Nem tudok elszakadni a tehetségektől, azt hiszem ők színesítik meg leginkább a mindennapjainkat, őket hívjuk, ha ünnepelni kell, ha szomorúak vagyunk, ha problémát kell megoldani vagy egyszerűen csak valami szépre vágyunk.

A mai morzsában Louis Armstrong ad át néhány szép pillanatot.

[tube]https://www.youtube.com/watch?v=8IJzYAda1wA[/tube]

Egy alkalommal Armstrong, vagy ahogyan mindenki szólította Satchmo, azt mondta a jazzről: "...ha kérdezned kell, hogy mi a jazz, akkor sohasem fogod érezni!"

Mert a jazzt lélekből kell játszani, tartotta ő. Ő, aki először zenével gyermekkorában a javító-nevelő intézetben találkozott. Itt tanult meg kornettezni és ütőhangszereken játszani. Ez volt az a hely, ahol valóban csak a lelkére támaszkodhatott. Szerencsére jó irányba vitte a lelke.

[tube]https://www.youtube.com/watch?v=kmfeKUNDDYs[/tube]

Meg kell említeni, hogy ő volt az egyik első és legnagyobb scattelő is, azaz szöveg nélkül fantáziaszótagok artikulálásával énekelt. Ettől lettek még izgalmasabbak azok, az előadásai, amelyek során már többet énekelt, hiszen idősebb korára arcizmai már lazultak, kevésbé tudta azt előadni a hangszerével, amit korábban.

[tube]https://www.youtube.com/watch?v=ts1qTynO1zg[/tube]

A tanulás mellett szükség volt egy saját előadásmódra, s a mosolygós természetre, amellyel nemcsak a kollégákkal, hanem bárkivel megtalálta a közös hangot. Nyitott volt, s az életet a fellépések jelentették számára. Jól érezte magát a tehetségével és ezzel mindenkit magával ragadott. A színpad volt az otthona, ezt az is bizonyítja, hogy sokáig nem volt saját lakása, hotelszobákban lakott. Nem ez számított neki, hanem a zene és annak átadása. Bizonyára sokan vannak, akik emlékeznek arra, amikor 1965-ben Budapesten járt. Néha jó lenne az időutazás, igaz?

Ajándékötletem: Aki szereti a jazzt, annak sok kiváló koncertet ígér Budapest tavasszal. Böngésszetek a MÜPA oldalán, ahol igen kedvező jegyárak mellett kaphattok jegyet a koncertekre. A MÜPA koncerttermei nagyon jó akusztikával rendelkeznek, megéri a fáradtságot, ha még utazni is kell.

   A mai adventi értékmorzsában azt az embert ismerhetitek meg, aki számomra megtestesíti a jótettet, a türelmet, a szerénységet és az odaadást. Évtizedekig kisiskolásoknak adott át mindent, amire szükségük volt, hogy elinduljanak az életben, majd saját családjának sorsa miatt sérült gyerekekkel és emberekkel kezdett foglalkozni. Ma, barátnőjével közösen vezetik a Vésztői Sérült Gyermekekért Egyesületet, ahol fejlesztő iskolában, majorságban, nappali foglalkoztatóban, lakóotthonban és támogató szolgálat keretében gondoskodnak fogyatékos fiatalokról. A semmiből építették fel az intézményt, Vésztő és a környékbeli települések családjainak teszik elviselhetőbbé a mindennapjaikat azzal, hogy fejlesztik, vigyázzák, s tartalommal töltik meg a beteg családtagok életét.

Balogh Istvánné, Lupsán Ilona - Vésztőn mindenkinek Ici.

Melyek azok az emberi értékek, amelyek a legfontosabbak számodra? Miért?

Ici: HIT – Elsősorban nem a különböző vallásgyakorlásra gondolok, hanem arra, hogy mindig tudtam, tudok hinni valakiben vagy valamiben. Nemrégiben írtam egy pályázatot, melynek a következő címet adtam: „Vágyak, Álmok, Realitások”. Igen, azt hiszem mindig voltak álmaim, vágyaim, s azután szembesültem a realitásokkal. Nem volt mindig kellemes, de újra tudtam kezdeni.

REMÉNY – Ez nálam együtt jelentkezik a kétséggel.

„Mindig legyenek kétségeid. Ha kétségeid megszűnnek, azt jelenti, hogy megálltál az utadon” (Paulo Coelo)

Reménykedem, hogy utam hosszú lesz, s így meg tudom valósítani céljaimat. Az én mozgatórugóim mindig is a kétségek és remények voltak.

SZERETET – Ugyan én nem vagyok egy „nyakba ugró” típus, de jó érzés, ha szeretnek, és ha én is „csendben” szeretek valakit, valakiket.

Mi a legfontosabb az emberi kapcsolataidban?

Ici: Őszinteség, bizalom és elfogadás.

Én türelmes embernek ismerlek, te hogyan látod ebből a szempontból önmagadat?

Ici: Most egy jó nagyot nevettem, mert munkatársaim és volt tanítványaim is többször megjegyezték, hogy „Ici néninek minden azonnal kell”! Általában valóban türelmes vagyok, mert át kell gondolnom magamban, hogy akivel beszélek, vagy dolgozok, miért körülményes, miért használja a majd, talán, lehet szavakat.

Mi az, ami a legfontosabb szerinted egy családban?

Ici: Legfontosabbnak tartom, hogy egy családban legyen összetartás, a családtagok lelki támaszai legyenek egymásnak, ami megkönnyítheti a mindennapokat.

A szeretet talán elcsépeltnek tűnik, de szerintem a nap minden pillanatában ott kell, hogy legyen. S talán, ami még legalább annyira fontos, az a közös élmények, emlékek felszínen tartása. Én a mai napig a múlt csodálatos családi eseményeiből „építkezek”.

Hogyan őrizheti meg az egyensúlyt egy olyan család, ahol sérült gyermek is él?

Ici: Nagyon nehéz megtartani egy egészséges egyensúlyt, hogy jól alakuljon az ideális férj-feleség kapcsolat és az ép és sérült gyermek viszonya. A mi családunkban is nagyon nehéz ezt tartani, hiszen a kisebbik autista fiúnk más, különlegesebb bánásmódot, szeretet igényel, mint a nagyobbik. Nehéz ezt megfogalmazni, de mindkettőt másképp kell szeretni. Mára már úgy érzem, hogy ez az állapot még szorosabbá, összetartóbbá tette családunkat. A sok küzdelem megtanított bennünket egy másféle, talán szebb, mélyebb szeretetre.

Ki a példaképed? Miért?

Ici: Az Édesanyám. A mai napig a fülemben hallom nyugtató szavait. Mindig, minden nehéz helyzetből talált kiutat. Két férjet temetett el, szüleit és öt testvérét gyászolta, 27 évig özvegyen élt és még sorolhatnám a sors csapásait, de mégsem volt soha elkeseredett. Rendkívüli nyugalommal birkózott meg a kihívásokkal. Egyszerűségéért, jólelkűségéért nem csak családunk imádta, hanem a falu közössége is tisztelte, szerette. 83 évesen is tartalmasan teltek a napjai, sohasem tétlenkedett. Nyugodtan, kiegyensúlyozottan élt a család, a kis kert jelentette számára a teljességet.

Mi az, amire a legbüszkébb vagy eddigi életed során?

Ici: Gyermekeimre. Bármilyen furcsán is hangzik, de úgy tűnik, hogy az ép nagy fiúnk is nagy erőfeszítések árán, de megtalálja a maga útját, igaz egy másik országban, ahol talán a boldogság is rátalál. Sérült gyermekünk is nagy dolgot hajtott végre, mert meg tudta szokni új otthonát egy lakóotthonban. Férjemre is büszke vagyok, aki az én néha szélsőséges természetemet, munkamániámat kibírta közel 37 éve már.

Mit szeretnél még elérni az életben?

Ici: Amikor ép gyermekeket tanítottam, teljesnek éreztem az életemet és a munkámat. Jelenleg ez a kiteljesedés úgy érzem, még várat magára. Több tényező hátráltat abban, hogy a sérült gyermekekkel is úgy tudjak foglalkozni, ahogy szeretnék. Nap, mint nap arra vágyódok, hogy csak a gyerekekre kelljen koncentrálnom és ezt a munkát ne zavarja például pályázatírás, anyagi források megteremtésért való küzdelem, biztonságos környezet kialakítása és még sorolhatnék sok mindent.

