soha nem adta fel, mindig ment előre. Bizony volt kollekció, amelyet csak gúnnyal fogadtak, de ő akkor is visszament a szalonba és jöttek az újabb ötletek.

Tudta, hogy aki egy helyben megáll, annak vége!

Ajándékötleteim: A korábban említett filmek mellett, azért Uraim, minden nő kaphat egyszer egy Chanel parfümöt, vagy a híres láncos steppelt táskát, hogy egy Chanel kosztümről már ne is beszéljek. Még van néhány nap, s jó néhány üzlet. Chanelre fel!

Mindig nagy tisztelettel viseltetek azon alkotók iránt, akik képesek tükröt mutatni elénk, emberek elé. Nem konkrétan egy ember, hanem az ember elé. Megmutatják, hogyan élünk, milyen butaságokat csinálunk nap, mint nap, kritizálnak bennünket, a világunkat, a környezetünket. Sokszor eleinte nem is fogjuk fel, hogy mennyire rólunk szól az adott alkotás, csak, ha többször látjuk, derül ki, hogy mennyire jól lát bennünket az alkotó.

Számomra ilyen kisember és társadalom kritika a 60-70-es években sorozatosan visszatérő Menő Manó, vagy, ahogy eredeti nevén hívják A Vonal (La Linea). Alkotója Osvaldo Cavandoli egy olasz képregényrajzoló, rajzfilmes, karikaturista, aki a Menő Manó előtt formatervezőként dolgozott az Alfa Romeo milánói autógyárában, rajzolt rajzfilmeket és karikatúrákat. Menő Manót egy reklám kedvéért készítette el. Az alábbi videóban együtt látható Menő Manó és alkotója, akit Fehér Ceruzának is becéztek, hiszen mindig fehér ceruzával rajzolta Menő Manót.

[tube]https://www.youtube.com/watch?v=2C1mZdoSoOQ&list=PLC9678F61D13597B9c[/tube]

Sok-sok társadalomkritika, politikai gúny, művészeti karikatúra, s még szexuális töltetű rész is készült belőle (La Sexilinea és La Eroslinea címmel, amelyek egyikében Menő Manó például egy guminővel is bepróbálkozik, de az szétpukkan alatta).

Az egyik kedvencem, amikor Mozartot alakítja a Vonal.

[tube]https://www.youtube.com/watch?v=k8gvO4_T4mE&list=PLC9678F61D13597B9[/tube]

Fantasztikus a viszony a Menő Manó és alkotója között. Sokszor pöröl rajzolójával, halandzsázik és kérdőn viselkedik. De mindig érezhető bensőséges viszonyuk, ami nem is meglepő, hiszen Vonal Cavandoli egy része önmagából. Igazán tehetség kell ahhoz, hogy valaki csupán néhány vonal segítségével tudjon így szórakoztatni és valljuk be kicsit gúnyt űzni belőlünk emberekből és a körülöttünk lévő világból.

Ajándékötleteim: Mindenek előtt ajánlom a Menő Manó sorozatot DVD-én megvásárolni, itt megtaláljátok valamennyit. De talán ennél sokkal eredetibb az az ötlet, amelyhez talán még nincs késő. Vannak weboldalak, ahol egy rokon, barát, kolléga fotójának elküldésével készítenek az illetőről egy karikatúrát. Nagyon kedvező áron és gyorsan dolgoznak, s az eredmény garantáltan sikeres ajándék lesz. Ilyen oldal például a Győrfi Grafika oldala. Látogassatok el és rendeljetek gyorsan egy karikatúrát.

Kissé anakronisztikusnak tűnhet a mai, internetfixált világban könyvet olvasni. Asimov után szabadon, pedig a könyv a legtökéletesebb filmlejátszó: tökéletesen 3D-s vizuális élményt ad, tetszés szerint megállítható, visszatekerhető, áram nélkül is működik, jelentősen ellenáll a fizikai behatásoknak, kis tömegű, azaz: kitűnő szórakozás a használata. S hogy ez nem csak szórakozás, hanem szórakoztatva tanulás is (természetesen a tankönyveket, lexikonokat kivéve, legalábbis kevés ember üti agyon szabadidejét mázsás lexikonok lapozgatásával), arra a legjobb példa Umberto Eco életműve.

 Tudományos munkáját a középkor kutatásának szentelte, ami során káprázatos tudásanyagra tett szert, melyet a regényeiben megpróbál a gyanútlan olvasó fejébe belepasszírozni. S a legélvezetesebb, hogy eközben szórakoztató regényeket ír. A Rózsa neve hozta meg számára az igazi világhírt, e regényből közepesen élvezhető filmet is készítettek Sean Connery főszereplésével. A legérdekesebb, hogy a regény hatására még az Iron Maiden brit heavy metal együttes is írt egy 11 perces eposzt.

[tube]https://www.youtube.com/watch?v=aoxwjLdNmXc[/tube]

A Foucault-inga már igazi, komoly és barokkos műveltséget igénylő regény a misztikumról, a mágiáról. (Egy ebben olvasott kifejezést még szegedi gyakornokéveim során át is ültettünk egy gyakornok-társammal a rendkívül „todományos”, de kevésbé értelmes tevékenységekre: tetapiloctomia – jó megfejtést a kedves Olvasónak!).

 A Baudolino, vagy a Tegnap szigete is kitűnő regények, bárki, aki kicsit is érdeklődik a történelem iránt, nem fog csalódni ezekben a finom humorral megírt művekben.

 Eco újságíróként is dolgozik, publicisztikái – szintén csodás, finom humorral, érzékenységgel a társadalom problémáira – rendszeresen jelennek meg olasz lapokban. Magyarul Gyufalevelek címmel találkozhatunk egy válogatással belőlük.

 Miért lehet az ő munkássága tanulságos számunkra? A puszta „szórakoztatáson” kívül: fantasztikus tárgyi tudás jelenik meg műveiben, így szórakozva tanulhatunk, s ámulhatunk, hogyan tudhat egy ember ennyit a világról.

Ajándékötleteim: Eco könyveit bármelyik könyváruházban be lehet szerezni, történelmet kedvelők számára tökéletes ajándék lehet. A rózsa neve filmet is érdemes egyszer megnézni, bármelyik fizetős letöltő oldalon megtalálható.