Mit szeretnél Karácsonyra kapni?

Ici: Nem fogod elhinni, de már megkaptam a Karácsonyi ajándékom. December elején vittük vissza Gyurit a lakóotthonba és négyfős családunk négy órát a kocsiban nyugalomba utazhatott Miskolc felé. Sokat hallgattunk, keveset beszéltünk, de együtt voltunk, s ez mindannyiunknak megnyugtató volt. Mindezek mellett, nyilván szeretem az ajándékozást és az ajándékokat is, de hozzászoktam ahhoz, hogy a pici örömök is nagyon sokat jelentenek. Konkrétan a Karácsonyi és az Adventi időszakban már régóta szeretnék egy jó könyvet olvasni, értékes gondolatokkal gazdagabb lenni.

Ajándékötletem: A Vésztői Sérült Gyermekekért Egyesületnél mesterek segítségével a gyermekek és felnőttek készítenek kerámiákat és szőtteseket. Csodás asztali és konyhai tárgyak, szőnyegek, párnák és táskák készülnek. Az Egyesület árusítja az elkészített alkotásokat, amelyek megvásárolhatóak Vésztő, Bocskai u. 22. alatt, vagy interneten is megrendelhetőek az info@vsgye.hu e-mail címen keresztül. Nemcsak ajándékot tudtok Náluk venni, hanem az ott élő sérült gyermekeknek is örömöt szereztek munkáik megvásárlásával. Egy kis ízelítő itt a termékekből:

Nagyon sok kiváló játékú színészt ismerek Hollywoodból, nem tagadom törekszem megnézni a "nagy" filmeket is, de persze nem mindig ezek a legjobb filmek, sőt. Egy valakire azonban mindig felkapom a figyelmem, legalább annyira a játéka miatt, mint maga az ember miatt.

Meryl Streep-el a mai értékmorzsában azt szeretném kifejezni, hogyan őrizheti meg önmagát és családját egy háromszoros Oscar-díjas (tizennyolcszori jelölés), nyolcszoros Golden Globe-díjas színész.

Meryl Streep harminc éve él együtt szobrász férjével, akivel a mai napig szorongatják egymás kezét egy-egy neves eseményen. De tudjátok nem olyan felszínes ez a szorítás, hanem érzékelhető az időnként bohókás, cipőjét elhagyó színésznőn, hogy Don Gummer a támasza, a szerelme. S az egyébként híres szobrász (akinek a világ több pontján vannak művei) pillantásai a felesége felé is elárulják szerelmét. Meryl Streep, aki nyitott embernek vallja magát, elmondása szerint nem vállal olyan szerepet, amellyel úgy érzi, hogy nem tehet hozzá a világhoz valamit. Talán a Mamma Mia esetében ezt átvitt értelemben kell értelmezni, de valljuk be jól szórakoztunk.

Nem szeretném most itt felsorolni a filmjeit, de mindenképpen említést kell tenni a karakterekről, amelyeket Meryl Streep megformált az elmúlt 35 évben. Volt ő otthon ülő feleségből lett szakács (Julie és Julia), keménynek tűnő nővér (Kétely), gyermekeit elhagyó anya (Kramer kontra Kramer), exminiszterelnök asszony (Vaslady), szerelmes nő (Távol Afrikától),  kiállhatatlan főnök (Az ördög Pradát visel), leszbikus kiadótulajdonos (Az órák), idősödő, szexhiánnyal küzdő feleség (Amit még tudni akarsz a szexről) és még férfi is (Angyalok Amerikában). Egyszóval számos szerep és karakter, amelyben a nő ezer arcát mutathatta meg, s egyszer kicsit előjöhetett belőle a mindenkiben ott lakozó férfi. Saját elmondása szerint abban a szerepben sok volt az édesapjából, nem szándékosan, de ott volt.

S emellett a sok szerep és karakter mellett meg tudott maradni anya és feleség. Hallottatok már botrányt, ami az ő magánéletéről szól? Négy gyermeke és férje társaságában éli a mindennapjait, s egyetlen kívánsága lenne, "Idő. Még több idő. Az egyetlen dolog, amit senki nem adhat meg."

Ajándékötleteim: A mozi manapság eltörpül a letöltések és a DVD-k világában, pedig szerintem még ma is hangulatos moziban nézni egy filmet. Sajnos a jegyek nem olcsók, de Karácsonykor vehetünk egy ajándékkártyát néhány alkalomnyi mozira. Aki szeretné jobban megismerni vagy megismertetni Meryl Streep filmjeit, az böngészhet itt is DVD filmek után.

A mai adventi értékmorzsát engedjétek meg, hogy a XX. század egyik legnagyobb költőjének szavaival mondjam el. Annak a költőnek a versével, aki egyszer így vallott:

„Vallom és hirdetem,hogy nincs értékesebb,hatalmasabb és szebb mint az élet.”

Ady Endrét ritkán halljuk mostanában, pedig különös jelzők gazdagságában alkotott művei, lázadása, forradalma hazája feudális elmaradottsága ellen, szimbolizmusa és színei lenyűgözik az olvasót.

Gyermekkoromban Petőfi Sándor, Vajda János, Arany János, Shakespeare kötetei álltak a polcon. Szerettem mindegyiket, de Ady néhány verse és az azokban található szeretet kifejezés mindig magával tudott ragadni. Adyt, az embert nem kell bemutatnom itt, s ennek a szeretet-kifejezésnek elég a legszebb példáját meghallgatnotok.

Szánjatok néhány percet Szabó Gyula előadásában Ady Endre: Karácsonyi rege című versének.

[tube]https://www.youtube.com/watch?v=zsQklLtA-S4[/tube]

Úgy gondolom a Karácsony legfontosabb célját közvetíti: szeretet. Még van egy hét, ami alatt mindenki átgondolhatja, hogyan fejezheti ki leginkább szeretetét mások irányába. De először ehhez magunkba kell nézni.

Ajándékötletem: Vegyétek elő a polcról kedvenc verses köteteteket és tanuljatok meg egy verset a fa alá, párotoknak, szüleiteknek, rokonoknak, barátoknak, mindenkinek, aki karácsony este veletek lesz.

A mai értékmorzsa meglehetősen közhely-veszélyes, de igyekszem ezt elhárítani. Ma ugyanis olyan emberről szól, akinél kevés közismertebb, idegesítő kifejezéssel élve emblematikusabb alakja van az ő általa képviselt „tevékenységnek”, millióféleképpen írtak már róla, s igyekszem ezért minél személyesebb véleményt alkotni.

Beethovenről van szó.

 Bárki, aki kicsit is érdeklődik a zene iránt, nem tudja megkerülni az ő általa létrehozott világot. A klisészerű ismereteken túl, miért is lehet ő példa számunkra? A kérdés megválaszolásához figyelmen kívül kell hagynunk – bármennyire irracionálisnak is tűnik – a mérhetetlen tehetségét a zenéhez, hiszen a blog íróját és olvasóit is ide értve senki sem rendelkezik ekkora adománnyal, így Beethoven tehetsége nem mérhető, kívül esik az általunk vizsgálható tartományon. Marad tehát az ember, akinek sorsát, életét tanulmányozva levonhatunk tanulságokat.

Elsőként azt, hogy az ő korában merőben szokatlanul, megpróbált önállóan, „csupán” a tehetségéből, alkotásaiból megélni. Nyilván mecénások segítségével, de ő volt az első olyan alkotó, aki már nem „udvari” zenészként tevékenykedett (vessük össze ezt azzal, hogy Mozart egyik „munkaadója”, Colloredo hercegérsek számára a zenész Mozart a cselédséghez tartozott!). Tehát a függetlenség, ami minden elme számára alapvető feltétel az alkotáshoz, Beethoven révén vált „közismertté”.

A másik komoly tanulság, a mérhetetlen kitartás, egy olyan betegség dacára is alkotni akarás, ami – józan paraszti ésszel beláthatóan – pont egy zenész alkotó tevékenységét lehetetlenítené el. Beethoven legyőzte önmagát – a test fogyatékosságát a szellem erejével felülmúlta, épp úgy, mint Stephen Hawking, akiről már olvashattatok e blog hasábjain. S mivel – mint minden művész – Beethoven is nagyon érzékeny ember volt, így írt erről heiligenstadt-i végrendeletében (halála előtt 25 évvel!!):

„Ó ti emberek, kik engem mogorvának, bolondnak vagy embergyűlölőnek néztek, mennyire igazságtalanok vagytok hozzám! Nem ismeritek a látszat rejtett okát. (…)  hat év óta szörnyű baj lett úrrá rajtam, melyet a tudatlan orvosok még súlyosbítottak. (...) s így én, aki élénk, tüzes vérakarattal születtem és fogékony voltam a társélet szórakozásai iránt is, kénytelen voltam korán elkülönülni a többiektől és magányosan élni életemet. Mert ha időnként mindezen túl akartam magam tenni; ó mily kegyetlenül kijózanított, hogy ilyenkor kétszeres súllyal kellett éreznem hallásom megromlását! Mégsem bírtam azt mondani az embereknek: beszéljetek hangosabban, kiáltsatok – hiszen süket vagyok. Hogyan is vallhattam volna be épp annak az érzékemnek gyarlóságát, melynek énbennem tökéletesebbnek kellene lennie, mint másokban s mely egykor valóban tökéletes is volt, oly tökéletes, mint csak keveseké pályatársaim közül (...)”

 Azt hiszem, Beethoven volt az, aki megnyitotta előttem a zene világát, egy olyan utazásra invitálva, mely a mai napig is tart, s valószínűleg – remélhetőleg - egyszerre ér véget életemmel.

Még gimnazistaként, mintegy 22-23 évvel ezelőtt ismertem meg egy CD-vel kereskedő idősebb hölgyet (ő volt az egyetlen abban a városban, aki színvonalas zenei CD-k eladásával foglalkozott), s az egyik alkalommal, amikor a kicsiny boltjában válogattam a jobbnál-jobb előadók és szerzők korongjai között, Beethovenre terelődött a szó. A mai napig emlékszem arra, hogy mit mondott: „Beethovent az igazságot szeretők kedvelik.” Nos, ismerve a III. szimfóniát és a Missa Solemnist, igaza volt.

 Érdekes volt látni (pontosabban: hallani) azt, hogy számos filmben tűnik fel Beethoven zenéje egy adott jelenet kísérőzenéjeként.

Egy példát idéznék: a Képlet c. filmben, ami megpróbál – helyenként sikerrel – a tizenkettő egy tucat elpusztulavilágdevannakajókakiktúlélik kliségyűjtemény fölé emelkedni. Talán legmegragadóbb jelenete az, amikor a főszereplő – Nikolas Cage (ne becsüljük most alá!!) - már megértette, hogy tényleg vége a számára ismert világnak, ő is el fog pusztulni a sok milliárd többi emberrel együtt, mert csupán néhány gyermek kap új esélyt. Megtörten vezeti autóját, céltalanul haladva, miközben semmisül meg körülötte minden. Semmi zaj nem hallatszik, csupán a VII. szimfónia 2. tétele. Sokat töprengtem ezen, miért pont ezt a zenét választotta a rendező, hiszen a VII. szimfónia a kirobbanó öröm, annak is szinte emberen túlmutató bemutatása (szokták is a tánc apoteózisaként emlegetni, nem is ok nélkül, a második tételben mintha titánok járnák méltóságos és bűntelen táncukat). S arra jutottam, hogy ezzel a zenével azt az örömöt illusztrálhatja a rendező, amit az a szülő érezhet, aki ugyan nemsokára meghal, de tudja, hogy gyermeke kiválasztottként új esélyt kapott.

Ez a zene más rendezőt is megérintett: a Király beszéde c. film csúcspontján is ezt halljuk.

Természetesen nem lehet Beethoven ilyen komplexitású műveit csupán illusztrációnak használni - maguk illusztrálják a világot. Amit az emberi fajról egy idegen civilizáció számára mondani érdemes, benne van a Missa soleminsben és a IX. szimfóniában.

Ajándékötletem: Ajánlhatnék most CD-ket, de azt mindenki talál a neten. Van azonban valami, ami nagyon különleges ajándék lehet Beethoven kedvelőinek. Minden évben júliusban három hétvégén Beethoven koncerteket rendeznek Martonvásáron a Brunszvik kastély parkjában. A parkban egy kastély, egy kis tó, a tavon egy sziget, a sziget közepén pedig egy szabadtéri színpad. Fantasztikus élmény, amikor Beethoven zenéjére a természet is megszólal. Sajnos még nincsenek jegyek 2014 nyarára, de a Nemzeti Filharmonikusok oldalát kell figyelni, mert hamarosan árusítani kezdik. Addig is készíthetünk egy ajándékkártyát, amivel jelképezzük ezt a szép meglepetést.

A mai értékmorzsa két olyan emberről szól, akik egymástól függetlenül ugyan, de nyilván egymásról tudva fáradoztak egy nagyon komoly, sajnos nem megfelelően kezelt ügy érdekében: életüket az emberek szexuális felvilágosításának, illetve a különböző szexuális problémák megoldásának szentelték. Két, kissé eltérő módon, de közös cél érdekében tevékenykedtek. Dr. Veress Pálról (sajnos már nincs köztünk) és dr. Lux Elviráról (még tevékenykedik) van szó.

Veress Pál sok-sok ezer levélre válaszolt élete során, gyakorló orvosként nem tevékenykedett, de mérhetetlen emberszeretete, tudása és finom humora sok fiatal és idősebb emberen segített, ha kissé eltévedtek a szexualitás útvesztőiben. Leveleiből több válogatás jelent meg (pl: Beszélnünk kell róla), a mai napig érdemes olvasni, sok okos gondolattal, tanáccsal gazdagodhatunk általa. (Antikváriumban még elérhető a címre kattintva találtok egy oldalt.)

Lux Elvira az orvostudományi egyetem után pszichológusként is diplomázott, majd a SOTE Szülészeti Klinikáján dolgozott, s nem csupán tudományos, hanem számos ismeretterjesztő könyv szerzőjeként vált ismertté. A Magyar Szexológiai Társaság tagjaként, elnökeként, valamint gyakorló orvos-pszichológusként szintén sok emberen segített és segít. Írásai a mai napig helytállóak. Ugyanakkor mindig élvezetes előadásokat tartott, amelynek az alábbi másfél perc is kiváló példája:

[tube]https://www.youtube.com/watch?v=3NqMx_n1vvI[/tube]

Miért tartom kiemelten fontosnak, hogy e két kiváló ember kapcsán a szexuális felvilágosításról, oktatásról írjak? Mert nagyon nagy szükség van erre a munkára, a szexualitás mindenkit érdekel, de sokan – ismerethiányból, félelemből, (ál)szemérmességből – gondokkal küzdenek. Sajnos az interneten a sok segítség mellett legalább annyi káros dolgot, koklerek tanácsait, téveszméket lehet találni. Nagy szükség lenne egy átfogó, már az általános iskolában megkezdett korszerű oktatásra e téren is.

S még egy érdekes könyvet hadd ajánljak a kedves Olvasónak: 1957-ben (!!!) jelent meg magyarul a svájci orvos, dr. Fritz Kahn  Nemi életünk c. könyve, pontosabban annak sokadik kiadása (az eredeti első kiadás tehát kb. 1930-40 között jelenhetett meg). A könyv átfogó ismeretet kínál a szexualitásról, orvosi- és társadalmi vetületeiben egyaránt, s olyan csodás, irodalmi stílusban, hogy szó szerint öröm olvasni. S persze bizonyos tényanyagokban már túlhaladott, de alapvető elveiben teljesen aktuális – sajnos manapság is aktuális lenne egy ilyen könyv, noha mar legalább 60-70 évvel ezelőtt született…

Az egyik szakaszt, a nemi érintkezés jelentősége a kultúrember számára érdemes most itt elolvasnotok. (Kattintás után egy pdf. fájl jön elő!)

Interjú Gelencsér Rita  jóga-,  Pilates- és gerinctréning oktatóval, személyi edzővel.

A mai adventi értékmorzsában azt az embert mutatom be, aki soha nem gondol senkiről és semmiről rosszat, mindig pozitívan gondolkodik és segítőkészsége nem érhető fel. Emellett az egész élete, munkája az egészséges életmódról szól. Nemcsak testi, hanem a lelki egészség is rendkívül fontos számára.

Hogyan, milyen elvek szerint éled a hétköznapjaidat, mely emberi értékek fontosak számodra?

Rita: Távolabbról indítom a válaszom, hogy egyszerűvé és érthetővé váljon mindenki számára.

18 éves korom óta spirituális útkereső voltam, sok helyen, tanfolyamon megfordultam. Az igazán döntő fordulat akkor következett be az életemben 33 évesen, amikor megismertem, majd elköteleztem magam az indiai tanítómesterem, Sri Sathya Sai Baba mellett. A tanításai olyan kristálytiszták és mélyrehatóak voltak számomra, hogy rögtön éreztem: ez az, amit eddig kerestem! Többször jártam már kint Indiában az Ő ashramjában (spirituális központ) és személyesen is meggyőződtem, hogy azok a követői, akik a tanításait a gyakorlati életükbe átültették, nagyon magas emberi értékeket képviselnek. Jó a társaságukban lenni, mert szinte ragyognak és árad belőlük a szeretet. És, hát ki ne szeretne ilyen lenni?

Ezért még jobban elmélyedtem a tanításokban, több éves képzéseken vettem részt, melynek a fő témái az Önismeret és az alapvető emberi értékek voltak.

Az öt alapvető emberi érték: az Igazság, Erkölcs, Béke, Szeretet és az Erőszak nélküliség.

 Ezek az értékek szorosan összefüggnek egymással, s ha bármelyiket kiválasztjuk, s arra koncentrálva éljük a hétköznapjainkat, akkor a másik négy érték is automatikusan megjelenik az életünkben és követni fogjuk. Így én a belső hangomra hallgatva az Igazságot választottam ki magamnak. (Mellesleg, mint kiderült a nevem „véletlenül” szanszkritül pont ezt jelenti.)

 Az igazság nem csak annyit jelent, hogy mindig igazat szólunk, ennél sokkal többről van szó. Az Igazság, a mindannyiunkat mozgató alapvető élet-elv, a Lélek, amely a minden élőlényben lakozó Isteni szikra. Ez az Igazság a forrása mindennek; ez az erő készteti dobogásra a szívet, lélegzésre a tüdőt és működésre a szervezetet. Ha megértjük és megtapasztaljuk ezt a mély Igazságot, rájövünk, hogy a világon mindent és mindenkit ugyan ez az Igazság éltet. Az ember feladata ezen Igazság felismerése önmagában és másokban is. Tehát, bár külsőre különbözőek vagyunk, lényegében mindannyian Egyek, testvérek vagyunk. A testvéreit pedig szereti az ember, kedves velük, türelmes, megértő és segítőkész irányukba.

A mesterem tanításának a lényege egy mondatban megfogalmazható: „Mindig segíts, soha se árts! (Help ever, hurt never.)” Ez az az elv, amit én követek és próbálok megvalósítani a hétköznapjaimban.

 Hogyan tudsz mindenkire pozitívan gondolni?

Rita: Sajnos, még nem tudok mindig, de folyamatosan gyakorlom. Ez egy tudatos döntés volt még korábban a részemről. Választhattam (és mi mindannyian folyamatosan választunk): lehetek pozitív és akkor a dolgok jó oldalát nézem, s sok örömöm van az életben vagy választhatom azt is, hogy körülöttem mindent rossznak, nehéznek látok és akkor egy örökké panaszkodó, búskomor, beteges ember leszek. Én úgy döntöttem, hogy az első verzió kellemesebb.

 Tapasztalatból tudom, ha én megváltozom jó irányba, akkor a körülöttem lévő emberekre és az élethelyzetekre is jó hatással vagyok. Egy-egy nehezebb élethelyzetben nem a problémákon kesergek, hanem igyekszem átlátni, megérteni és a lehető legjobbat kihozni belőle. Tudom, hogy ez a feladat értem van, egy lehetőség, amelyből tanulnom kell, hogy ez által én több, jobb legyek, mint előtte voltam. A gondolkodásomat, a hozzáállásomat változtattam meg gyökeresen és ezt tudom ajánlani másoknak is.

 Ha mindenkire, mint az Igazság megtestesülésére, a lélektársamra, a testvéremre tekintek, akkor nem ítélhetek el másokat az esetleges hibáik miatt. Ráadásul ezeknek a hibáknak a többsége még bennem is jelen van, tehát mi alapom az ítélkezésre? Én a „jó oldal” mellett köteleztem el magam, az én feladatom az, hogy az éppen rászorulóknak tudjak építő gondolatokat mondani, vigaszt és segítő kezet nyújtani. Teréz Anya válasza nagyon találó volt, amikor valaki megkérdezte tőle: „Váltál-e valaha is haragossá az összes társadalmi igazságtalanságot látva magad körül Indiában és a világ más részein végzett munkád során?” Teréz anya válasza így hangzott: „Miért kellene energiát pazarolnom a haragra, amikor szeretetre is fordíthatom azt?”

Ki a példaképed? Miért?

Rita: Sok-sok példaképem van, nem is tudom felsorolni mind őket. Mindegyik más-más korban, más körülmények között élt és más volt az életfeladatuk. Amiben hasonlítanak, az az, hogy mindegyik elérte és megvalósította a legmagasabbat.  A jógik közül, akik nagyon közel állnak hozzám: Ramakrishna, Ramana Maharishi, Sivananda, Yesudian és Gandhi (bár őt inkább, mint politikust ismerjük, átvitt értelemben jógi). A keresztény világból: Teréz Anya, Pio Atya, Assisi Szent Ferenc és Szent Rita. (És még sokan mások…) De a hétköznapi életemben a körülöttem lévő emberek is példaképek, mert mindegyikben látok legalább egy olyan tulajdonságot, amiben én gyenge vagyok, s emiatt felnézek rájuk és tanulok tőlük.

 Az egyik kedvenc jógás idézetemmel búcsúznék és kívánom ezt minden törekvőnek: „Légy olyan, mint a napsütésben a szirmait bontogató lótuszvirág, mely érintetlen az iszaptól, amiben született és a víztől, ami táplálja”

Ajándékötletem: Jómagam is hosszú hónapokig voltam és jelenleg is vagyok részesei a jóga óráinak. A jóga nemcsak sport, hanem egy életforma és gondolkodás is. Én még csak kis részt tudok ebből megérezni, magaménak tudni, de azt tudom, hogy csodás érzés a jóga óra, kioldja a feszültséget és megnyugtatja a lelket. Nincs szebb ajándék Karácsonyra, mint néhány jóga órára egy bérlet, hiszen már az első órák alatt eldől, hogy tied lehet-e ez a sport, életforma és gondolkodásmód.

Advent kilencedik napja van ma és hétfő. Hogyan lehetne jól kezdeni a hetet? Hát egy kis humorral. Talán sokan emlékeztek még a '30-as évek nagy formátumú színészére, akinek már a megjelenése is mosolyt csalt a nézők arcára az első magyar filmek kapcsán.

Kabos Gyula, a mindig szerencsétlen kinézetű nevettető. A Hyppolit a lakáj Schneiderjeként, a Meseautó Halmosaként, A kölcsönkért kastély Gruberjaként és sorolhatnánk, mindig fantasztikus színészi játékot nyújtott.

[tube]https://www.youtube.com/watch?v=L2djHNrpKsE[/tube]

Így vallott egyszer a humorról:

"... fiatal színész koromban roppant irigyeltem azokat a komikus színészeket, akiknek nagy orruk vagy valami más torzságuk volt, mert amint beléptek a színpadra, az emberek már nevettek. Ez így nagyon könnyű lehetett, és én kétségbeestem, mert akkoriban egészen rendes, szabályos gyerek voltam. Ahol játszottam, a városok patikáiban nem maradt egy csepp deákflastrom sem, akkora orrokat ragasztottam. Azóta már megtanultam, hogy a színészetet nem a külsőségekben kell keresni, s hogy nem az orr, a szem és a száj fontos, hanem a belső humor, hogy meg kell találni az embert, és az ember igazi torzságát kell a színpadra vetíteni..."

A színészkönyvtár életrajzában a következőket írják filmes szerepeiről:

"A filmekben - és ez már kiforrott színészegyéniségéből, de korpulens alakjából is következik - többnyire kikapós, félénk és félszeg, riadt tekintetű kisembereket (kereskedőket, ügyvédeket, cégvezetőket, titkárokat, inasokat stb.) kell megformálnia, akik a harmincas évek viszontagságai között önmagukat, családjukat, egzisztenciájukat féltik a reájuk is nehezedő fenyegetésektől. Ezeknek a figuráknak alapvető magatartását a félelem motiválja. Félti a lányát, az állását, a megtépázott becsületét vagy csak egy hóbortos ötletét, amelytől meg akarnák őt fosztani. Védekezésképp a legnagyobb szamárságokra is képes, amiből az is következik, hogy többnyire felsül, és nevetségessé válik. Általában a történetek tragikomikus figurája. Ő a balek, akit az orránál fogva vezetnek, de azért neki is adódik lehetőség néhány nyelvöltögető poénra, hogy visszavágjon, sőt kivágja magát, netalántán, ha úgy adódik, akár vissza is vágjon. Ő a pesti Chaplin."

Jól támasztja alá a fentieket a Hyppolit a lakáj 20. percében kezdődő jelent, amikor elhangzik a híres mondat: "Hogy én a saját marhapörköltem tiszteletésre szmokingot vegyek fel? Soha, tudod mama soha!" S a következő képen már félig szmokingban küzd a gallér tűjével!

A teljes filmet megnézhetitek a YouTubon itt:

[tube]https://www.youtube.com/watch?v=e-vi5Xa78iM[/tube]

Nagyszerű alakításain nem lehetett észrevenni, hogy állandó küzdelemben volt az életben. Soha nem volt igazán jól fizetett színész, amikor pedig végre kezdett az élete jól alakulni, akkor zsidó származása miatt kényszerült elhagyni az országot, s teljes szegénységben halt meg az Egyesült Államokban.

Mégis a mai napra az Esti Kurírban 1934. december 25-én megjelent interjújában elhangzott mondata lehetne a legszebb értékmorzsa, s talán most sem ártana megfogadni:

"Riporter: - ...hiszen maga olyan vicces ember.
Kabos Gyula: - Ez egy nagy tévedés, kérem. Én egy nagyon szomorú ember vagyok, csak mániákusa vagyok a vidámságnak, és addig nem nyugszom, amíg nevető arcokat nem látok magam körül. De különben is, ma jókedvet csinálni - kötelesség, és akkor is nevetni kell, ha sírni szeretnék. Volna egy jó tippem ezzel kapcsolatban. Hozzanak rendeletet, hogy egy hónapig mindenkinek mindent mosolyogva kell csinálni. Meglátnák, milyen más lenne az élet."

Ajándékötletem: Aki szereti a régi filmeket, azoknak egy csodás ajándék lehet Kabos Gyula filmjeiből néhány darab DVD formátumban. A www.filmkatalogus.hu oldalon ma is rendelhetőek itt.

Már évtizedekkel ezelőtt rabul ejtett a zene, az emberi intelligencia legmagasabb rendű megnyilvánulása. Számos koncertet hallgattam végig, közülük az egyik legvarázslatosabb volt az az este, amely során Szegeden élvezhettük Montserrat Caballe hangját. Nem vagyok ugyan opera-rajongó (pontosabban Händel operáin kívül kevésbé lelkesedem az operákért), azonban élőben hallani az ugyan már pályája zenitjén túl járó Caballe-t, feledhetetlen élmény volt, még akkor is, ha a műsorvezető sajnos meglehetősen infantilis módon viselkedett. Caballe érett hangja égiesen tiszta és erős volt, nem hiszem, hogy lett volna olyan ember a hallgatóság között, akit ne érintett volna meg ez a fajta materiálisan nem definiálható csoda.

[tube]https://www.youtube.com/watch?v=9N_Z7YggELY[/tube]

 Nem szeretném az Olvasót Monserrat Caballe életrajzával untatni, arra ott vannak a különböző elektronikus és hagyományos lexikonok. Csupán egy kedves anekdotával hadd mutassam be a művész messzemenően nem hétköznapi humánumát: már világhírű énekesként koncertezett Dél-Amerika egyik nyomorral átszőtt országában (talán Argentínában, de a helyszín nem lényeges), a hallgatóság zöme nincstelen emberekből állt, akiknek most az egyszer megadatott az, hogy – jótékonysági koncert révén – kapcsolatba kerüljenek valami a nyomorukon túlmutató szépséggel. A koncert végén egy kislány odaszaladt Caballe-hoz és a filléres értékű, de számára becses alumíniumgyűrűjét odaadta neki ajándékba. A művésznő annyira meghatódott, hogy cserébe neki adta a szintén számára becses, de korántsem filléres értékű gyémántgyűrűjét.

 Mit jelenthet számunkra e kis történet? A humanitás olyan komoly példáját, amellyel csak nagyon ritkán találkozni! Hány újgazdag perc-emberke tenne ehhez hasonlót?

 Caballe másik nagy érdeme az, hogy próbált nyitni a klasszikus zenét nem értő/elutasító/megismerni-nem-akaró emberek felé is: 1988-ban Freddy Mercuryvel együtt készítettek egy albumot Barcelona címmel, melynek címadó dalát az 1992-es barcelonai olimpia megnyitóján adták volna együtt elő, azonban Mercury halála miatt erre nem került sor.

Ajándékötletem: Fantasztikus karácsonyi ajándék lehet két jegy az Operaházba. Januárban és februárban nem kisebb operák vannak színen, mint Puccini: Bohémélet, Verdi: Aida, Donizetti: Don Pasquale, vagy Szerelmi bájital műve. Aki még nem járt operában, s azt gondolja, hogy nem szereti, annak is érdemes egyszer kipróbálni, hiszen nem alkothatunk úgy véleményt valamiről, hogy még nem tapasztaltuk. S igazából az Ybl Miklós tervezte 19. századi neoreneszánsz épületnek önmagában is van egy hangulata.

Ezen a héten már emlegettük a bátorság egyik formáját, amikor Kati Marton a múltjával nézett szembe. Ma azonban jöjjön egy olyan ember, aki mindig egy lépéssel a jelen előtt kellett, hogy járjon.

Robert Capa fotográfus, haditudósító, dokumentarista.

Nemcsak jó szemre és kiváló technikára volt szüksége, hanem mindig a történések előtt kellett járnia egy lépéssel, ha éppen akkor akarta elkattintani a gépét, amikor az adott pillanat megtörtént. Azért bátorsága sem volt egy utolsó, hiszen mind a spanyol polgárháborúban, mind a II. világháborúban sűrűn járt a ropogó fegyverek között, bujkált a lövészárkokban.

Nem véletlenül hangzott el szájából a következő mondat:

"Ha nem elég jók a képeid, akkor nem voltál elég közel!"

Mindig törekedett a valóság bemutatására, fotói nemcsak egy embert, egy eseményt, vagy egy várost adnak vissza, hanem tükrözik azok gondolatait, hangulatát, örömét, vagy bánatát, küzdelmét vagy épp halálát.

 [tube]https://www.youtube.com/watch?v=LxfEv6iRjfk[/tube]

Szerette az embereket fotózni, s jól is érezte magát az emberek társaságában. Lazán vette az életet, hamar feloldódott a társaságban, s gyorsan ismerkedett. Sok hírességet tudhatott barátjának, köztük Hemingway-t, John Steinbeck-et, míg az előzővel a spanyol polgárháborúban harcoltak, addig az utóbbival 1947-ben a Szovjetunió néhány városát és vidékét járták be (ebből született Steinbeck: Orosz napló című könyve, Capa fotóival illusztrálva). Nagy szereleme sem volt kevésbé híres, Ingrid Bergman-t 1945-ben ismerte meg.

Rövid életének munkái nagy elhivatottságról, bátorságról, az emberek iránti szeretetről és jó szemről tanúskodnak.

Ajándékötletem: A fotózást, illetve a dokumentarista fotókat kedvelők, s azok, akik a kor egyik vagányának laza stílusára vágynak ajánlom Capa egyik könyvét: Kissé elmosódva - Emlékeim a háborúról.

Mindannyian érezzük úgy az aktív életünk során, hogy elegünk van abból a munkából, amit egyébként önként választottunk magunknak. De olyan is van, hogy egyszerűen csak más területek kezdenek el érdekelni. Mindig azt szoktam mondani, ha nyolc életem lenne, akkor mind a nyolcban más szakmát választanék. Szerencsés voltam, mert mindig szerettem eddig, amit éppen csináltam, de már többször voltam úgy, hogy azért most jó lenne váltani, mert érdekel az a másik terület is. Új életet kezdeni nagyon nehéz, főleg, ha az egy teljesen más, mint az eddigi. De megéri. Ennek az új élet kezdésének számomra a legszebb példája

Varga Margit és dr. Erdős Melinda, a Zazzi cukrászda tulajdonosai.

Párizsban találkoztam először Pierre Hermé cukrászatának csodatermékeivel, amelyek között "csak" az egyik volt a macaron (Erről már olvashattatok itt a blogon!).

Párizsból azonban haza kellett jönni, de még hónapok múltán is visszatértek álmaimban azok a csodás sütemények. S akkor az egyik internetes oldalon éppen bemutatták a Zazzi cukrászdát Solymáron (ma már Budapestre költöztek, ide).

Varga Margit üzletasszony, bölcsész, s számos egészen más területen dolgozó hölgy, dr. Erdős Melinda orvos, aki nyugdíjas éveiben akart valami egészen mással foglalkozni (a kezdetekkor még egy matematika tanár barátnőjük is velük volt). Nekiálltak és megtanulták a szakmát, Varga Margit még Párizsban a Pierre Hermé iskolájában is tanult és most nemcsak én állítom, hanem sok hozzáértőbb is, hogy ők készítik Magyarországon a legjobb francia süteményeket.

Szembe kellett nézniük eleinte azzal, hogy a betérő vendégek fanyalognak, miért nincs krémes, de ők kitartottak az álmuk, a francia sütemények Magyarországon mellett.

Évekbe telt, amíg kinőtték a solymári üzletet és ma már Budapesten székelnek, s 2013-ban ők álmodhatták meg a világ tíz legjobb zenekara között számon tartott harminc éves Budapesti Fesztiválzenekar sütijét a BFZ30 elnevezésű "izgalmas, de megnyugtató" tortát. A sütiről itt olvashattok.

Szóval épp itt az ideje, hogy mindenki elővegye az elhessegetett álmait és sorra vegye a megvalósításhoz szükséges teendőket.

Ajándékötletem: Vigyétek el a családot a Zazziba, Budapesten a Bécsi út 57-61-be, kóstoljátok meg a francia csodákat, s vigyetek haza Karácsonyra macaront. Legyen a karácsonyi asztalon egy darabka kis Párizs. Aki ügyes cukrász, az ki is próbálhatja a macaron készítését, ebben segíthet a Nők Lapja egyik cikke itt.

A mai értékmorzsában arról a kiváló emberről szeretnék írni, aki nem csupán a szinte mérhetetlen intelligenciájával, hanem kitartásával is példát mutathat.

Stephen Hawkingról van szó.

Talán nincs is másik olyan elméleti tudós, aki amolyan “sztárrá” vált volna a laikusok között, mint ő. 1942-ben született Oxfordban, s szülei orvosi pályára szánták, de végül is fizikusként diplomázott, majd a Cambridge-i egyetemen doktorált. Mi is olyan különös az elméleti fizikában, ami miatt a nem-fizikusok érdeklődésére is számot tarthat? Az, hogy nagyon egyszerű szinte banális, mégis nagyon nehezen megválaszolható kérdésekre keresi a választ, mint például: mi az idő? Miért előre halad és nem visszafelé? Volt-e a világnak kezdete? Ha igen, lesz-e vége?

Sokunk a vallásban keresi ezekre az igen egyszerű és mégis roppant nehéz kérdésekre a válaszokat. Az elméleti fizikusok ezzel szemben logikus, racionális válaszokat szeretnének kapni ezekre a kérdésekre. Hawking számára az elméleti fizika ideális kutatási terület, mivel nem kísérletes tudomány (persze, a legtöbb elméleti tézist közvetett, vagy közvetlen kísérleti bizonyítékkal alátámasztották már).

Hawking ugyanis egy ritka, de nagyon súlyos betegségben az ALS-ben (amyotrophias lateralsclerosis, ha valakit éppen érdekel) szenved. Ez a mozgató idegek betegsége, a beteg lassan elveszti az összes akaratlagos mozgási képességét, végül a légzőizmok is megbénulnak; a szakemberek szerint a várható túlélés ritkán több, mint 10 év. Hawking esetében a betegség már az 1960-as évek végén jelentkezett! Mindezek ellenére a szelleme érintetlen, noha a teste már gyakorlatilag mozgásképtelen (már beszélni sem tud, csupán az egyik szemét tudja valamennyire mozgatni, (egy direkt a számára kifejlesztett beszédszintetizátorral kommunikál), s a mai napig is aktívan kutat.

Ami azonban az „átlagember“ (ez alatt most az elméleti fizikusokat kivéve mindenkit, tehát a bolygó lakosságának több, mint 99.9%-át értem) számára ismertté tette, az az, hogy képes a rendkívül bonyolult tudományos eredményeket leegyszerűsítve, mindenki számára érthető formában „tálalni“, azaz ismeretterjesztő könyvet írni. Magyarul is megjelent Az idő rövid története c. könyve, aminek eredeti kiadása a londoni Sunday Times bestseller listájának élmezőnyében volt 4 éven át.

Milyen tanulságokat jelenthet az ő élete, milyen értékekre hívhatja fel a figyelmünket?

Mindenek előtt arra, hogy a szellem erősebb (lehet) a testnél, amennyiben kitartással küzd valaki a céljaiért. Ezentúl példaértékűen mutatja be  a mai, szinte tudás- és tudományellenes, talmi csillogásokat kereső „celeb-világban“, hogy a tudás igenis az egyik legfontosabb értékünk, a tudás révén emelkedtünk ki az állatvilágból, tudományok nélkül sötétben bolyonganánk az ismeretlen, ijesztő világban.

Ajándékötleteim: A fizika után érdeklődők számára nehéz, de érdekes olvasmány Az idő rövid története című könyve, illetve szervezhetünk egy kirándulást is a genfi CERN-be, ahol az elméleti fizika legnehezebben megválaszolható kérdéseire keresik a kísérletes válaszokat. Genfről és a Cernről nemrég olvashattatok itt.

Sokan vagyunk az utazással úgy, hogy életünk része, de talán keveseknek adatik meg annyira az életük részévé tenni, mint egy XIX. századi magyar utazónak,

Vámbéry Árminnak.

Először akkor figyeltem fel rá, amikor Frei Tamás készített a Frei dossziéban egy filmet róla. Ma is megnézhető ez a film itt.

Később a Magyar Elektronikus Könyvtár segítségével elolvashattam a Dervisruhában Közép-Ázsián át című művét.

Az első érték, amely vele kapcsolatban eszembe jut, az a kitartás. Elszántan hitt abban, hogy fel kell fedeznie a török kultúrát, meg kell keresnie a magyar nyelv gyökereit, amely véleménye szerint a török kultúrában keresendő. Tökéletesen elsajátította a török nyelvet, s az iszlám vallást. Évekig élt Konstantinápolyban és tanulmányozta a török kultúrát.

Itt kapott kedvet keleti utazásához is, el akart utazni Közép-Ázsiába, ahová akkoriban európai ember nem juthatott be. Marco Polo óta, hatszáz évig egyetlen ember sem léphetett be a kánok birodalmába. Ismeretlen vidék volt ez a világ számára, amelyet Vámbéry mutatott meg. Kitartása, amivel Dervisként, azaz török szerzetesként indult el az útnak tette az egész világon ismertté, talán Magyarországon a legkevésbé. Ma ez egyszerűnek tűnik, de akkoriban, amikor a kánok birodalmában elég volt egyetlen rossz mozdulat, amellyel leleplezhette magát, hogy nem török, hanem európai, elég volt ahhoz, hogy kivégezzék. Vámbéry azonban olyan tökéletesen ismerte a nyelvet, az iszlám kultúrát, hogy végigjárhatta az Ezeregyéjszaka meséinek helyszíneit, s később hazatérve megmutathatta azt a világnak.

Ajándékötleteim: Ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a keleti kultúra után és szereti az útleírásokat a Magyar Elektronikus Könyvtárból itt letölthető Dervisruhában Közép-Ázsián át című könyvét, amelyet kinyomtatva és szépen beköttetve egy nagyon izgalmas ajándékot adhatunk Karácsonykor szeretteinknek. S aki a mesék világába is szívesen vándorol, annak ajándékozhatjuk a bookline.hu oldalon ma is kapható Ezeregyéjszaka meséit felsorakoztató sorozatot.

Advent idejére mindenképpen példaértékű számomra az a színész, akit én gyermekkoromban egy egyszerű sorozat orvosaként ismertem meg. Majd felnőttként, először a Szegedi Szabadtéri Játékok alkalmából, mint III. Richárd kápráztatott el, később pedig számos darabban a Nemzetiben. Az elmúlt évben viszont filmekben (Kaméleon, A vizsga) győződtem meg róla ismét, hogy milyen nagyszerű színész.

Kulka János, színművész azonban nemcsak játékával, hanem gondolkodásmódjával is értékmérő számomra. Nyitott és jóindulatú, segítő szándékát pillanatig sem rejti véka alá. Mindig vállalja önmagát, s kiáll az elveiért.

Talán kevesen tudják róla, hogy az Autisták Országos Szövetségének Nagykövete. Amikor az Esőember darab főszerepét megkapta, komolyan meg akarta érteni az autistákat. Ezért rengeteg időt töltött közöttük, figyelte viselkedésüket, s végül valamire rábukkant önmaga kapcsán is. Így nyilatkozott :

"A sikeren túl az előadás egyik legnagyobb hozadéka a magammal való találkozás. A felismerés. Az ember megy az önismeret szinte elérhetetlen célja felé, és hirtelen meg tudja fogalmazni, hogy mi az, ami eddig bántotta, aminek nem tudott nevet adni. Fontosak ezek a felismerések, mert nyugodtabbá, boldogabbá tesznek. A másik nagy ajándék magával az autizmussal, az autizmussal élőkkel való találkozás. A mai napig működő, élő kapcsolatom van autista szervezetekkel."

Advent idején nekünk is el kell gondolkodnunk azon, hogyan tudjuk leginkább megtalálni önmagunkat, hogyan tudjuk elfogadni a hibáinkat (amelyeket lehet, hogy csak mi tartunk hibának, valójában nem azok), s mit tudunk tenni olyat, amivel másokat is segíthetünk!

Ajándékötletek: Kulka János legutóbbi CD-je, az Akarod, vagy nem még most is kapható itt. De számomra szép ajándék volt korábban ÖNÉTELRAJZ című könyve, ahol kedvenc receptjei mellett az életéből is elárul néhány érdekes dolgot, miközben még az országot is bejárjuk vele. Nemrégiben itt a blogon az ő Käsespätzle receptjét már olvashattátok.

A mai adventi értékmorzsában egy olyan emberről szeretnék írni, aki számomra több, az élet egymástól teljesen eltérő területén is nagyon fontos példakép, inspiráló személyiség volt, illetve még ma is az. Olyan képességeket egyesített, melyek külön-külön is nagyszerű emberré tették volna, együttállásuk azonban egy egészen rendkívüli személyiséget eredményeztek.

Ha csak néhány mondat erejéig kukkantunk be az életébe, már akkor is kirajzolódik fantasztikus elméje, mély empátiája.

1875-ben született, már gyermekkorában orgonált, s lelkész édesapjának példájának köszönhetően filozófiából és teológiából doktorált. Emellett Párizsban Charles-Marie Widornál csiszolta tovább orgonajátékát. Lelkészkét tevékenykedett, s docensként tanított. Egész életét áthatotta a élet tiszteletének gondolata, s ez a gondolat az élet univerzális tiszteletében (minden élőlény élni akarását tiszteletben kell tartani) fejeződött ki. Ebbéli elhivatottsága miatt 30 éves korában orvosi tanulmányokat kezdett, orvossá 1912-ben avatták. 38 éves korában elindult Afrikába, kórházat alapított a francia Egyenlítői-Afrikában (ma Gabon), a háborúban francia fogságba került, utána 1924-ig lelkészként dolgozott. 1924-ben tért vissza Afrikába, s haláláig, 1965-ig Afrika és Európa között utazva szolgálta az emberiséget (orvosként, koncertorgonistaként, előadások tartásával).

Nemrég bukkantam rá egy CD-re, amit neki ajánlottak, mert afrikai művészek ötvözik Bach zenéjét és az afrikai népzenét rajta. Hallgassatok itt bele, szerintem igazán különleges:

[tube]https://www.youtube.com/watch?v=9sjXfkSDciI[/tube]

Mindenek előtt azzal, hogy az élet szeretetére és tiszteletére tanít. Orvosként a test, lelkészként a lélek, orgonistaként a szellem egészségének megőrzését vállalta magára, s ebben a háromságban egyedülálló teljesítményt nyújtott, kifogyhatatlan lehetőséget kínálva nekünk, hogy erőt merítsünk a mindennapok küzdelmeihez.

 A szellem örömeit elsősorban Bach orgonazenéje által közvetítette – új előadásmódot honosított meg a bachi orgonaművek előadásával, szakítva a korában uralkodó, a Liszt-iskola hatására elterjedt túl gyors interpretációval. Aki manapság orgnonakoncertekre jár, tapasztalhatja, hogy sok előadó egyfajta „sportot” űz a tempó fokozásával, Schweitzer játékát hallgatva élvezhetjük a visszafogott tempó elmélyültebb világát. A felvétel régi, ezért a minőségért elnézést kell kérnem.

[tube]https://www.youtube.com/watch?v=SzUDhoYxuI8[/tube]

Még nem késő megrendelni ezt a CD gyűjteményt!

Számos könyvet is írt, de magyarul jelenleg én csak erre találtam rá, érdemes elolvasni!

Kedves Olvasóim!

Az elmúlt évhez hasonlóan, 2013 Adventjének huszonnégy napján szeretnék Nektek adni egy-egy érdekes írást. Minden nap bemutatok egy embert, aki számomra fontos értékeket közvetít, s ezeken az embereken keresztül kaptok ajándékötleteket is Karácsonyra.

Előre nem árulom el a huszonnégy ember nevét, vannak köztük, akik még ma is köztünk vannak, s vannak, akik haláluk után is példaértékűek számunkra. Legyen a személy meglepetés a virtuális adventi kalendáriumunk mögött, amelynek minden nap kinyitunk egy ajtaját. Lesznek interjúk, leírások, bemutatások, nemcsak az én tollamból.

A mai első személy, aki könyvén keresztül érintett meg engem Kati Marton. Író, újságíró, akinek A nép ellenségei című könyvébe véletlenül botlottam bele az egyik könyváruházban Budapesten. Belelapozva, először a történelem tanárt csigázta fel bennem, de azután a néhány sor elolvasása már nyilvánvalóvá tette, hogy egy nagyon bátor ember könyvét tartom a kezemben. Bátor, mert szembe mert nézni a múlttal, szülei múltjával, akik magyarként amerikai lapoknak dolgoztak az ötvenes évek Magyarországán, akiket börtönbe zárt - talán átvitt értelemben egész életükben - az ÁVO. Kati Marton kikérte az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában a szülei és saját maga megfigyeléséről készült több ezer oldalas dokumentumokat és végig merte olvasni, még akkor is, amikor nem tudhatta, hogy milyen titkokra talál. Amikor a végére ért, többet tudott már önmagáról, szüleiről, s szülőföldjének e sötét korszakáról.

Nemrég jelent meg egy interjú vele, amelyet teljes egészében itt olvashattok, de a számomra legfontosabb üzenetét idézném:

"Nem kell a múlt megszállottjává válni, de el kell fogadni a múlt leckéit és a felelősség ránk eső részét."

Ajándékötlet:  A könyv mindig egy csodás ajándék. Ma is kaphatóak Kati Marton könyvei a magyar könyváruházakban (például itt).

Ajánlom A nép ellenségei mellett a Párizs - Szerelmeim története könyvét, amely valójában egy szerelmi vallomás, amelyeknek Párizs fantasztikus világa adja a hátteret. Kevesen tudják, hogy Kati Marton itt ismerkedett meg Peter Jenningsszel, a közismert amerikai tévés újságíróval, s válása után pedig  itt alakult barátsága mély és tartós szerelemmé későbbi férjével, Richard Holbrooke amerikai diplomatával. Erről a két ember iránt érzett szerelméről ír, úgy, hogy közben megismerjük a környezetet és érdekes dolgok derülnek ki a két férfiról.

Kedves Olvasóim!

Útjára indítom ezt a sorozatot, az általam megismert német és svájci várakkal és kastélyokkal, s remélem, hogy időnként újabb és újabb részekkel bővül a paletta.

Ezekben az írásokban a fotóknak jut főszerep, én csak egy-egy gondolatot, vagy érzést, hangulatot szeretnék érzékeltetni Veletek. A fotókat nagyobb méretben a Galériában is megtekinthetitek itt.

Első vár, amit bemutatok, a "mi várunk", Hohentwiel Singen.

Minden reggel és este, munkába jövet és menet, immár több, mint egy éve látjuk ezt a képet.

[nggallery id=5]

[nggallery id=4]

Gyermekkoromban elérhetetlennek tűnt egy olyan város, mint Genf. Misztikus helynek gondoltam, ahol mindig nagy dolgok történnek. A filmekben mindenki drága autókkal jár, óriási yacht-ok állnak a Genfi-tó partján, rendkívül fontos emberek laknak és dolgoznak ott, s minden, ami pénzzel kapcsolatos ide vezet, vagy innen gyökerezik. S akkor most, néhány hónapja jött a Bárka spanyol sorozat (El Barco), amely Spanyolországban elsősorban a kockahasú Mario Casas miatt döntögette a népszerűségi listát, de voltak még néhányan a filmben, akik miatt fiatal lányok ezrei ragadtak a tévé előtt. Nem mondom, jó volt hétről-hétre szép embereket látni, de igazából a történt miatt néztem. A story ugyan egy hajónyi önjelölt matróz tanulásnak álcázott nyaralásával indul, de a szálak hamarosan Genfbe vezetnek. A CERN munkatársai is a hajón vannak, a hajón, amely a túlélésre lett „kárhoztatva”. Hamarosan kiderül, hogy valamit a CERN-ben nagyon elrontottak, mert az összes szárazföld eltűnt, csak a hajó és utasai, s néhány furcsa jelenés maradt meg. S akkor irány a kalandok, a szerelem, a gyilkosság, a titkok, a fejben gyökvonás és az óceán végtelen világa. Egyik rész után figyeltem fel a CERN hirdetésére, miszerint karbantartás miatt egy hosszabb időre leállnak és így látogatható az Intézet. No, akkor ezt látnunk kell, hiszen alig néhány óra tőlünk, s az oly misztikusnak hitt Genfben van. S talán mi is felkerülhetünk a hajóra.

Helyet kaptunk, no meg egy e-mailt, amelyben felhívták a figyelmet, hogy vigyünk fényképezőt és ne menjünk magas sarkú cipőben (mondjuk a Férjem nem is gondolt erre :-) ).

Na ja, de mi is az a CERN?

Hamarosan vége a nyárnak! Ilyenkor mindig szívesen hozom vissza gondolatban a legszebb pillanatokat. A sok utazás, program, vendég és munka mellett nem tudtam élményeimet megosztani veletek a nyár folyamán, de talán még így az ősz előtt jól esik majd néhány nyári napsütéses várost, vidéket és hegyet visszaidézni és megmutatni Nektek.

Egy olyan várossal kezdem, ahol nem először jártam, s az első látogatás már maradandó élményt nyújtott. Olyannyira, hogy akkor a város megihlette életem első novelláját. Itt most a régi, megszokott blogbejegyzést láthatjátok, de aki szeretné elolvasni a novellát is, az majd a bejegyzés végén talál egy linket, amely elvezeti a novellához. A fotók vegyesek lesznek, mert egy része áprilisban készült, másik része pedig augusztusban.

A város a Bódeni-tó északi partján fekszik, s a München felöl Singen irányába érkezők az útról – a tó mellett – folyamatosan láthatják templomtornyát. A 31-es úton utazóknak talán itt, mielőtt elérnék a leágazást Überlingen felé, érdemes megállni egy ebédre Baden Őrgrófjánál. Szívesen látnak mindenkit a csodálatos panorámájú étteremben és borházban. A helyi specialitások, a badeni ételek mellett tekintetünket szinte magával ragadják a domboldalon katonás rendben felfelé futó szőlősorok, amelyeknek levelein a tó párája még dél körül is ott csillog. Az ebéd közben szemügyre vehető innen a tó, a svájci Alpok, Birnau látványos rokokó zarándoktemploma, s természetesen már Überlingen is.

Sablonos turistacsalogató városnak gondolná az utazó, amikor az útikönyvek leírják, hogy tópart, hegyek a távolban, kikötő, s promenád. De Überlingen más! Már a város utcáin autózva (itt sem egyszerű a nyári parkolás) úgy érezzük, hogy magukkal ragadnak a házak, a bekúszó tóparti illat pedig már soha nem feledhető. A várost védő falakon, a dél-német vidékre oly jellemző 13. századi Franziskaner őrtorony vezet át, s ezzel meg is érkezünk a város szívébe.

Ismét csak néhány fotót találtok a szöveg között, az igazi szépségeket a galériában találjátok itt.

A szél és a vihar hatásaként haraphatóan édes reggelre ébredtünk Bonifacioban. Szállodánk téli kertjében aztán haraptunk is valamit. Valamit? Milyen egy jellegtelen kifejezés ez azokra a finomságokra, amelyek az asztalon voltak. A reggeli koronája számomra a croissant volt fügelekvárral. Korzikán isteni a fügelekvár, az annyi sok isteni dolog mellett. Felkerekedtünk reggeli után és elindultunk Ajaccio, a „főváros” felé.

Útközben nem győztünk ismét sorozatban megállni, mert egy-egy genovai őrtorony, vagy egy szikla-teknős elcsábította kameránk lencséjét.

[nggallery id=3]

Kedves Olvasóim!

Ebben a bejegyzésben a korábbiakhoz képest kevesebb fotót láthattok, mert nagyon nehéz lett volna a sok jó fotóból kiválasztani négyet-ötöt, ezért létrehoztunk itt a blogon egy galériát, ahol megnézhetitek valamennyi ehhez a bejegyzéshez kapcsolódó fotónkat. A galériát itt érhetitek el (az első bélyegképre kattintva nagyobbra vált és a kép jobb sarka alatt lapozhattok tovább), DE először mindenki olvassa el az írást! Korzika 1.

Voltatok már úgy egy gondolattal, hogy egyszer csak ott termett az agyatokban, de fogalmatok sem volt, hogy honnan jött? Én így voltam a korzikai utazás gondolatával. Soha még csak nem is beszéltünk arról, hogy majd egyszer elmegyünk Korzikára, de egy havas vasárnap délután mégis ez a gondolat fészkelte be magát az agyamba. S már keresgéltem is, hogy vajon mi is van ott és hogyan is lehet odajutni.

Mivel nem vagyunk azok a „feküdjünk a tengerparton” típus, ezért a húsvét körüli időpont tökéletesnek ígérkezett. Igen ám, de minden útleírás azt hangsúlyozta, hogy Korzikát be kell járni északtól délig, de a helyi tömegközlekedés kicsit döcögős. Ekkor megfogalmazódott bennem, hogy az autót nem hagyhatjuk itthon. Tulajdonképpen csak 500-600 km és némi tenger választ el bennünket Korzikától, ez nyomába sem ér annak az 1200 km-nek, amit ahhoz kell megtennünk, hogy lakóhelyünkről szülővárosomba érjünk. Na, de most már tudom, hogy az a kis tenger okoz némi problémát. Tudat alatt mindig is viszolyogtam a komptól, de most olyan erősen akartam a saját autómmal bevenni a szigetet, hogy nem foglalkoztam ezzel az érzéssel. Kalandra fel! Most, amikor már az élményeket írom, akkor úgy érzem, hogy most egy ideig nem akarok kompozni. A kompút 5 órát vett igénybe, mi Livornóból indultunk a reggeli órákban, így már előző este megérkeztünk, ebbe a tipikusan olasz kikötővárosba. A komp napsütésben futott ki, de 1 óra múlva már egy eső közepében találtuk magunkat. A hajótest csak ringatózott az én gyomrommal együtt, de a rosszullét el is illant, amint kikötöttünk Bastiában. A várost most figyelmen kívül hagytuk, egyből nekivágtunk a délre vezető útnak.

Az út végig a tengerparton vezetett Bonifácioig, s egy idő után már nem bírtuk tovább, nemcsak szemünkkel, hanem összes érzékszervünkkel érezni akartuk a szigetet. Lehajtottam egy „Beach” táblánál és pillanatok alatt a parton teremtünk. Az első találkozás Korzikával itt történt meg.

[nggallery id=2]